Jól kezdődik

Kedves napló!
2010.október 14. Egy napot csúsztattunk a "szökéssel" ezért hétfőn jutott rá sor. David korán keltett, hogy elinduljunk még az előtt mielőtt anya felébred, mert akkor itt ki törne a harmadik világháború. Bele se merek gondolni, abba hogy mi lett volna ha lebukunk. Gyorsan elkészültem és már idegesen várakoztam, s közben a kulcsot birizgáltam. Végre beültünk a kocsiba és piros lámpától piros lámpáig mentünk. Folyamatosan pirosat kaptunk, ami az ötödszöri megállás után nem volt olyan vicces. Nagy nehezen megérkeztünk. Szinte szálltam a repülőgép felé a könnyed csomagjaimmal. Az úton szerencsésen bealudtam, de erre mondjuk számíthattam, mert az izgatottságtól az éjjel nem jött álom a szememre. Hamar Sydneybe értünk, csak itt az volt az egyetlen probléma, hogy az útjaink David-l itt ketté ágaztak. Nem mintha a reptérről nem találtam volna haza, de semmi kedvem nem volt kilométereket sétálni. A drága "szöktetőm" pedig szó nélkül ott hagyott, na jó azért annyit mondott, hogy: "Szia, most mennem kell, majd hívlak." de ennyi volt minden. Ott álltam két táskával a hátamon egy váróterem közepén, pénz és bármiféle étel nélkül. "Szépen nézünk ki!" háborogtam magamba. Majd eszembe jutott egy igen jó és kivitelezhető ötlet.

