halihóóóó!

Kedves olvasók! 

Hogy őszinte legyek nem tudom, mikor lesz új rész itt, lehet, hogy abba hagyom az egész történetet, mert az elmúlt hónapokban nem nagyon aktívkodtam. Most viszont egy új blogot szeretnék kezdeni, amibe minden héten rendszeresen hoznám a friss részeket. http://the-knight-and-the-chosen-lady.blogspot.hu/

Egy kis ízelítő belőle: 

 "Egyenesen mellettünk kopog el a négy pata visszhangzó dübörgése. Végig kong a hosszú poros úton, majd balra kanyarodik a tornyos tetejű, fehérre meszelt fogadónál. A felkavart por cikázik a levegőben, mely lágyan csiklandozza az orrom. Prüszkölni kezdek, testem csak úgy vonaglik minden egyes tüsszentésnél, majd a tizedik után abbamarad. Kíváncsiságból talpra ugrok és követem a porfelhőt. Még mindig hallom a nevet, de figyelmen kívül hagyom. A lovas egy két emeletes, hatalmas pitvarú ház előtt áll meg. Fagerendái a mohától zöldülnek, s az eredetileg fehér falát az idő sárgára színezte. Már rohanok, mert ez a mi házunk. Égek a vágytól, hogy megtudhassam mi hozta szerény hajlékunkba, ezt a derék lovagot."

 

 

Remélem sikerült felkeltenem néhányotok figyelmét, és akit esetleg érdekel a történet, nyugodtan iratkozzon fel. Nem fogok megharagudni. 

További szép napot. xx

Christine 

"Most vesztettem el"

Kedves Olvasók, Feliratkozók!
Elnézést szeretnék kérni tőletek immár nagyon sokadjára, hogy lassan más több mint fél éve nem adtam életjelet és résszel sem jelentkeztem. Elvagyok, voltam és leszek is havazva, de a kedvetekért megpróbálom belepréselni az időmbe a rendszeres fejezetek felpakolászását. Nem terveztem nyár végén ekkora szünetet az írásaim közt, de nem volt más választásom. Mint nagyon sokan, én  is idén kezdtem új iskolát. Sikeresen bekerültem az ország egyik legjobb kéttannyelvű iskolájába, de akkor még bele se gondoltam mennyire elveszi a szabadidőmet, de most, hogy láttam a sok kérdést, hogy "Hol vannak a részek?" , "Mikor lesz új rész?" stb... Válaszom a következő:  *dobpergést*  MOST!!
Nem is húzom tovább az időt!

2011. január 30.
 Kedves Naplóm!
Ma a második napja, hogy nem dugtam ki az orrom a szobámból. Ma a második napja, hogy senkivel nem beszéltem. Senki nem keresett, én pedig nem kényszerítettem senkit a beszélgetésre.
Minden egyes percben ott lebegett a szemem előtt az a pillanat mikor Ashton magához húzott, mikor megcsókolt, majd mikor eltűnt. Ezek a gondolatok egyre jobban próbálták szét mardosni (az így is romokban heverő) lelkiismeretem. Úgy elmondtam volna valakinek mi történt velem, hogy mennyire tanácstalan vagyok és szánalmas. Jól jött volna a baráti támogatás, egy olyané aki teljesen át tudja érezni az én "őrületes" problémám.
 Ezúttal nem fordulhattam senkihez, így maradt nekem a régen bevált füles és a fantasztikus életfelfogású Ed Sheeran dalok. Kezdetem a híres Autumn leaves-l, független attól, hogy tél kellős közepe volt. Talán ez kicsit elcsitította a tomboló lelkem egy kis időre, majd a szám véget ért, s a Give me love következett. A lassú, szomorkás szerelmes számok segítettek elhessegetni a gondolataim a két fiúval kapcsolatra, és a fejem kiürítettem teljesen. Magam voltam és a zene, melyet teljes átszellemültséggel hallgattam max hangerőn. Valószínű belealudhattam néhány számba, mert arra ébredtem, hogy a csönd ural mindent, azaz majdnem mindent. Dübörgő léptek zaját hallottam, melyek egyre jobban csak közeledtek. A dobogás megszűnt, néhány másodperc, majd apa nagy lendülettel tárta ki a poszterekkel dekorált ajtóm. Hirtelen vágódtam vissza az ágyamra, melyet két napja nem vettem be. Alvást színleltem, kisebb nagyobb sikerrel.
- Most már jobban tennéd, ha kitápászkodnál az ágyból és segítenél! - mondta kevés kedvességgel, majd kiviharzott. Szívesen visszaszóltam volna neki, hogy éppen szerelmi bánatom van, lehetne együttérzőbb. "Mások ilyenkor a TV előtt ülnek és fagyit, nutellát vagy éppen csokis kekszet majszolnak. Én meg...