Kedves naplóm!
2010. november 20. Egy hét, sok-sok pihenés, ami túlságosan is rengeteg volt. Luke nélkül töltöttem a szünetet. Kezdetben azt hittem megvalósul a rémálmom, de szerencsére nem így történt. Több okból is. Ugyanis úgy szerda fele kaptam egy telefont Calum-tól. Meghívott, hogy menjek el vele az ugráló parkba. Ez értelem teljében, tizenöt éves létünkre elmentünk. Mondanám, hogy mi voltunk a legidősebbek, de nem, mivel rajtunk kívül még öt felnőtt volt. Az is igaz, hogy ebből három szülő és egy pénztáros volt, de az az egy ott ugrált. Nem volt szép dolog, de annyit nevettünk rajta, ahogy esett-kelt, egyszerűen elképzelhetetlen volt ez eddig számomra. Bár nem szerepelt a bakancs listámon, mégis részese voltam. Több mint három órát töltöttünk ugrándozással, ami teljesen felfrissített.
-Ugye máskor is jövünk?! Ezt mindenféleképp meg kell ismételnünk!-ugrándoztam folyamatosan, miután már elhagytuk a termet.
-Nem fáradtál el teljesen véletlenül?-vonta fel a szemöldökét Cal, de en csak hevesen ráztam a fejem, s felkötöttem a szétzilált hajam.
-Tudod mi lenne most még jó?-ültem fel a motor hátsó ülésére.
-Felvenni a sisakot?-érdeklődött, s a fejemre nyomta.
-Az is, de...valamit enni, finomat.-ábrándoztam, s felidéztem néhány mennyei ételt. Mit ne mondjak, a terv bevált, ugyanis fél órával késöbb egy étteremben ültünk bent. Mivel nem volt más dolgunk egész nap a városban csavarogtunk és nem nagyon volt kedvünk haza menni. Mimi szinte mindig nálunk van, így nem volt nehéz dolgunk rábeszélni őket arra, hogy Cal hadd aludhasson nálunk. Kivettük az "X-man" filmeket, s egész este azokat néztük, vagy haljnali kettőig fent voltunk, de én még akkor sem tudtam aludni. Napok óta álmatlan éjszakáim voltak, ami ellen nem tudtam semmit tenni. Csak forgolódtam az egyik irányból a másikba.
-Jól van, most már biztos vagyok benne, hogy megtaláltad a legkényelmesebb pozíciót.-meredt rám a hálótársam, miután vagy húszszor megfordultam.
-Ha igazán tudni akarod, egyáltalán nem és nem is fogom.-válaszoltam vissza a kelleténél kicsit hamgosabban, mert már engem is idegesített, hogy nem jött álom a szememre.
-Mi a baj Dani? Mi bánt?-vette komolyra a témát.
-Semmi, semmi.-s gyors magamra rántottam a takaróm. De ő megállíthatatlan volt, ráült az ágyam szélére, és kezdetben finoman, majd mikor nem bírt vele durvábban szaggatta le a takaróm.-Komolyan kérdeztem.-nézett rám szelíd mosollyal az arcán.- Én nem tudom. Vagyis bonyolult...-és belekezdtem a hosszú-hosszú monológomba. Ő pedig csak csendben figyelt, s próbálta követni a dolgokat, nem szólt bele, még csak nem is helyeselt, de ez így jó is volt.
-Eszembe jutott valami.-nevetett fel halkan, majd előkotorta a telefonját és elkezdte nyomogatni.-Beszélsz vagy beszéljek?-nézett egy pillanatra fel, én pedig erősen tiltakoztam ellene, hogy én beszéljek. Nem tudtam mire készül, csak izgatottan pislogtam rá, és a fénylő készülékre.
-Haló, tessék?!-szólt bele egy álmoskás hang, amit persze azonnal felismertem, és egyszerre elkezdtem fázni és izzadni. Megijedtem, mert azt hittem Calum el akar neki mindent mondani.