-Calum!!-a vártnál kicsit hangosabban jött ki a hang a torkomon. Azonnal a mobilom után kezdtem kotorni, amelyet néhány zseb után megtaláltam. Már vagy fél órája csörgettem, de hiába. Hisz reggeli tíz óra révén, ráadásul hétfőn iskolában lehetett. Már csalódottan csúsztattam a nyugvóhelyére a telóm, mikor Calum kívánkozott visszahívni. Elpanaszoltam neki a dolgot és alig, hogy letettem már ott állt előttem. Na ez fura volt! Felcuccoltam a motorjára és komfortosan beültem mögé. Indulás előtt a fejemre nyomott egy sisakot "Fő a biztonság" címmel. Eddig még nem nagyon volt részem motorozásban, így ez is egy új élmény volt számomra. Ahogy a szél áthatolt a vékony kabátomon és hideg levegővel töltötte meg a testem minden porcikáját, felbecsülhetetlen érzés.
-Hogy, hogy visszajöttél?-segítette le a csomagjaimat a motor csomagtartójából kipakolni.
-Hiányzott Sydney!-válaszoltam egyszerűen és megvontam a vállam.
-Dani, most viszont mennem kell. Mindjárt becsöngetnek. Tudod lyukasom volt és kicsit lógtam.-kacsintott rám és már fel is pattant a motorra. Felbőgött a motor mély hangon és már el is cikázott előttem. Csak nagyban mosolyogtam és felvettem a táskákat a hátamra és elindultam azzal a szándékkal a házunk felé, hogy otthon majd lepakolok. Na igen, csak mákomra Wellingtonban hagytam a kulcsokat, így csak ledobtam a csomagokat a teraszra. Majd ugrándozva csörtettem a szomszédba és őrült módon elkezdtem dörömbölni az ajtón. Ekkor délután egy óra lehetett. Tudtam, hogy ekkor már nincs tanítás. A gyomrom összeszorult, mikor meghallottam, hogy a kulcs elfordult a zárban. Egy mosolygós női arc tekintett le rám, akinek a haja kontyban volt összekötve. Egy kötény fedte a ruháját kezében, pedig egy fakanalat tartott. Szegényt a konyhából rángathattam ki.
-Csókolom!-mondtam megszeppen- Luke itthon van?-érdeklődtem.
-Szia.-mondta kedvesen.-Egy húsz perce ment el. Azt hiszem a gördeszka parkba indult.
-Rendben, köszönöm.-és már meg is fordultam. Nagy léptekkel haladtam a park felé és azon gondolkoztam, hogy már tudom, hogy Luke kire hasonlít. Még ha akarná sem tudná letagadni az édesanyját, hisz a kék csillogó szemei és az az aranyos mosoly megegyezik. Ezen elmélkedtem és közben meg is érkeztem. Nagy tömeg fogadott, ennyien még nem voltak egyszer sem a parkban. Mi történt itt? A szemeim csak egy valakit fürkésztek, és jobbra balra tekingettem. Majd a tekintetünk találkozott Luke-l. Abban a pillanatban leejtette a kezéből a deszkát és nagy tempóban futott felém. Majd felkapott és megpördített a levegőben.
-Hiányoztál!-mosolygott rám.-Mit keresel itt? Tudod mit lényegtelen. Az a fontos, hogy itt vagy.-és magához szorított, én pedig belefúrtam az arcom a dzsekijébe és magába szívtam annak illatát.
-Nem akarok visszamenni. Veled, csak veled szeretnék lenni.-még nem fejeztem be, s egy aprócska könnycsepp táncolt le az arcomon, majd a kabátomon ért célt.
-Hey! Ne hogy sírj!-törölte le a kabátja ujjával az arcomon szökő könnyeket.- Nem engedlek el még egyszer. Nem hagyom, hogy itt hagyj engem. Ezúton nem.-s nem engedett a szorításból.- De fel a fejjel és hozd vissza azt a Dani-t, akit én ismertem meg. Azt a lányt aki, nem foglalkozik másokkal, a saját szabályai szerint él. Én őt akarom.-éreztem, hogy enged az ölelésből, de én viszont ugyan olyan szorosan húztam magamhoz, mint néhány perce ő.- Mit szólsz egy kis szórakozáshoz?-húzta fel a szemöldökét.
-Persze.-mentem bele egyből.
-Joe-nál lesz egy buli, amire engem vagyis minket is meghívott. Azt mondta ott a helyünk.-ekkor még nem tudtuk, miről van szó pontosan.
Négy-öt óra fele járhatott az idő mikor elindultunk Joe-hoz. A nap halványan sütött és a szél is rosszat sejtően süvített végig az utcán, s zörgetett néhány szárazfaágat. Mikor megérkeztünk már javában tartott a buli. Az ajtót viszont egy összekuszált hajú lány nyitotta ki, aki egy műanyag poharat szorongatott a kezébe és valami kék löttyöt ivott. Csak akkor jöttem rá, hogy Ann volt mikor már benn voltunk. A lakásban szörnyű füst szag keringett, s a konyhában pedig alkohol kiállítás volt. Kis pohárkákba volt kiöntve mindenféle ital keverék, ami igen biztató volt. Mi nem ilyen bulira számítottunk. Ez nem a mi stílusunk volt. Az alkohol és a cigi messze állt tőlünk. Mégis akár mennyire ellenkeztünk, bele kellett kóstolnunk. Ránk erőltették, a nagyobbak és a kicsit alkohol meg kitudja minek a befolyása alatt álló vendégek. Nem akartam ott lenni. Szívesebben ültem volna a sarki házunk emeleti szobájában, a szobámban az ágyamon, a legjobb barátommal.
Kedves naplóm!
Alig hogy haza értem már bajba keveredtem. Ezúton ki segít nekem, kisegít haza jutnom? Ilyenkor mégis mit kell tennem. Egyetlen szülő sincs a közelben és haza meg nem engednek menni. Egészen kezdem magam rabszolgának érezni. A napnak még nincs vége, de ígérem hamarosan írok. XX