én meg menjek és segítsek, még annyit sem kaphatok, hogy egyszerűen egyedül legyek?!" morgolódtam magamban, s lemásztam az emeletről. Amint leértem apu a kezembe nyomott egy kis vödröt, egy gereblyét azzal az utasítással, hogy a gaz nem fog kihúzódni magától. Persze hozzátette azt is, hogy senkinek nem halt még meg a kerti munkába. "Mintha nekem azzal lett volna bajom." Mivel csak pár négyzetméteres kertecskénk volt ( ami természetesen az utcára nyílt ) és a Nap is finoman sütött nem jelentett nagy erőfeszítést a gazolás, inkább csak az jelentett veszélyt, hogy valaki meg lát, nem...ez így rossz megfogalmazás. Inkább úgy jobb, hogy Ő meglát. Nem akartam Luke szemébe nézni, azok után, amit a háta mögött tettem, azután, hogy átvertem, hogy egyszerre két fiúért is dobog az az eleven szívem. Ezekkel a gondolatokkal kezdtem kihúzgálni a mélyre gyökerezett gazokat a kemény földből. Már-már majdnem kész voltam a kert nagy részével, mikor a szomszédházban mozgást észleltem. Rémület futott végig az egész testemen, arcom teljesen lesápadt, s az ajkaim elkezdtek remegni. Titkon abban reménykedtem, hogy csak Luke anyukája viszi ki a szemetet, vagy valami hasonló. Az ajtó kinyílt, s így megpillantottam a kis szöszit. Sötétkék farmert viselt T-pólóval, amelyen hatalmas mosolygós fejek vigyorogtak rám, mintha azok is az én keservemen nevetnének. Haja teljesen máshogy állt mint a szokásos, most nem lapult a homlokára, pont ellenkezőleg. Az égbe meredve tündöklött a lágy napfényben. "Milyen jól áll neki!" ámultam el, és már azon voltam, hogy intek neki, de szerencsére az agyam gyorsabban kapcsolt, mint a szívem. Hirtelen behúzódtam egy bokor mögé, és abban bíztam, hogy nem vesz észre. A tervem bevált volna abban az esetben, ha ő nem hozzánk készül.
Amint átlépte a kaput, azonnal kiszúrta a vörös tincseim, s halvány nevetéssel sietett felém.
- Hát te? - mosolygott le rám és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Nem válaszoltam, még csak a segítségét sem fogadtam el. Szó nélkül arrébb sétáltam, mintha ez mindent megoldott volna. Lekuporodtam a lépcsőre és vártam, hogy elteleportáljak egy másik világba, dimenzió, egy másik életbe. Sikertelen volt a próbálkozásom, ezt még kicsit fejlesztenem kell. Luke végül némi tétovázás után leült szorosan mellém, átölelte a derekam, s újból kérdezett. - Mi a baj? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. - még jobban magához húzott, de én mindig nem válaszoltam. - Dani, mi történt nem szoktál ilyen kedvetlen lenni. - ez a mondat után erőt vettem magamon, hogy kinyögjem mi az ami a szívem nyomja, de Ő folytatta. - Tudod, az első találkozásunk után, nem tudtam elaludni, egész este kattogott az agyam, hogy mit tettem, hogy a sors hozzád vezetett. Sokáig el sem tudtam hinni, hogy tényleg van olyan lány, akivel ennyire megegyezik az ízlésünk, a véleményünk, a gondolkodás módunk. Talán túlságosan is sokat vártam, hogy bevalljam mennyire odavagyok érted azóta, hogy először megláttalak. Soha nem éreztem így senki iránt. Esküszöm, te vagy a legtökéletesebb a világon, a legcsodálatosabb...
- Elég! Fejezd be! Se tökéletes, se csodálatos nem vagyok. Szörnyen sajnálom, de én nem bírom tovább, Luke én nagyon szeretlek, szerintem ez tudod. Viszont Te sokkal jobbat érdemelsz nálam, valaki olyat aki nem olyan kétszínű és szánalmas, mint én vagyok. - az arcomon a könnyek patakzottak, szívem vadul kalapált, Luke viszont elégedetten vigyorgott. Nem tudtam hová tegyem ezt a reagálását.
- Köszönöm. - mondott ennyit, majd felállt és elsétált. Kezembe temettem az arcom, s egyre jobban az visszhangzott a fejemben, hogy "Most vesztettem el." Hosszú percek teltek el mire újból felemeltem a könnyektől piros arcom. Nagy meglepetésemre, az út túlsó oldalán ott állt Luke, s még ennyit kiáltott át - Amúgy tudtam, mindent tudtam, csak kíváncsi voltam mikor vallod be. Csak, hogy tudd nem haragszom, meg értelek. A helyedben én sem magamat választottam volna. - felpattantam, majd tudatomon kívül futottam át az úton, valójában nem tudtam mit művelek , csak rohantam, majd hatalmas erővel csapódtam neki Lukenak. Öleltem és öleltem, de ő már nem ölelt vissza. Hidegen, elidegenedve állt ott. - Bocsi mennem kell. - kicsúszott karjaim közül, s rá vágta az orromra az ajtót. A földet fürkésztem, fájt minden, nem fizikailag, hanem lelkileg. Fájt, ahogy viselkedett, ahogy én viselkedtem, fájt, hogy így megalázott, de a legjobban, az, hogy elvesztettem. Igaz, már nem sírtam, de szívem milliónyi darabra törve karcolta össze a lelkem, s szívesen szaladtam volna ki a világból.

