Kedves Olvasók, Feliratkozók!
Elnézést szeretnék kérni tőletek immár nagyon sokadjára, hogy lassan más több mint fél éve nem adtam életjelet és résszel sem jelentkeztem. Elvagyok, voltam és leszek is havazva, de a kedvetekért megpróbálom belepréselni az időmbe a rendszeres fejezetek felpakolászását. Nem terveztem nyár végén ekkora szünetet az írásaim közt, de nem volt más választásom. Mint nagyon sokan, én is idén kezdtem új iskolát. Sikeresen bekerültem az ország egyik legjobb kéttannyelvű iskolájába, de akkor még bele se gondoltam mennyire elveszi a szabadidőmet, de most, hogy láttam a sok kérdést, hogy "Hol vannak a részek?" , "Mikor lesz új rész?" stb... Válaszom a következő: *dobpergést* MOST!!
Nem is húzom tovább az időt!
2011. január 30.
Kedves Naplóm!
Ma a második napja, hogy nem dugtam ki az orrom a szobámból. Ma a második napja, hogy senkivel nem beszéltem. Senki nem keresett, én pedig nem kényszerítettem senkit a beszélgetésre.
Minden egyes percben ott lebegett a szemem előtt az a pillanat mikor Ashton magához húzott, mikor megcsókolt, majd mikor eltűnt. Ezek a gondolatok egyre jobban próbálták szét mardosni (az így is romokban heverő) lelkiismeretem. Úgy elmondtam volna valakinek mi történt velem, hogy mennyire tanácstalan vagyok és szánalmas. Jól jött volna a baráti támogatás, egy olyané aki teljesen át tudja érezni az én "őrületes" problémám.
Ezúttal nem fordulhattam senkihez, így maradt nekem a régen bevált füles és a fantasztikus életfelfogású Ed Sheeran dalok. Kezdetem a híres Autumn leaves-l, független attól, hogy tél kellős közepe volt. Talán ez kicsit elcsitította a tomboló lelkem egy kis időre, majd a szám véget ért, s a Give me love következett. A lassú, szomorkás szerelmes számok segítettek elhessegetni a gondolataim a két fiúval kapcsolatra, és a fejem kiürítettem teljesen. Magam voltam és a zene, melyet teljes átszellemültséggel hallgattam max hangerőn. Valószínű belealudhattam néhány számba, mert arra ébredtem, hogy a csönd ural mindent, azaz majdnem mindent. Dübörgő léptek zaját hallottam, melyek egyre jobban csak közeledtek. A dobogás megszűnt, néhány másodperc, majd apa nagy lendülettel tárta ki a poszterekkel dekorált ajtóm. Hirtelen vágódtam vissza az ágyamra, melyet két napja nem vettem be. Alvást színleltem, kisebb nagyobb sikerrel.
- Most már jobban tennéd, ha kitápászkodnál az ágyból és segítenél! - mondta kevés kedvességgel, majd kiviharzott. Szívesen visszaszóltam volna neki, hogy éppen szerelmi bánatom van, lehetne együttérzőbb. "Mások ilyenkor a TV előtt ülnek és fagyit, nutellát vagy éppen csokis kekszet majszolnak. Én meg...én meg menjek és segítsek, még annyit sem kaphatok, hogy egyszerűen egyedül legyek?!" morgolódtam magamban, s lemásztam az emeletről. Amint leértem apu a kezembe nyomott egy kis vödröt, egy gereblyét azzal az utasítással, hogy a gaz nem fog kihúzódni magától. Persze hozzátette azt is, hogy senkinek nem halt még meg a kerti munkába. "Mintha nekem azzal lett volna bajom." Mivel csak pár négyzetméteres kertecskénk volt ( ami természetesen az utcára nyílt ) és a Nap is finoman sütött nem jelentett nagy erőfeszítést a gazolás, inkább csak az jelentett veszélyt, hogy valaki meg lát, nem...ez így rossz megfogalmazás. Inkább úgy jobb, hogy Ő meglát. Nem akartam Luke szemébe nézni, azok után, amit a háta mögött tettem, azután, hogy átvertem, hogy egyszerre két fiúért is dobog az az eleven szívem. Ezekkel a gondolatokkal kezdtem kihúzgálni a mélyre gyökerezett gazokat a kemény földből. Már-már majdnem kész voltam a kert nagy részével, mikor a szomszédházban mozgást észleltem. Rémület futott végig az egész testemen, arcom teljesen lesápadt, s az ajkaim elkezdtek remegni. Titkon abban reménykedtem, hogy csak Luke anyukája viszi ki a szemetet, vagy valami hasonló. Az ajtó kinyílt, s így megpillantottam a kis szöszit. Sötétkék farmert viselt T-pólóval, amelyen hatalmas mosolygós fejek vigyorogtak rám, mintha azok is az én keservemen nevetnének. Haja teljesen máshogy állt mint a szokásos, most nem lapult a homlokára, pont ellenkezőleg. Az égbe meredve tündöklött a lágy napfényben. "Milyen jól áll neki!" ámultam el, és már azon voltam, hogy intek neki, de szerencsére az agyam gyorsabban kapcsolt, mint a szívem. Hirtelen behúzódtam egy bokor mögé, és abban bíztam, hogy nem vesz észre. A tervem bevált volna abban az esetben, ha ő nem hozzánk készül.