Álbarát

2010. október 12. már három hete vagyok Wellingtonban. Nagyon barátságos és csendes város, de hiányzik belőle az élet. A napsugarak minden reggel finoman cirógatják az arcom, de még is más mint az otthoni levegő. A rémkép amit felállítottam a pasas és a fia iránt már megszűnt. David, nagyon rendes egy férfi, mindenben segít, és mivel tanár ő most a magántanárom. (Három hete vagyok itt, de már három tanárt tudhatok magam mögött, jó-jó, de nem tehetek arról, hogy a wellingtoni tanároknak gyenge az idegrendszere.) A fia Michael mellett pedig nem lehet unatkozni, mindig van számomra egy fárasztó vicce, amelyen órákon át töröm a fejem, hogy mi a lényege. Nagyon nagy arc, de egyben hangos is. De még mennyire. Október van, de még mindig egy háromnegyed ujjas felsőben mászkálok szobáról szobára nagy unalmamban. Általában gyakran járkálok fel és alá a lakásban mert az unalom sokszor körbekerít, más részt, pedig még nem nagyon tudom mi merre van. A konyha pulton ültem és elmélyedve kerestem a a citromokat. Igen mostanában rászoktam a limonádéra. Külön specialitásom van rá, ami még finomabbá teszi.
Limonádé Dani módra:
- A pohár feléig tegyünk bele cukrot
- Öntsünk rá citromlevet
- Majd hígítsuk  vízzel.
Na jó, most azt mondjátok, hogy ne menjek szakácskönyv írónak. Megnyugtatok mindenkit, nem leszek az, más terveim vannak a jövőmmel kapcsolatban. Egy pohár limonádéval telepedtem le a jelenlegi szobámba. Ráültem az ágy közepére és az ölembe vettem a laptopot. Kicsit kutattam a neten ez-az után, de a közösségikre nem néztem fel. Nem adtam életjelet magamról már vagy egy hónapja. De, ezúton sem adtam. Egyedül csak Luke tudott rólam bármit is a barátaim közül, és vele is szigorúan megígértettem, hogy el ne merje valakinek is mondani. "Emlegetett szamár." vigyorodtam el és felvettem a fülest, s belekezdtem egy skype beszélgetésbe Luke-l.
-Hali.-mosolyogtam.
-Sziaa!-integetett hevesen
-Mizujs odahaza?-érdeklődtem csillogó szemekkel, mert már nagyon is honvágyam volt.
-Nincs olyan jó idő mint ott.-kacsintott és itt a lenge öltözékemre utalt.- Semmi érdekes nincs, csak., valaki kíváncsi rád...-még be sem fejezte
-Meglepetééés!-ugrott fel az ágya mögül Calum.
-Ember! Ezt elszúrtad.-csapott a fejéhez Luke.
-Őőő...bocsi. Szia Dani.-integetett.
-Ezt mire véljem.-tettem csípőre a kezem.
-Hát az úgy volt...-mentegetőzött.
-Jó, nem baj.-és a fejemben szövögettem egy kis bosszúféleséget.-Egy pillanat, be kell mutatnom valakit, ha már most mindenki színt vall.-és kiszáguldtam a szobámból, egyenesen Michael szobájába és mint valami hiperaktív, annyira hadartam el neki a tervem, de ő csak értetlenül nézett rám.- Mit szólsz hozzá?-vigyorogtam
-Mihez?-rázta a fejét.
-Ahhoz, hogy eljátszod, hogy a barátom vagy? Csak egy kis ideig, hogy megleckéztessem. Lécci.-szinte már nyávogtam.
-Jó.-kaptam egy igen tömör választ. Egy óriási felfelé húzódó vonalat ragasztottam az arcomra és a ruháját ráncigálva húztam a szobámba.
-Szeretném neked, vagyis nektek bemutatni a barátomat, Thomas-t.-muszáj volt más nevet kitalálni neki, mert Luke-nak már meséltem Michael-ről, de szerencsére még nem látta így ez pont kapóra jött.-Gyere csüccs, mellém.-veregettem meg a mellettem lévő üresen álló széket. Le kellett volna fotózni Luke elfehéredett arcát mikor bemutattam neki az álbarátom.
-Szia! Thomas vagyok.-majd a "Thomas" névnél Michael rámnézett és belőlem majdnem kitört a röhögőgörcs. Alig bírtam visszafolytani a nevetést.
-És mégis mióta? Dani mért nem mondtad nekem.-hadarta gyorsan és zavarodottan.