-Jó estét kívánok! Ezt itt a szerelem szolgálat. Mi segítünk, bármire szüksége van.-változtatta el a hangját Cal, ami miatt majd megfulladtam a nevetéstől.
-Aludni szeretnék.-válaszolt hisztisen Luke a vonal másik végéből.
-Rossz válasz. Biztos van valami olyan dolog amiben segíthetünk.-nyaggatta tovább.
-Az egyetlen dolog az, ha most békén hagynak.-emelte meg a hangját. Egy kis szünet, majd halkabban folytatta.- Az igazság az, hogy tényleg van itt valami. Nagyon tetszik nekem egy lány. Nem nagyon ismerem, de akkor is. Egyszerűen gyönyörű, kedves, vicces és okos. Szeret sportolni, igazából nagyon sok mindenben hasonlítunk.-sorolta a lány jellemzőit, amikben én teljesen magamra ismertem, persze némi túlzással, de megegyeztek.
-Ez esetben átadom a kolégámnak.-nyomta a fülemhez a telefont, hiába tiltakoztam ellene. Végül csak beleszóltam.
-Jó estét.-mondtam ki teljesen átlagos hangnemben. Majd újra elmesélte az előbb említetteket, s tanácstalanul kérlelt a válaszért.
-Figyeljen, ha szereti, hallgasson a szívére, mondja meg neki, hogy mit érez, és ha a lány is viszont szeret akkor minden rendben lesz, én pedig ebben biztos vagyok. Legyen bátorsága, kimondani a tényeket, felvállalni az érzelmeket, s a szívvel dönteni, mert csak az hoz ilyen téren reális döntést.-mosolyogtam el, s belül zakatolt a szívem, hisz minden amit mondtam az legbelülről jött, bár egészvégig magáztam, de ezeket a mondatokat csak Neki szántam.
-Köszönöm. Azt hiszem ezt megfogadom. Kit érdekel, hogy hajnali három óra, tudnia kell.-majd köszönés nélkül kinyomta. Kipirosodva néztem a mellettem ülőre amolyan "most mi lesz" fejjel, s ő tudat alatt sugallta, hogy minden rendben lesz. Kezdtem megnyugodni, és elhesegettem a fejemből a rossz gondolatokat, próbáltam a figyelmem másra terelni némi, némi sikerrel. Eltelt öt perc, tíz is, de talán fél óra is, mikor hangosan elkezdett zenélni a "High way to hell". Amolyan "te úristen" mondattal nyúltam a telómért, Cal pedig nyugahatatlanul kérdezgette hogy: Ki az?!
-Hangosítsd ki, hangosítsd ki!!!-hajtogatta folyamatosan.
-Shh.-csitítottam, majd minden bátorságot összeszedve elfogadtam Luke hívását.-Szia mondjad.-vonultam a sarokba.
-Kösziii!-kiabálta hangosan, amitől majdnem megsüketültem, így valószínűleg holnapra is meg lesz a programom: fülészet.
-Mégis mit?-rökönyödtem meg, mert nem igazán erre számítottam.
-A bátorítást. Idővel rájöttem, hogy ti voltatok.-nevetett- A lényeg, hogy elmondtam neki! Igazad volt, tényleg ő is úgy érez. Holnap még megbeszéljük a dolgot...amn vagyis ma. Akkor is nagyon köszönöm.-" persze, ki az a hülye aki visszautasítana egy ilyen fiút?! Mért kellett tanácsot adnom neki, mért bátorítottam?! Eddig teljesen azt hittem...á az csak egy álom, egy nagyon szép álom, ami soha nem valósul meg."-Hahóó. Dani ott vagy?!
-Én!? Igen, bocsi, csak álmos vagyok. De örülök neked. Most le kell raknom szia.- "dehogy örülök, mégis mindek?" Azt hittem ott török össze parányi darabokra, fájt, de még ,ennyire, hallani, hogy neke másért dobog a szíve, miközben az enyém majd megszakad érte. A sírás környékezett, alig bírtam visszatartani. Remegett mindenem, nem tudtam, hogy a rémültség, fáradtság vagy a puszta féltékenység váltotta ki belőlem.