Kedves Naplóm!
Lehet-e ennél jobban elszúrni valamit? Lehet-e ennél pocsékabbul érezni magam? Nem hinném. Valamiért viszont mégis könnyebb, és ez talán azért van, mert elmondtam az igazat, s nem nehezíti a szívem többé.

Kedves Olvasók!
Remélem nem lett annyira vészes ez a rész. Igyekszem eseménydús folytatást hozni, és szeretném, ha újra beindulna a blogom. Írjatok véleményt, mert szeretném javítani az írásmódom. Előre is köszönöm.

Hamarosan friss rész!!!!

Kedves Olvasók, Feliratkozók!
Szörnyen sajnálom ezt a rengeteg kihagyást. Nyár végén nem terveztem ekkora szüneteltetést. Mint sokan mások, én is most kezdtem egy új iskolát. Az eleje nagyon húzós, főleg angol kéttanon. Nem sajnáltatom magam, csak az iskola kezdete óta szinte semmi időm nem volt írni. DE HOLNAP, ÚJ RÉSSZEL JELENTKEZEK! Addig is kitartást.
Jó éjt! XX

Keserű vattacukor

Kedves naplóm!
2011.január 27.

A váratlan események furcsa sorozata. Adhatnám ezt a címet a bejegyzésemnek, de nem teszem. A mai napon két helyre volt hivatalos a megjelenésem, de, hogy csak fokozzam az izgalmat, a találkozók ugyanabba az órába estek, vagyis délután háromra.
Pár nappal ezelőtt kaptam egy üzenetet Ashtől, amiben megírta, hogy mielőbb beszélni szeretne velem, kettesben. Persze, hogy nem mondtam nemet. Miért is mondtam volna? Nem utasíthatom vissza az egyik legjobb barátom, ha találkozni akar velem. Talán így túl egyszerűnek tűnik a helyzetem. S, most jön csak a bonyodalom. Az ezt követő napon, Luke hívott randira, amit megint nem utasíthattam vissza. Két okom volt erre, az egyik, hogy ezelőtt mindig nemet mondtam, mert családi okok miatt képtelen lettem volna elmenni, a másik pedig az, hogy nem bírtam ellenállni a tünemény kiskutya szemeinek. Mivel a világon nem terjedt el az emberek klónozása, így lehetetlen volt számomra, hogy egyszerre két helyen legyek, anélkül, hogy sokszorosítanám magam.
Kiterveltem, hogy ugyan ott, mégis két különböző helyen tudjak találkozni velük. A parknak (mivel odaszerveztem a találkákat) két bejárata van, egy az északi oldalon, a másik, pedig a délin. Így történt, hogy Luke-l az északinál, Ash-l viszont a déli kapunál találkoztunk.
Most viszont, térjünk rá a mai napra, január 27.-re. Az igazság az volt, hogy nem nagyon tudtam, hogy, hogy fogom megvalósítani az ötletem, de belevágtam.
Kinyitottam a szekrényem ajtaját és tétován álltam előtte, egy bizonyos kérdéssel a fejemben: "Mit is vegyek fel?". Végül egy szakadt farmer és egy magában mintás, háromnegyed ujjas felsőre esett a választásom. Kifésültem, gubancos, vállamra hulló, vörös hajam, majd enyhén kihúztam a szemem és készen álltam a totális őrültségre. Röpdöső pillangókkal a gyomromban indultam el otthonról, s mind végig azzal gyötörtem magam, hogy rossz ötlet, az amire én készülök, hogy végre hajtom. Egy hang belül egyre csak az suttogta, hogy valljam be a fiúknak az igazat. Azt, hogy mindkettőjükkel találkozóm van. "Nem, azt nem lehet! Azt kéne még, hogy megint összevesszenek és megutálják egymást! Inkább kihagyom." Hessegettem el a gondolataim, amelyek kétségbe vonták a maradék magabiztosságom ami még volt. Megérkeztem. Ha akartam sem érkezhettem volna pontosabban. Az órám pontban hármat mutatott, de Luke, így is hamarabb ott volt, mint én. Ott állt sötétkék farmerben, egyszínű pólóban, kitaposott tornacsukájában és nem felejtette el magával hozni a tökéletes mosolyát és a mesébe illő kék szemeit.
- Szia! - köszöntem, majd lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Hali! - mosolygott rám - Hogy vagy? - ölelt jó szorosan magához, s ez miatt csak halkan suttogtam azt "Kösz, jól." mondatot. - Mi a baj? Mi történt? - kérdezte kételkedve - Nem szoktál ilyen lenni. Ùgy értem, ilyen csendes. Hol az a csacsogós lány?
- Jaj, ugyan nincs semmi gond. - és próbáltam leplezni az idegességem.Ő csak rám kacsintott és rákulcsolta az ujjait az enyémre, s elindultunk a park belsejébe. Hosszú ösvényen sétáltunk, amit magas fák vettek közre. A szél finoman járkált az faágak  közt, s néha-néha rosszakaró módon élesen süvített. Csak beszélgettünk és beszélgettünk, meg persze hatalmasakat nevettünk, s az idő csak repült. Egy vattacukorárusnál álltunk meg, ahol a szöszi besorakozott a véget láthatatlan sorba, engem meg elküldött, hogy keressek egy szabad padot. Kedves, mondhatom, bár jelen esetbe kifejezetten örültem ennek a feladatnak. Viszont, az eszem ágába nem jutott, hogy ülőhelyet keresgéljek, egyenesen a déli kapuhoz siettem. Azaz siettem volna, csak egy kicsit keresztbe lettek húzva  számításaim. Ez az apró bökkenő csupán az volt, hogy Ashton szemtanúja volt a mi kis romantikus sétánknak.
- Te meg mit keresel itt? - förmedtem rá, amint szemtől szembe álltunk. - Nem úgy volt, hogy a bejáratnál vársz?
- De. Csak az nem említetted, hogy egy órával eltoltad a találkozót miatta. - bökött a fejével Luke felé, majd a telefonján mutatta az időt és a kiírás szerint négy óra volt.
- Sajnálom. Csak tudod...ahj! Hogy is magyarázzam! - túrtam idegesen a tincseim közé.
- Nem kell, azt hiszem átlátom a helyzetet. Nem akartál megbántani egyikünket sem. De, szerintem amiért én akartam veled találkozni, az sokkal fontosabb, mint az a gyerekes dolog amit ti műveltek. - mondta önző módon Ash.
- Mi van? - sokkolt az, amit az előbb mondott.
- Be kellene fejeznetek ezt a hülyeséget, minél hamarabb, mielőtt rossz vége lesz. - nézett rám teljes komolysággal.
- Nem tudom, hogy miért mondod ezt. - ráztam a fejem finoman és a földet fürkésztem a szemeimmel.
- Még mindig nem érted? - ragadta meg a kezeim, amire hirtelen felkaptam a fejem - Danierys, akármi történt, én azt hiszem, hogy mindig szerelmes vagyok beléd. Amikor azt mondtad, hogy ne folytassuk tovább, teljesen összetörtem. - itt elmosolyodott - Fura ilyet hallani egy fiútól mi? Mindent megtettem, hogy egy kicsit is a közeledbe lehessek. Hisz láttad, képes voltam békét kötni a "halálos ellenségemmel". És, ha azt hiszed, hogy véletlen volt, hogy mi is pont akkor voltunk bent a városba, mikor ti akkor tévedsz. Talán óriási baromság amit most művelek, de szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek és ez nem fog változni. - amikor ezeket a mondatokat hallgattam teljesen elvesztem a szemeiben és fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. A szívem rendületlenül kalapált, és azon tűnődtem, hogy Luke mondott-e nekem valaha hasonlót. Elgondolkodtam, hogy miért is szeretem őt ennyire, hogy miért pont őt választottam. Tehetetlen voltam, csak álltam és tűrtem, hogy Ash egyre közelebb húz magához. Nem akartam, tudtam, meg az igazság volt, hogy nem is szerettem volna ellenkezni. Lassan ajkaink egymáshoz értek, ő pedig finom, forró csókolt lehelt a számra. A szemeim lehunytam, s élveztem a röpke pillanatot. Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem, de képtelen voltam parancsolni magamnak. Mikor újra kinyitottam a szemem Ashton pár centit távolodott, de még mindig a derekamon pihentette a kezeit.
- Ezt már régebben meg kellett volna tennem. - nézett a szemembe. Éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de egy árva hang nem jött ki a torkomon.. Az idő egyre jobban sürgetett, s vissza kellett térni a valóságba, miszerint Luke és én egy párt alkotunk.
- Azt hiszem, menned kell. - suttogta a fülembe, majd kezei elhagytak a derekam. Egy pillanatra megfordultam, s mire visszanéztem már Ash sehol sem volt.
- Remélem szereted a valíliásat. - mosolygott rám Luke 3s a kezembe nyomta a vattacukrot.
- Igen...- de csak meredten néztem az édességre, de egy falatot sem bírtam volna enni belőle. Szörnyen éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Nem álltam a tekintetét, és összeszorult a szívem, mikor rágondoltam, hogy mit műveltem. - Bocsi, de valahogy nem nem kívánom. - adtam vissza neki a cukrot. Ez már nyilván való, én vagyok a világon a legszánalmasabb ember. Hisz csak én vagyok képes erre, hogy ilyen alattomos dolgot tegyek azzal, aki sokszor kiállt mellettem. Elmondani, nem mondhatom el, hiszen képtelen lenne elviselni, de ha mástól tudja meg, akkor az még rosszabb. Istenem, mit tettem?!