-Egy-két hete. Egy boltban találkoztunk. Elejtettem a szatyrokat ő pedig segített összeszedni őket.
-Jó sok táska volt. Három. Nem, nem is, négy. Aztán segítettem neki haza cipelni és így tovább.-fejezte be a kitalált sztorit a kitalált barátom. -Hát nem tudom, nem tudtam, hogy elmondani.-vontam a vállamon.
-De mért kellett. Én itthon várlak, te pedig. Á... Most nagyot csalódtam benned.-és már majdnem sírva fakadt.
-Úristen!! Luke, hogy lehetsz ennyire naiv?! Nincs barátom, ezt csak kitaláltam, hogy megvicceljelek azért mert elmondtad. Thomas igazából Michael. Tudod akiről meséltem.-nevettem az egészet
-Ez rossz vicc. De azért örülök.-vigyorgott a kamerába.
-Na jó akkor most mivan'?-pislogott nagyokat Cal, s akkora nevetésben törtünk ki mindannyian.
-Azt hiszem nincs már rám szükség.-állt fel mellőlem és beleborzolt a hajamba. Komolyan ez az idő alatt annyira összekovácsolódtunk, mintha kezdettől fogva ismertük volna egymást. Ez olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Nekem nem volt testvérem, de ezek után valahogy eltudtam képzelni milyen is az.
-Maradj nyugodtan.-marasztaltam és úgy vettem észre senkinek sincs ez ellenére. Még jó hosszú órákon át beszéltünk és észre sem vettük, hogy eltelt felettünk az idő. Egy vacsora szót hallottunk meg és egyszerre ugrottunk fel az ágyról, majd mint egy rohamosztag törtünk a konyha felé. Ez volt az a harc amiben soha nem nyertem, mert Michael mindig elém vágott valahogy. Végül is érthető, mert ha kajáról van szó, akkor a fiúk nem ismernek lehetetlent.
-Ó, bocsi, hogy felejthettem el. Foglalj helyet édes.-húzta ki nekem a széket, s anya meg David igen furcsa tekintettel nézett ránk.
-Most már nem kell!!-temettem az arcom a tenyerembe, de a szülők még mindig magyarázatra vártak, mire mindent elmondtunk, végeztünk a vacsival is. Neki álltam a tányérokat leszedni, s a többiek szétszéledtek a lakásban. "Remek, ezek szerint ma én mosogatok." forgattam a szemem. Már az edények felével végeztem, mikor David jelent meg a konyha ajtóba.
-Hiányzik?-kérdezte
-Ki?-tettem le egy tányért a csorgatóba.
-A fiú. Akiről annyit mesélsz.-kedvesen mosolygott.
-Jaj, de még mennyire.-mélyedtem el egy pillanatra.-Tudod Luke és én nagyon nagyon nagyon jóban vagyunk. És tudod mi a legfurcsább? Az hogy alig ismerem egy hónapja. Ő az aki megért, de ugyan akkor annyira feltud bosszantani, az apró cseprő dolgaival. Ritka az ilyen barát.-mosolyodtam el.
-Biztos vagy benne, hogy barát?-mondta sejtelmesen. "Na nehogy már ő mondja meg, hogy ki a barátom és ki nem." fújtam fel magam rajta.- Sajnálom, csak úgy mesélsz róla...Inkább hagyjuk.
-Szerintem is.-veregettem meg a vállát, s közben sikerült belé törölnöm a vizes kezem.
-Mit szólnál ahhoz, ha kicsit meglátogatnánk?-nézett rám teljes komolysággal.
-Hogy mi?-esett le az állam.
-Persze titokban, mert anyád erről hallani sem akar. Úgyis a következő munkám Sydneyben lesz, tehát ha akarod magammal viszlek.
-Megtennéd?-öleltem meg és közben ugráltam. Annyira örültem neki, és olyan váratlanul ért. Felrohantam a szobámba és összedobáltam a holmiaimat. Nem szóltam Luke-nak, hadd érje meglepetés. Este közös filmnézős este volt, amelyet úgy tartottunk, hogy Luke és Calum, és Michael és én elindítottunk egyszerre egy filmet. Így volt aztán az izgi, mikor a film visszhangzott, mert hol egyikőnknél, hol másikunknál sietett.
Kedves naplóm!
Három hét után végre visszamehetek Sydneybe. Kész álom. Még akkor is, ha kis időre, de ott leszek a barátaimmal. Már annyira várom, hogy újra láthassam őket. Most mennem kell. Jó éjt. XX