-Mit mondott?-ugrott fel Cal az ágyról mikor meglátta, hogy befejeztem a beszélgetést. A torkomban egyre nagyobb lett a gombóc, nem tudtam mit mindjak neki. Hisz ő csak segíteni akart, csak kicsit balul jött ki a dolog.-Ó gyere ide.-szorított magához, mikor látta hogy a szememben könnyek gyűlnek össze.-Sajnálom.-simogatta a hátam, s védelmezően ölelt még mindig. Olyan volt mintha a bátyám lett volna. Itt már nem tudtam magamban tartani, kitört a bennem lakozó sírás, és nagy cseppekben peregtek az arcomról az óriási könnycseppek.- Nincs miért sírni.-vígasztalt és próbálta átérezni a fájdalmam.
-Tudod, igazából nem értem, hogy gondolhattam olyat, hogy ő esetleg, talán, teljesen véletlen...
-Jó, jó értem, folytasd.-vágott bele türelmetlenül.
-Hogy többet érez, mint...mint amit kellene.-dadogtam érthetetlenül, majd megráztam a fejem, s bebújtam a meleg ágyba. Jó lett volna azt hinni, hogy ez csak egy álom, de nem, mert ez a kemény valóság. Ami nem ismer kíméletet, csak átviharzik bele nem gondolva a következményekre.
Az előbb egy kicsit visszamerengtem, hogy a múlt hetet felidézzem, és még nem jutott sor a mára, de majd most.
Reggel megkértem apát, hogy vigyen be kocsival a suliba, mert nem mertem szembe nézni a történtek után Luke-l. Neki mondjuk fogalma se volt miért viselkedtem vele ellenségesen, de nem is baj.
-De, most komolyan annyira aranyos lány. Meg kellene ismerned.-mondta Luke vagy századszorra ezen a csodálatosnak nem mondható november huszadikai napon. "Persze, megismernem...Hmn nem is rossz ötlet, talán lehetőségem lenne megfojtani. Igen, meg kellene ismernem." tűnődtem magamba.- Egy pillanat Jessica hív.-és már rohant is, hogy bájcsevegést indítson a drágalátós kis barátnőjével. "Senkit nem érdekel, hogy barna egyenes haja van kék szemekkel, tehetek én róla, hogy vörös, göndör és zöld szemű vagyok?!" mormogtam magamba és a szememmel szikrát szórtam a sürgősen eliszkoló hősszerelmesre. Elegem volt mindenből, az egész iskolától kezdve az idióta Jessicáig. Mit képzel komolyan, azt hiszi csak úgy beférközhet a helyemre?! Hátnagyon, de nagyon rosszul hiszi.
-Dani, beszélhetünk Jess-ről?-jött oda hozzám sszöszi barátom a következő szünetbe.
-Tudod mit Luke?! Nem, nem beszélhetünk róla. Elegem van ebből az egész dologból. Múlt hét óta csak erről tudsz beszélni, nem unalmas egy kicsit. Szerinted mással nem kellene foglalkoznod? Csak úgy szólok, még mindig élek, mozgok, lélegzek, bár neked nem tűnik fel. Beszéld meg a dolgokat a kis Jessicáddal.-kiabáltam, ami jól esett. Kijött belőle minden, az a sok feszültség amit az elmúlt napok okoztak. Majd ott hagytam, motyogott még valamit, de már nem figyeltem rá, csak gondolkodjon el. Ha megjön az esze akkor újra tárgyalhatunk, de addig egy szót se.
Kedves naplóm!
Nem a legsimább a kapcsolatunk, de ha makulátlanok lennének a dolgok, akkor az nem is lenne igazi barátság vagy mi. De ez most szörnyen esett, hogy azt a lányt választotta helyettem. Azt hiszem Luke-t jobban szeretem mint azt általánosságban kell, és ez okozhatja, de már végleg nem értek semmit, de jobb ha nem is gondolkodok rajta, hisz azzal csak összegubancolnék mindent. Most mennem kell, hamarosan íroj. Jó éjt. XX