Kedves Olvasók!
Köszönöm, hogy benéztetek, és a kommenteket, amiket az előző részekhez írtatok. Ígérem, most teljesen komolyan, gyorsan hozom a következő részt. További szép estét vagy jó éjszakát! XX

10 lány és tíz fiú

Kedves naplóm!
2011. január 20.
Talán most már minden egyenesbe jött. A barátságok rendezôdtek, elcsitultak az ellenségeskedések és megszünt mindenféle rivalizáció. Itt volt az ideje ennek. Csak egyetlen egy valami nem stimmelt. A jegyeim. Súlyosan romlott az átlagom és a félévi bizonyítványom sem lett valami fényes. Már nem tanultam annyit, mint az elôtt, így örültem, hogy kihúztam kettesekkel. Mindekitôl hallgattam a maga kis mondókáját, így jobbnak láttam, ha nem vagyok otthon vagy felnôttek közelében. Elegem volt abból, hogy mindenki jobban tudott mindent, mint én, lenéztek és valahogy nem akartak megérteni. Nem értem mi van a felnôttekkel, úgy tesznek, mintha ôk soha nem lettek volna ennyi idôsek. Mindenért engem okoltak, s nem telt el olyan nap, hogy ne piszkáltak volna az iskolai teljesítményem miatt. Mint mondtam, gyakran eljártam otthonról és a mai nap sem volt kivétel. Szinte az összes lány összegyûlt az osztályból. Úgy terveztük, hogy felújítjuk a ruhatárunkat és minden divatos göncöt felvásárolunk, de elôtte beülünk kávézni valahová, mint azt illik. Egy elegáns kávézóban telepedtünk le, ahol kényelmesen megbeszélhettük, kinek mire van szüksége, milyen ruhadarabokat, kiegészítôket nézzünk. Az árak pedig nem okoztak akadájt, mert mindannyiunk begyûjtötte ünnepekkor a pénzt, ezzel kifosztva rokonait. Sorban és egyenletesen akartunk boltról-boltra haladni, ezért a kedvenc boltunkkal kezdtünk. Éhes hiénákként rontottunk be az üzletbe és keselyûk módjára csaptunk le a csinos kis ruhákra. "Nekem ez kell!" vagy éppen "Szerinted, hogy állna nekem." és a harmadik variáció "Miért nincs ilyen a méretemben?!"  hallottam a lányok hangját mindenfelôl, de én csak némán kutattam a fekete csônaci után, amit még hetekkel ezelôtt kinéztem. Hiába kerestem, a helyzetem reménytelen volt. "Biztos elkapkodták az összeset. Akkor azonnal meg kellett volna vennem." szaladtak át a gondolatok az agyamon. Végig néztem az összes sort, míg végül a férfi osztályon találtam magam, ahok kellemes meglepetés fogdott. Egy csapat fiú, sok irmert arccal az osztályból, az évfolyamról. Viszont voltak köztünk olyanok akikrôl azt sem tudtam, hogy kik azok, bár lehet, hogy felsô évesek, azért ismeretlenek. Megbújtam egy polc mögött és figyeltem, hogy szerencsétlenkednek. Látszott rajtuk, hogy nem az erôsségük a vásárlás. Olyan jól szórakoztam rajtuk, hogy szólnom kellett a lányoknak, hogy ôk is lássanak ilyen csodát. Kellett is velük megosztani, majd szétpukkadtak a nevetéstôl.
- És hogy minket cikiznek, hogy vásárolgatunk. - háborgott egyikôjük a hátam mögül, és ezzel mindannyian egyetértettünk és ezzel együtt magunkra vontuk a figyelmet. Lebuktunk. Az összes fiú ránk szegezte a tekintetét, majd olyan fancsari képet vágtak, hogy az leírhatatlan. Mikor hozzá szoktak a ahhoz, hogy tudjuk, hogy ôk is járnak "shoppingolni" rohamosan közeledtek felénk.
- Tudjátok, hogy a szoknyák a másik irányba vannak. - szólalt meg Ann elôször, és az igazság, hogy nem is vártam mást tôle.
- Akkor mért nem vagytok ott? - kapta a választ, amint szemtôl, szemben álltunk velük. - Amúgy nektek is szia. - köszönt egy magas, fekete hajú srác hátulról, aki számunkra totálisan ismeretlen volt, viszont szívesen megöltem volna, mivel fekete csônadrágot és "Just do it"-os pólót és akkor még nem is említettem az eredeti converse tornacsukáját. Felháborítóan menô cuccai voltak, de valamiért nagyon nem volt szimpatikus.
- Hali - köszöntünk kórusba, abba a tipikus lányos zavarban.
- Nincs kedvetek velünk tartani? Azt beszéltük, hogy megnézzük kint az a nagy ugrálóvárat és a többi játékot. - csalogatott az évfolyamtársunkaz ôrültségbe, de mi csak tétován néztünk egymásra.
- Gyertek már, akkor buli, ha sokan vagyunk. - kérlelt minket Luke is, aki miatt képes lettem volna egyedül is velük menni. A többiek több gyôzködésre, de belementek a srácok játékába. Ezzel óriási program változás történt. Hagytuk a ruhákat és az összes boltot, csak egy cél lebegett a szemünk elôtt, és az egy felfújható vár volt.Rohantunk ki a plázából egyenes a játékokhoz mint a kis gyerekek. Csillogott a szemünk a kaldvágytól és újra öt évesnek éreztük magunkat.