Fordulat

Kedves naplóm!
2010.szeptember 20.  olyan kedves hangokra kelni, mint a szülők veszekedése, felbecsülhetetlen. Szombat reggel és alig van nyolc óra, tehát nyugodtan mondhatom, hogy hajnal van. Csak a fejemre húztam a takarót és bedugtam a fülest a fülembe, s próbáltam visszaaltatni magam, nem sok sikerrel. Ennek az oka két dolog csak két dolog volt. Az egyik az, hogy mire megtaláltam a mobilom addigra teljesen felébredtem. A másik meg az volt, hogy lemerült mikor véget ért az első számnak. Tehát csak maradt a takaró, ami nem jelentett sokat. Majd mikor már levegő hiányban szűkölködtem újra visszatértem a "felszínre". Ezúton már csak a plafont tanulmányoztam. Halk motoszkálás az ajtóm előtt. Erre azonnal odafigyeltem. Lenyomódott a kilincs, finoman benyitott valaki, de csak résnyire, majd óvatosan becsukta. Lépések a lépcsőn, és egy erőteljes ajtó csapódás. Ezek szerint anya elment. Csöndesen lementem az emeletről és körül néztem a lakásban, de csak apával találkoztam. Újfent kette maradtunk. A nappaliban leintett, hogy beszélni akar velem. "Hát jó, vele azért normálisan lehet dumálni." mondtam magamba és lehuppantam a kanapéra.
-Üzent neked valamit.-itt célzott anyára.- Azt mondta, hogy sajnálja, hogy így találkoztatok, és, hogy hidd el neki, hogy nem akart kiabálni, csak nagyon megijedt, mert félt téged, akár milyen messze van tőled. Azt mondta még, hogy adjam ezt át. Ezek a szavak kíséretében. Most figyelj mert próbálok szó szerint idézni.-kacsintott rám.- "Add át neki, amikor azonnal felkel. Ne is próbáld eltitkolni előle. Ez az övé és remélem használni fogja. Születés napjára vettem neki, de ő ezt lehet, hogy nem így fogja érteni, így mond el neki."- utánozta anyát és még a hangját is eltorzította.- Tessék, és ne hogy azt mond, hogy nem adtam át.-nyomott a kezembe egy fehér borítékot, amit kicsit csalódottan vettem át mert, egy csini felsőre gondoltam, hisz azt szokták használni. Feltéptem a borítékot és egy repülőjegy nézett velem farkas szemet, ami egyenesen Wellingtonba szólt, első osztályon.-Jaj, igen. Azt mondta még, hogy valamilyen Michael gyerek megy majd ki eléd.-mosolygott erőltetetten.
-De csak feltételes módba, mert nem megyek, az is biztos. Nem mondhatjátok meg hova menjek. Tizenöt vagyok, már eldönthetem én is, hogy melyik szülőnél akarok lenni. Nincs igazam?! De az van. Szóval ez egy felesleges ajándék.-dobtam le a földre.
-Tudod, ott minden jobb lenne neked. Csak gondolj bele. Magán suliba járnál, ahogy anyádat ismerem. Minden nap úszhatnál abba a kiépített medencébe, amit most építettek.-forgatta a szemét.- És állítólag több törődést is kapnák, meg fegyelem is lenne. Mindent megkaphatnál.-sorolta apa, csak ebből egyetlen egy dolgot kifelejtett.
-És hol vannak a barátok, és hol vagyok én. Magán suli. Pff, hagyjuk már. Döntöttem. Nem változtatom már meg a döntésem.-makacskodtam.
-Adj anyádnak egy esélyt. Kérlek, a kedvemért. Szeret téged, ezt te is tudod.-kérlelt, és már majdnem a földön térdepelt. Most vagy az van, hogy megakar tőlem szabadulni, vagy csak szeretne egy kis kikapcsolódást?! Na ezt nem tudom.
-Tudod mit, elmegyek, de annak ára van.-dörzsöltem össze a tenyerem több zsebpénz gyanánt. A tervem bevált, mert a duplájára emelkedett, és a vigyort nem lehetett letörölni az arcomról. "Milyen jó üzletember lennék." mélyedtem el egy pillanatra. Felrohantam a szobámba és kicsit összeszedtem az öltözékem erre a napos szombatra. Majd neki álltam pakolni. Bedobáltam a legszükségesebb göncöket és az agyam végig azon kattogott, hogy tényleg megéri-e. Az igazság pedig az volt, hogy semmi kedvem nem volt elmenni, még egy kis időre sem. Így gyötörtem magam ezen a napon, és fel se, tűnt, hogy beesteledett. Lehangolódva készülődtem az alváshoz, mert tudtam, hogy mikor már fel kelek AZ a nap lesz, amit én nem akartam. Az este csak forgolódtam az ágyban. Nem jött álom a szememre. Kattogtak a kerekek a fejemben és csillapíthatatlanul dübörgött a szívem. De végül sikerült elvesznem az álmok világába, ami puszta üresség volt és kongott a fehérségtől. Reggel az sipítozó mobilomra keltem, és kárörvendően mutogatta a mai dátumot: 2010. szeptember 21. "Te jó ég! Elfelejtettem! Luke!"pattantam ki az ágyból, mert elfelejtettem neki elmondani, hogy elmegyek. Mégis hogy felejtettem el?! Leültem az íróasztalomhoz és neki álltam papírra vetni néhány sorban a felállást. Mikor kész voltam elintéztem a reggeli dolgokat és indulhattunk, de előtte, beraktam a postaládába a levelem és becsöngettem, majd gyors be a kocsiba és száguldtunk a reptér felé. Az elméletem bevált, Luke nyitott ajtót, de mivel nem volt akkor már ott senki, így logikusan megnézte a postát, s félhangosan elkezdte olvasni az üzenetem, ami így szólt:
"Kedves Luke,
Remélem mikor már ezt olvasod a reptér felé tartok. Soha nem voltam jó a búcsúzásban, így nézd el nekem, hogy nem személyesen mondtam el. De még így is annyira nehéz. Az igazság az, hogy én sem tudom, meddig maradok, de anya kérésére Wellingtonba utazom, bár az os lehetséges, hogy nem lesz már esélyem visszajönni. Ez nem tőlem függ, hidd el nem. Ha egészben az enyém lenne el sem mentem volna. De ennyit szántam a magyarázatra, kérlek ígérj meg nekem valamit. Mikor legközelebb találkozunk ugyan olyan leszel mint most és nem találsz helyettem mást. Köszönöm ezeket a heteket, és most azt kívánom bárcsak megismertük volna egymást hamarabb. Most mennem kell mert lekésem a járatot, de bár úgy lenne. Remélem azért hamarosan találkozunk.
U.I.: Remélem nem érted félre, de szeretlek.
U.U.I.: Na jó, mindegy hogy félreérted-e vagy sem szeretlek.