Amint átlépte a kaput, azonnal kiszúrta a vörös tincseim, s halvány nevetéssel sietett felém.
- Hát te? - mosolygott le rám és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Nem válaszoltam, még csak a segítségét sem fogadtam el. Szó nélkül arrébb sétáltam, mintha ez mindent megoldott volna. Lekuporodtam a lépcsőre és vártam, hogy elteleportáljak egy másik világba, dimenzió, egy másik életbe. Sikertelen volt a próbálkozásom, ezt még kicsit fejlesztenem kell. Luke végül némi tétovázás után leült szorosan mellém, átölelte a derekam, s újból kérdezett. - Mi a baj? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. - még jobban magához húzott, de én mindig nem válaszoltam. - Dani, mi történt nem szoktál ilyen kedvetlen lenni. - ez a mondat után erőt vettem magamon, hogy kinyögjem mi az ami a szívem nyomja, de Ő folytatta. - Tudod, az első találkozásunk után, nem tudtam elaludni, egész este kattogott az agyam, hogy mit tettem, hogy a sors hozzád vezetett. Sokáig el sem tudtam hinni, hogy tényleg van olyan lány, akivel ennyire megegyezik az ízlésünk, a véleményünk, a gondolkodás módunk. Talán túlságosan is sokat vártam, hogy bevalljam mennyire odavagyok érted azóta, hogy először megláttalak. Soha nem éreztem így senki iránt. Esküszöm, te vagy a legtökéletesebb a világon, a legcsodálatosabb...
- Elég! Fejezd be! Se tökéletes, se csodálatos nem vagyok. Szörnyen sajnálom, de én nem bírom tovább, Luke én nagyon szeretlek, szerintem ez tudod. Viszont Te sokkal jobbat érdemelsz nálam, valaki olyat aki nem olyan kétszínű és szánalmas, mint én vagyok. - az arcomon a könnyek patakzottak, szívem vadul kalapált, Luke viszont elégedetten vigyorgott. Nem tudtam hová tegyem ezt a reagálását.
- Köszönöm. - mondott ennyit, majd felállt és elsétált. Kezembe temettem az arcom, s egyre jobban az visszhangzott a fejemben, hogy "Most vesztettem el." Hosszú percek teltek el mire újból felemeltem a könnyektől piros arcom. Nagy meglepetésemre, az út túlsó oldalán ott állt Luke, s még ennyit kiáltott át - Amúgy tudtam, mindent tudtam, csak kíváncsi voltam mikor vallod be. Csak, hogy tudd nem haragszom, meg értelek. A helyedben én sem magamat választottam volna. - felpattantam, majd tudatomon kívül futottam át az úton, valójában nem tudtam mit művelek , csak rohantam, majd hatalmas erővel csapódtam neki Lukenak. Öleltem és öleltem, de ő már nem ölelt vissza. Hidegen, elidegenedve állt ott. - Bocsi mennem kell. - kicsúszott karjaim közül, s rá vágta az orromra az ajtót. A földet fürkésztem, fájt minden, nem fizikailag, hanem lelkileg. Fájt, ahogy viselkedett, ahogy én viselkedtem, fájt, hogy így megalázott, de a legjobban, az, hogy elvesztettem. Igaz, már nem sírtam, de szívem milliónyi darabra törve karcolta össze a lelkem, s szívesen szaladtam volna ki a világból.
Kedves Naplóm!
Lehet-e ennél jobban elszúrni valamit? Lehet-e ennél pocsékabbul érezni magam? Nem hinném. Valamiért viszont mégis könnyebb, és ez talán azért van, mert elmondtam az igazat, s nem nehezíti a szívem többé.
Kedves Olvasók!
Remélem nem lett annyira vészes ez a rész. Igyekszem eseménydús folytatást hozni, és szeretném, ha újra beindulna a blogom. Írjatok véleményt, mert szeretném javítani az írásmódom. Előre is köszönöm.