- Meghívok mindenkit. - mondta nagylelkûen Ashton, ami mindenkit meglepett, mert húsz emberre nem kevés pénz kell, hogy be legyen fizetve egy hülyeségre. Kicsit vonakodva, de elfogadtuk az ajánlalát. - De remélem ez vissza is jön. - mosolygott, majd körbenézett rajtunk és megelégedve vette elô zsebébôl a tárcát, mert mindenki hevesen bólogatott. Utoljára még megszámolt minket és odafordultna kasszáshoz, aki megrökönyödve hallotta azt a bizonyos "20 fô"-t. Egész nap nem volt ennyi bevétele mint most, arra mérget veszek. Pillanatokonbelül negyven cipô sorakozott a hatalmas kastély elôtt. Sikoltozva, ôrjöngve támadtunk és másztunk az egyik torony tetejére, ahonnan csúszda vezett le. A szerencséseknek sikerült idôben és kényelmesen lejutni, én viszont hátrább maradtam és részese lehettem, annak hogy lelöktek a toronyból. A puha matrac viszont felfogta az esést, így amolyan "szívás van srácok" fejjel néztem fel a rajtam röhögô fiúkra. Pár percen belül újre felértem a tetejére, s ezúton én löktem le néhány normálatlant. Viszont egy kisámíthatatlan pillanatban, az egyikôjük megragadta a bokám és magával rántott. Halk sikítás, s már lent is voltam. Alattam pedig a "pasi hegy" , mert sikerült rájuk érkeznem. Jelenleg is én jöttem ki jobban, s a nevetéstôl megszólalni sem bírtam.  A nevetéseket egy udvariartlan hang zavarta meg. Egy idôsebb, kopaszodó, kövér férfi zavarta meg, aki szólt, hogy letelt a játékidô.  Gyors tanácskozást tartottunk utána és szinte száz százalékos szavazat i arányban a dodzsem nyert. Kettesével ültünk a versenyautókat immitáról jármûvekbe. Izgatottan ragadtam meg a kormányt, s hesen dobogó szívvel vártam a csengôt, ami életre keltette a kék villámokkal díszített kocsinkat. Megkezdôdött. Már a legelején sikerült frontálisan ütköznöm az évfolyamtársaink piros autójával. A hajam az arcomba zuhant a csattanás hatására, a szám pedig sikeresen elharaptam. A meleg vért éreztem a számban, s a vérzés nem akart megszûnni. Kénytelen voltam átadni a kormányt a barátnômnek, aki ijedten nézett rám. Szorosan az ajkamhoz szorítottam egy zsebkendôt és reménykedtem, hogy minél hamabb abba marad.
- Csak kerüld az ütközést. - suttogtam a javaslatom, amit be is tartott. Még három perc maradt a dodzsembôl, amit alig vártam, hogy leteljen. Acsengô érces hangja újra megszólalt, majd leállt a kocsi is. Hirtelen kipattantam, majd egy biztonságos helyet kerestem.
- Úristen! Jól vagy? - sereglettek körém ahányan csak voltak. Csupán bólogattam, de engem is kirázott a hideg mikor megláttam a csurom vér zsepit.
- Haza vigyelek?! - kérdezte egy ismeretlen hang
- Az kéne még. - vágtam rá azonnal, akárki kérdezte. Lassanként már csak a vér édes ízét éreztem meg egy sebet szám szélén. Öt perc elteltével újra rendbe jöttem. A többiek megbíztak, hogy válasszam ki a következô játékot, amire felülhetünk. Egy ideig töprengtem, de végül meghoztam a döntésem. Egy úgy nevezett "Varázs szônyeg"-re esett a választásom, ami fellengett a magasba, majd hirtelen vissza. Akárcsak egy óriás hinta, csak nagyobb korlárokkal. Felpéseltük magunkat, majd megkezdôdött a varázslat. Véletlen vagy nem, Luke mellé kerültem, aki megfogta a kezem, amint mozgásnak indult a szônyeg. Elôször csak jobbra és balra mozgott gyengéden, de egy hirtelen váltás, s 360°-os fordulatot tett. Éles sikolyok hagyták el a torkom ami nevetéssel keveredett. Többször megfordult, de egyszer csak fent megállt. Nem estem kétségbe, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehunytam a szemem, s élveztem ahogy a szél játszott a hajammal, s szétkuszálta a gondosan kifésült tincseim, élveztem Luke forró tapintását a kezem és a hideg vas foggantyú között. De az álmodozásnak hamar véget ért, ugyanis fénysebességgel indult a szônyeg lefelé. Sikolyok tömkelege és nevetések visszhangzása, addig, amíg meg nem állt a gép. Leszállás után, tele adrenalinnal ugráltunk és üvöltöttük, hogy "ez mennyire király volt". A szônyeg után, felszálltunk a hullámvasútra, az X-Jump-ra és a többi izgalmasságra. Olyan jól éreztük magunkat, hogy abban maradtunk, mindenféleképp meg kell ismételnünk. Bár nem itt, mert ez egy vándor vidámpark lehett, mert eddig ilyen még nem volt a központban.
Kedves naplóm!
Egy újabb felejthetetlen délutánt jegyeztem fel. Igaz, abszolút nem terveztük a vidámparkot, de mint mindig, a fiúk mindig megzavarják a dolgok menetét, értve ezt mindenre. A számításainktól eltérve mindenki jót mulatutott és a mai délután haladéktalanul ismétlésért kiált.