Dani XX"

Amint elolvasta összegyűrte a levelet és a porba hajította, de én ekkor már a váróteremben ücsörögtem. A lábam előtt fekvő bőröndöm tanulmányoztam és közben azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha talál helyettem valaki mást, vagy összejön egy top modell alakú szőkeséggel, mikorra visszatérek. Ez kész katasztrófa lenne. A gondolataim a hangosbemondó zavarta, meg, s ez az indulást jelentette. Megindultam és nyomultam előre a tömegben. Sikeresen feljutottam a gépre és letelepedtem a helyemre, ami az ablak mellé szólt. Szorosan lehunytam a szemem és csak Luke-ra tudtam gondolni, senki másra. Még el sem mentem, de már hiányoznak a csillogó kék szemei a mosolyával együtt, hiányzott a csengő nevetése amit már két napja nem hallottam. Felszállásig még volt öt percem és egyre erősebb vágy késztetett arra, hogy meglógjak a repülőről, de nem tettem. Nem tettem, mert gyáva voltam. Gyáva voltam ahhoz, hogy megmondjam mit akarok. A fejemben folytatott háborút a telefonom csengése szakította félbe. Kicsit habozva, de végül is felvettem és Luke ideges hangját hallottam meg.

-Hol vagy? Itt állok a repülőtér közepén és sehol nem látlak.- hadarta gyorsan.

-A repülőn.-mondtam halkan és az ablakon át fürkésztem és megpillantottam. Már messziről látszott szöszke haja, amelyet zavarában birizgált. Nem intettem neki, nem akartam, hogy ilyen körülmények között lássuk egymást.

-Azt hittem vagyunk olyan jóba, hogy személyesen mondod el, ha elmész. Mért? Mért csak egy levél? Tudod milyen rosszul esett, mikor reggel egy olyan levél fogadott amiben azt írod, hogy elmész. Úgy szeretlek mintha már tíz éve ismernélek. Nekem eddig nem volt barátom, tudod olyan igazi, mint te, de most már téged is elveszítettelek. Még is mi rosszat tettem, hogy ezzel büntet a sors?! Csak azt szeretném mondani, hogy nekem mindig is a legjobb barátom, vagyis még annál is több leszel és ne aggódj soha többé nem fogok még egy ugyanolyan barátságra szert tenni, mint most a miénk.-fejezte be én pedig az ajkamba haraptam és a sírás környékezett.

-Sajnálom. És talán ha még százszor is elmondom és nem érted meg azt, hogy nem magam miatt megyek,  hanem csak azért, hogy esélyt adjak anyának. Hidd el ha rajtam múlna minden, most együtt nevetnénk, és ránk szegeződne minden szem, hogy miért sikongatunk. 

-Nem akartam, hogy így váljunk el egymástól. Nem szeretném, hogy haragba legyünk. Kérlek ne. Én nem úgy gondoltam, hogy a te hibád. Csak azt szeretném, hogy ne menj el és minden ugyan úgy folytatódjon mint régen, ott ahol befejeztük. Ígérj meg nekem valamit, minden nap beszélünk, amíg nem jössz haza. Kérlek, de nagyon, nagyon szépe.- de választ már nem kapott, mert olyan sírógörcs tört rám, mint eddig még soha. Nem akartam elmenni, még is elmentem, vele akartam lenni, még sem lehettem. Még egyszer kinéztem az ablakon és még egy pillantást vehettem róla, majd eltűnt a szemem elől, mert a gép felszállt.- Dani?! Dani?! Hallasz? Itt vagy még?-hallottam de nem volt erőm beleszólni, s csak a szipogásomat lehetett hallani.- Most nehogy sírni merj!-parancsolt rám, de nem mintha használt volna valamit.- Hallod! Ez parancs!-erre elmosolyodtam, de olyan gyorsan le is törtem újból. Le kellett tennem, mert hát repülőn nem valami előnyös telefonálni. 

Kedves naplóm! 

Így történt, hogy elrepültem. El messze a barátoktól és Sydneytől. Ígérem hamarosan írok, de most mennem kell. XX 

U.I: Elnézést, hogy kicsit átírtam ezt a részt, de rájöttem, hogy ez így sokkal jobb és így tudnak a történek fonalak gabalyodni. 

U.U.I: https://www.youtube.com/user/magicboy9913 nagyon szépen kérlek titeket iratkozzatok fel erre a youtube csatornára, ez az egyik osztálytársamé, és ha eléri a 100 feliratkozót akkor pinkre festi a haját. Előre is köszönöm... XX

Most mért szól bele?!