Kedves Olvasók!
Elôször is nagyon sajnálom a késedelmeket, de nem tudtam írni, azután pedig elvették a kedvem tôle. Nagyon azon voltam, hogy befejezem ezt a blogot, de köszönhetôen a 35 feliratkozónak és a rengeteg oldalmegjelenítésnek folytatom. Másodszor is nagyon, nagyon hálás vagyok a feliratkozóknak. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi összejön, fôleg egy ilyenre. Mégegyszer nagyon köszönöm és azt is, hogy benéztetek. Remélem a rész sem volt olyan borzalmas, ha pedig igen, akkor nyugodtan írd meg, mert javítok az írásaimon.

A nagy barátok

Kedves naplóm!

2011. január 11.
Két hét telt el a verekedés óta, de ennyi idő telt el, hogy nem beszéltem egyikőjükkel sem. Ami kicsit fura, mivel az egyik fél a barátom. Különösen, ez a része nem érdekelt, haragudtam ráértem s így tartottam a legjobbnak. Most nem kell azt hinni, hogy némasági fogadalmat tettem egy életre, mert nem, csak kicsit kerülöm őket. Vannak rajtuk kívül rengetegen, akik szívesen látnak a társaságukban, nem szorulok a két fiúra, meg vagyok nélkülük is. Hannah-val és Ann-el töltöttem a délutánom. Kibeszéltük a lehető összes lányos dolgainak, sőt talán túlságosan is. Csak elkapott minket a lányos roham. Kisminkeltük egymást, majd a hajunkat is belőttük, miközben teljes hangerővel szóltak a kedvenc dalaink. Az ágyon ugráltunk, s teli torokból üvöltöttük a dalszövegeket, azzal a bizonyos jelmondattal: "Kit érdekelnek a szomszédok?!" A bulis órák után jött a lelkizés, a csajos délutánok mellőzhetetlen része, ami nagyban arról szól, hogy fikázzuk és kegyetlenül szidjuk a fiúkat. Csak hallgattam a két barátnőm panaszait, s az ábrándozásait a barna, vagy éppen szőke hajú srácokról. Érdekes volt, mert eddig mindig engem kellett végighallgatniuk, most pedig némán ülök köztük, s rendületlenül figyelem őket. Vártam, hogy feltűnik-e nekik. Kis időbe telt, mire Hannah szúrós tekintettel felém nézett:
- Napszúrást kaptál? Vagy most komolyan, mi bajod? - húzta hátra szőke tincseit.
- Hallgatunk! - szólt közbe Ann, s rám meresztette hatalmas kék szemeit. Válaszul, megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy semmi. Mivel barátnőknek hívják mind a kettőt, sikerült kiszedniük belőlem mindent. Elmeséltem nekik a történetem Karácsony reggelétől egészen a verekedés estéjéig, s a beszéd szünetet is elmagyaráztam.
- Hát majd lesz valami - vágta rá Hannah teljesen természetesen. Persze én szinte az egész Bibliát felolvasom, az ő szerelmi bánatára, erre ő csak ezt mondja. Szépen vagyunk, mondhatom.
- Dani, nekem mennem kell. - fogta sürgősre a dolgokat Ann, mi pedig elkerekedett szemekkel néztünk rá. - Halljátok! - kapta a táskáját, s megindult.
- Megyek veled. - tápászkodott fel a szőkeség is. Mit volt tennem, mit nem, utukra kellett őket engednem. Az ajtóban még az ölelések hada várt, mint az nálunk mindig is szokás volt. Elnéztem még egy ideig a két elmebeteget, ahogy az út közepén dülöngélve távolodnak tőlem. Mély levegő vettem, majd felpillantottam a velünk szemben álló sárga ház emeleti szobájának az ablakára. Halvány mosoly szökött az arcomra, de azonnal el is tűnt, mikor a fejemben megszólalt egy kis hangocska, ami tisztázta velem a jelenlegi helyzetem. A ház üres volt, mint azt már megszoktam. Apa sokáig dolgozik mostanság, így már az estéket is kénytelen vagyok egyedül töltenem a tankönyvek társaságában. Utáltam őket, akárhányszor beléptem a szobámba mindig kiéhezett tekintettel meredtek rám, s egyre jobban azt hajtogatták, hogy "Tanulj, tanulj!" Más baj nem is volt velük, csupán ennyi, de valamiért kirázott a hideg, mikor rájuk néztem. Ezen az este is így volt. Kinyitottam a bioszt, aláhúztam az adott lecke lényegét, de mikor tanulásra került a sor, az ölembe vettem a laptopom. Felnéztem a közösségikre, ahol olvasatlan üzenetek rengetege várt. "Körüzenet, Luke, Körüzenet, Ashton, Ashton, Luke, Ann, Körüzenet, Luke, Luke, Ashton..." motyogtam magam elé, miközben a feladókat néztem. Az üzeneteket mind elolvastam, viszont nem illettem egyiket sem válasz adással. Bújtam nagyban a friss sztár pletykákat, mikor felugrik egy kis ablak, benne Luke nevével.
"Tudom, hogy fent vagy! Látlak! " olvastam fél hangosan, összeráncoltam a szemöldököm, s értetlenül néztem a képernyőre.
- Máskor talán be kéne zárni a bejárati ajtót! - szólt egy hang mögülem. Engem a szívroham kerülgetett, de végül megfordultam. Luke állt velem szembe, nekem, pedig az arcom teljesen lángba borult.
- Te mit keresel itt? - förmedtem rá - Tudod mit? Nem érdekel! Kifelé, nem akarlak látni.
- Van hangja a kisasszonynak? - vigyorgott rám - Nem megyek innen addig, még nem beszéltünk. - makacsolta meg magát. "Hát jó. Felőlem tanyát is verhetsz, mert egy ideig nem fogok hozzád szólni." vontam meg a vállam miközben, hátat fordítottam neki. Vagy fél órán keresztül dumált hozzám, de nem jutott előrébb. Hallgattam, és egy szót sem szóltam. - Borzalmas vagy! - vágta a fejemhez és idegesen távozott. Belerengett az egész ház, mikor becsapta maga mögött az ajtót. Szívem szerint kikiabáltam volna neki, hogy "Ez nem WC ajtó." de jobbnak találtam, hogy nem teszem. Próbáltam kemény lenni, de ez a bizonyos "borzalmas" jelző igen fájt. Az ajkamba haraptam és kicsit lehűtöttem magam. A szemeim folyamatosan fürkésztek valamit, végül pedig az ágyamon állapodtak meg. Egy mobil...és annyit mondok, hogy nem az enyém. Biztos Luke hagyhatta itt a nagy sietségben. A gondolatmenetem a telefon rezgése zavarta meg. Nem tudtam magamnak parancsolni. Kioldottam a billentyűzárat és kellemes meglepetés tárult elém. A háttérképe változatlan marad. Még mindig ugyan az a kép volt ami ketten pózolunk és hülye fejet vágunk. Elmosolyodtam, de hirtelen elkapott egy kezelhetetlen vágy. Megnyitottam a beérkező üzeneteket és ez virított a képernyőn:

"Hmm ha ők így, akkor én is úgy." Szövetkezzenek csak, majd én is kitalálok valamit. Még elemeztem volna a beszélgetést, de gyorsan kellett cselekednem, mert Luke jött vissza. Valószínű rájött, hogy itt hagyott nálam egy igen értékes tárgyat.
2011. január 12.
Már vártam ezt a napot. Kiugrottam az ágyamból és hatalmas energia tömeggel rohangáltam az egyik szobából a másikba. Az éjszaka mindent elterveztem, hogy tudnám a fiúkat csőbe húzni a kis tervükkel. Hamar elkészültem így jutott időm arra is, hogy beüljek kicsit a TV elé, hogy meghallgassam a várható időjárást és a friss híreket. Váratlan csengő zavart meg, és mivel megint egyedül voltam, én nekem kellett kinyitnom. Egy szőke, kék szemű sráccal találtam szemben magam, akire nem számítottam, hogy őszinte legyek. 
- Nem megyünk együtt suliba? - kérdezte szerényen, és válaszként csak megbiccentettem a fejem, és ezzel hű maradtam a beszéd szünetemhez is. Elzártam a tevét, hátamra kapta a táskát és máris indultunk. - Mi ez a némasági fogadalom? - értünk a suli elé, én pedig megvontam a vállam és elsiettem. Persze azért voltam olyan logikus, hogy olyan helyen álltam meg ahol kitűnő látvány tárul elém a két fiú alakításáról. Minden azzal kezdődött, hogy lepacsazitak, vagy kezet fogta, nem is ez a lényeg. Mindkettőjüknek az volt a reakciója, hogy megtörölték a ruhájukba a kezüket. Ash próbálta kicsit hihetően előadni a "nagy barátságot". Átkarolta Luke nyakát és úgy mentek be az iskola kapuján. Csak ezzel is volt egy kis döccenő. A kis szöszi olyan grimaszt vágott, hogy az ha elmesélném valakinek, nem hinné el. Amint elhaladtak előlem, olyan nevetőgörcs kapott el, hogy a levegőhiány kerülgetett. Egész nap így ment, ők szenvedtek én pedig nevettem. Utolsó óráink környékén, bevettem a végső fegyverem. Odamentem hozzájuk és szóba elegyedtem velük.
- Hogy, hogy ilyen jóba lettetek? - mosolyodtam el - Azon gondolkodtam, hogy elmehetnénk valahova. Ti meg én és a lányok, jó buli lenne nem? Ti se unatkoztok, és ránk is vigyáznak.
- Nem érünk rá akkor. - mondta reflexből Ashton
- Még nem is mondtam, hogy mikor lesz. - nevettem el magam.
- Zsúfoltak a programjaink. - mentegetőzött Luke
- Persze, persze. Tudom, hogy minél több időt akartok együtt tölteni.  Hagylak is titeket. - villantottam egy ördögi mosolyt, majd tovább álltam. "Három, kettő, egy..." számoltam vissza és mire ahhoz a bizonyos "egy"-hez értem Luke rántott meg a karom.
- Könyörgök! Dani, ne hagyj vele. Nem bírom tovább, ez szörnyű, egyszerűen kibírhatatlan. - szorított magához és esze ágában nem volt elengedni.
- Kíváncsi voltam meddig bírjátok. - nevettem el magam.
- Hogy mi? - csatlakozott hozzánk Ash.
- Tudtad?! - képedt el a szöszi is.
- Igen. Elovastam az SMS-eket. - erre a kijelentésemre mind a ketten értelmetlen fejjel néztek rám, így kénytelen voltam megmagyarázni. - Luke, tegnap átjött, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem sok sikerrel. - néztem Ashton-ra. - Aztán elment, feladta és a türelme is elfogyott, de a nagy idegességben nálunk hagyta a mobilját. Ott hevert az ágyamon a díszpárnak közt és csak azt vettem ésure, hogy rezeg. Kíváncsi voltam, hogy mit beszél azzal a bizonyos "akit uzálok" névjeggyel szereplő emberkével. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy az te vagy. Még az este mindent elterveztem, de a mai nap után úgy látom hiába való volt. Ti is megadtátok magatokat. - hadrtam gyorsan mindent.
- Ez bosszúért kiállt. - ült széles mosoly Ashton arcára
- De még mennyire! - nézett felém Luke. Két szúrós tekintet szegeződött felém, így jobbnak láttam, ha elfutok. Ezzel nem is lett volna baj, csak a két fiú is utánam iramodott. A folyosó végén utol is értek, s mindketten rám vetődtek, és hatalmas csikizésbe kezdtek. Nem érdekelte őket, hogy iskolában vagyunk és az sem, hogy a folyosó hemzsegett a tanároktól, bár azokat meg se hatotta, hogy telitorokból üvöltöztem segítségért.
Kedves naplóm!
Így történt, hogy a két fiú elásta a csatabárdot, még akkor is, ha csak pár hétig vagy napig. Örülök, hogy újra békesség ural mindent. Ennyi lettem volna mára. Ígérem, hamarosan írok. Jó éjt! XX

Csak egy utcai verekedés

Kedves naplóm!

2011. január 1.
Reggel mikor már felébredtem egyedül hevertem a párnák között. Luke-nak pedig semmi nyoma nem volt. Rátekintettem a mellettem halmozódó zsepi kupacra, és boldogan tapasztaltam, hogy már nincs is szükségem rá. "Érdekes fordulat." pattantam ki az ágyból, szinte minden fáradtságot lerázva magamról. Felkaptam a köntösöm, majd leballagtam a konyhába, ahol váratlan dologgal találtam szemben maga. Teljes komfortban, mint aki otthon van, egy szöszke srác iszogatja a tejszínhabos kávéját. Megrökönyödve pislogtam rá, hol pedig a kávéra. "Ez mégis mi? Hogy és hogyan?" cikáztak  a fejemben a kérdések. Még sem kérdeztem semmit, csak némán álldogáltam. "Mégis honnan szerválta a tejszínhabot?" ez fúrta legjobban az oldalam, mert ha van és én nem tudok róla, akkor az a harmadik világháború kitörését jelentené. Szó nélkül rácsaptam a tejszínhabos flakonra, majd igen nőiesen a számba nyomtam egy jó nagy adagot az édességből. Megelégedett arccal néztem körbe a szobában, s csak egy zavaró tényező volt jelen. Luke, és az ő elfojtott nevetése. Nem igaz, mindent félre kell értenie?
-Remélem jól esik az a kávé. - vetettem neki oda félvállról.
- Ha tudni akarod, nagyon is. - nevetett. Kötözködtem volna tovább vele, de ezt, megszakította a telefonom csörgése. Rohantam vissza az emeletre, sarkamban pedig, Luke szaladt. Hogy őt mit akart, arról fogalmam sem volt, csak jött utánam. Az ágyamon, rezgett, zenélt, fütyült és még nem tudom, mit csinált a mobilom. Mosoly húzódott az arcomra, mikor elolvastam a hívó nevét. - Ki az?? - türelmetlenkedett a kis szöszi, válaszként csak a szám elé tettem a mutató ujjam, hogy csendre intsem.
- Szia! - köszönt csengő hangon egy rég nem hallott hang.
- Szia! Hogy vagy? De jó hallani a hangod! - ragyogott a szemem.
- Boldog Új Évet! - kacagott - Valamikor nem lenne kedved találkozni?
- Ó, neked is. - mosolyogtam - De, ez egy nagyon jó ötlet, Ash.
- Ash?! - szólt bele Luke - Mit beszélsz te vele?
- Luke, csönd már! - emeltem fel a hangom.
- Luke-l vagy?! - esett kétségbe Ashton. - Amn, bocsi, leteszem, ha zavarok.
- Igen, de ne rakd le.
- Ne is, mert beszédem van vele! - folytatta Luke helyettem is.
- Nagyon, szépen kérlek fejezd be! - intettem nyugalomra, de nem is foglalkozott velem. Kikapta a kezemből a telefont.
-Na idefigyelj! - üvöltött bele
- Hé, add vissza.- rángattam a pólóját.
- Jó lenne ha nem telefonálgatnál Dani-nek.
- Csak, Boldog Új Évet kívántam neki, meg szerettem volna vele találkozni. Tudod milyen rég láttam?! - hallottam Ash hangját a vonal másik végéről, még úgy is, hogy nem közvetlen a fülemnél volt a mobil.
- Engem ez nem érdekel! Jó lenne, ha leszállnál róla. - válaszolt Luke.
- Csak barátok vagyok! - hangzott a válasz Ash-től és tőlem egyszerre - Mért nem találkozhatnék a barátommal.- folytatta most már csak Ashton.
- Hűtsd le magad, Luke. - nyugtattam.
- Majd holnap találkozunk a téren háromkor, akkor mindent megbeszélünk! - fejezte be a beszélgetés Luke.
- Normális vagy?! Mi bajod van? Nem tilthatod meg, hogy találkozzak a barátaimmal! - kiabáltam kipirosodva.
- De igen, főleg ha arról van szó. - dőlt végig az ágyamon Luke.
- Nem arról! Ashton a neve, érted? Ashton! - nem tetszett ez a viselkedése, annyira felidegesített ezzel a féltékenységével. Majd én is ledőltem az ágyra, ő pedig most már higgadtan nyúlt felém, viszont én elhúzódtam tőle.
- Ne csináld már. - húzott vissza
- De csinálom, hogy lehetsz ilyen ünnep rontó? - néztem rá szúrós szemmel, ő pedig megvonta a vállát. Végül ráhagytam és odabújtam hozzá, csak abban reménykedtem, hogy elfelejti a holnapot...
2011.január 02.
Mintha az egész tegnapot csak álmodtam volna. Mindaddig úgy is tűnt, amíg fél három előtt öt perccel nem csöngetett Luke.
- Nem, nem és nem. Nem fogok elmenni, nem érdekel, hogy a barátom és a haverom verekszik, egyikőtök pártjára sem fogok állni. - fonta össze a karom.
- De attól még eljöhetsz. - rángatta a karom, így kénytelen voltam vele tartani. Kicsit hamarabb mint három, már ott voltunk, és az ellenfél is. Ash vagy egy fejjel magasabb volt Luke-nál. Be kell valljam, tartottam ettől az egész találkozástól. Elég sok filmet néztem ahhoz, hogy tudjam mit jelent az a bizonyos "háromkor a téren találkozunk".
-  Nem fogok verekedni, az egyszer biztos. - jelentette ki Ash azonnal.
- Gyáva. Mi van? Ilyenkor már nem is vagy olyan erős? - cukkolta a szöszi, amivel nem tudom, mit akart elérni.
- Nem akarlak megütni, annak nem lenne jó vége. - tartotta a kezében Ashton a helyzetet, de mikor Luke forró fejjel megütötte, azt már ő sem állhatta.
-Hé, hé, hé...fiúk! Nyugi! Még valaki megsérül! - próbáltam közéjük állni, de ez volt a lehető legrosszabb ötlet. Pár percen belül kisebb tömeg gyűlt körénk, én pedig azért imádkoztam, hogy valaki, akinek van annyi esze és ereje szétválasztja őket egymástól. Sajnos, ilyen ember nem akadt sehol. Az utcai verekedés felénk ritka volt, viszont durva. Megsúgom, kartöréssel még senki nem úszta meg. Ijedten kapkodtam a fejem, s néhány erősebb ütésnél összeszorítottam a fogaim. Szörnyű volt őket így látni. Főleg azért is, mert mindketten közel álltak hozzám. Olyan fél órás verekedés után mind kettő megunta, s a nép is feloszlott. - Te jó ég! - túrtam a hajamba, mikor megláttam őket. A szemük vörös volt a sok felgyülemlett dühtől. Luke-nak egy hatalmas lila folt díszelgett a szeme alatt, az orra pedig vöröslött a rászáradt vértől. A fejét fogta, bizonyára ott érte a legtöbb ütés. Ashton sem volt jobb formába, neki berepedt a szemöldöke felett, ami egy alapos összevarrásra vár. A seb miatt, az egész arcán folyt a piros vér, ami később patakká duzzadt, mikor összeért az orra vérével. Viszont, be kell látni, rosszabb állapotban volt. A karját szorongatta, ami remegett, és kimondhatatlanul fájt neki, igaz nem éreztem, de látszott rajta.
- Hülye barom...- és még szitkozódott tovább Ash - ráestél a karomra. Ha eltört, te fizeted a gipszem.
- Csak gondoltad. - forgatta a szemét Luke, és kárörvendve tekintett végig ellenfelén. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy szólni kellene valamelyik szülőnek, mert ha valamelyik összeesik még megmozdítani sem tudom, nem hogy kórházba vinni. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy apum értesítem, hisz róla tudtam, hogy hidegen hagyja, viszont elviszi őket a sürgősségire, aztán pedig értesíthetjük a szüleiket. A tervem be is vált, néhány szépség hibát leszámítva. Ashton begipszelt, törött karral és összevarrt fejjel hagyta el a kórházat, Luke-nak pedig be volt kötözve a feje. Szép látvány mondhatom.
- Most már béke van ugye? - kérdeztem megszeppent hangon
- SOHA! - szólt két oldalamról a válasz, majd a két fiú, két irányba elindult.
Kedves naplóm!
Csak hogy ez a nap se teljen unalmasan. Komolyan, ezt a napot egy ideig nem fogják elfelejteni az biztos.

Kedves olvasók!
Tudom, hogy az előző részem nem lett valami "hű de jó" kategória, ezért próbáltam most egy kicsit izgibb történetet hozni, remélem tetszett, ha pedig nem akkor sajnálom, csak mondjátok meg és próbálok javítani. Köszi, hogy benéztetek. XX