Kedves naplóm! 
2010. szeptember 19. ugyanabba a fehér szobában ébredtem, csak ezúton egyedül voltam. Olyan volt, mintha mindent álmodtam volna, de aztán megláttam az égett kezem és már nem volt a dolgoknak álom jellege, ez a puszta valóság volt. Az orvosom szerencsésnek, a szüleim felelőtlennek, a barátaim elvetemültnek tartanak, a tanárokat pedig inkább hagyjuk. Egy kedves nővér tévedt a szobába és kedvesen mosolygott. Gondolom leellenőrzött, hogy minden rendben van-e. Vagy én nem tudom.
- Jöttek hozzád. Bejöhetnek?-kérdezte kedvesen.
-Persze.-mondtam egyből, mert nem birok ki sok időt egyedül és egyébként is nagyon hiányzott a társaság. Néhány perc után, vidám gyerek hangok töltötték tele az üres szobát. Az osztálytársaim voltak. Mindenki ott volt, ami meglepő.
- Képzeld!!!-ült az ágyam szélére Ann- Megengedte a tanárnő, hogy bejöjjünk, hozzád suli helyett.-mire én értelmetlen fejet vágtam, mert mégis hova mennének iskolába.- Ja, igen. A magán suliba lesznek az óráink amíg újjá nem lesz építve az iskola.- magyarázta. Vagy fél órát tanyáztak benn nálam, majd elmentek, egyedül Luke maradt velem, aminek kifejezetten örültem. Próbált szóval tartani, aminek a vége az lett, hogy szétuntam a fejem.
-Na jó. Most már elég.- vetettem véget a monológjának, ami a... nem is tudom miről szólt.- Beszélhetnénk másról?- érdeklődtem és felültem.
-Miről akar a hercegnő beszélni.- szegezte rám a tekintetét.
-Egy nem vagyok az, kettő valami értelmesebbről.
-Rendben. Amn... van egy meglepetésem. Hoztam neked valamit, vagyis valakit.- ez már rosszul kezdődött, és az ajtón Ash lépett be. Egy olyan "mit keres ez itt" fejjel néztem Luke-ra aki megvonta a vállát. Nem akartam, hogy így lásson, igazából nagyon azt se, hogy bárki, de nem lehetett ellenvetésem.
-Jól nézel ki.-és kicsit nagyon meglepett a kijelentésével. Érdekes ezt máskor nem tudta volna mondani?!
-Persze, gondolom.-takartam el az arcom a kezemmel. Mit értett most ez a alatt? Mért mondta? Nem értem?
-Ne csináld ezt. Jobban vagy már?-érdeklődött, amire nem kapott választ. Elegem volt ezekből a kérdésekből. Jó lehet, hogy ezen a napon az átlagnál hisztisebb voltam, de akkor is elegem volt. Még egy kicsit beszélgettünk, majd mennie kellett és búcsúzóul kaptam egy puszit, ami után nem lehetett  a vigyort letörölni az arcomról.
-Ha annyira akarod tőlem is kaphatsz.-duzzogott be megint Luke, és erre a kijelentésre mindketten nevetésben törtünk ki. Megfeledkeztünk  a hol létünkről és ugyan úgy hülyültünk mint máskor. Talán a mellettünk lévő összes szobában minket szidtak, de ez annyira nem érdekelt. A délután már haza mehettem és a legjobb barátomnak köszönhetően ez az idő nagyon gyorsan eltelt, de bár ne történt volna. Otthon jött a fejmosás. Leültettek a fotelba és hallgathattam, ahogy a szüleim egymás mondatába vágva üvöltöznek velem.
-Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Hogy jut ilyen az eszedbe? Gondolkodsz egyáltalán?! Amint megtudtam, azonnal szálltam a repülőre és jöttem hozzád. Te is tudod, hogy Wellington és Sydney között mekkora távolság van! Ez rossz vicc, hogy szegény anyádat így megrémiszted.-kaptam ezeket a mondatokat a fejemhez, és a lényege inkább az volt, hogy anyát sajnáljam, mert elköltözött Új-Zélendra, csak azért, mert egy pasit felszedett és minket itt hagyott. Igazat megvallva egyáltalán nem sajnáltam.- Belegondoltál, hogy a mi lett volna, ha a dolgok nem így történnek, és a tűzoltók nem érnek ki időben?-válaszoltam volna, de anya nem hagyta.- Jobb bele se gondolni. De úgy döntöttem, hogy magammal viszlek. Jobb hatással lenne rád Wellington és nem lennél ennyire felelőtlen. Ott meg lenne a fegyelem amit itt nem kapsz meg, mert apád egyáltalán nem foglalkozik veled. Hallottam arról az igazgatóiról is! Azt is még meg kell beszélnünk.-hála az égnek, akkor még nem tud a felfüggesztésről.-Holnap haza utazok, és vasárnap te is jössz. Nem kérek ellenkezést. Nincs választásod!-fejezte be a kiabálást anya, de a kedvem a mínuszba csökkent.
-Nem megyek! És ne kérd, hogy ne reklamáljak! Mert nem megyek innen sehová, akármit mondasz. Eltelt három hónap, ez idő alatt egyszer sem hívtál fel vagy írtál SMS-t. Most meg elvárod, hogy egyből veled megyek? Hát nem! És tudod mért nem? Mert egyáltalán nem vagy kíváncsi rád, sem arra pasasra, aki miatt elmentél. A másik meg, az, hogy most kezdtem el egy iskolát, nem fogom otthagyni a te kedvedért. Van egy nagyszerű osztályom és rengetek barátom, akiket nem akarok itt hagyni. Itt van például Luke, na őt meg végképp nem! Szóval jobb, ha hozzá szoksz ehhez a felálláshoz, mert ez így lesz!-fejeztem be és megindultam a szobám felé.
-Danierys Elwood! Azonnal visszajössz. Nem beszélhetsz így velem!-hallottam, de nem mentem vissza, mért mentem volna?! - Ez a te hibád! Ellenem nevelted a lányunkat!-élesen lehetett hallani még az emeletről is. Visszatértek az emlékezetembe a régi idők, mikor még mind a hárman együtt éltünk, körülbelül akkor is ugyanúgy veszekedtek, mint most. Háttal dőltem az ajtómnak és támasztottam, nehogy valaki, még véletlen sem, bejöjjön. Sürgősen beszélnem kellett valakivel, de ha ezt elmondom valakinek akkor már a fél világ megtudja, hogy mi történik velem, én pedig feltűnésre nem vágyom. Így úgy döntöttem magamnak megtartom a problémáim. Nehéz dolog, de viszont biztonságos.
Kedves naplóm!
A kis életemben már megint minden felborult. Nem elég ez a sulis dolog, még menjek el Sydney-ből. Hát nem. Nem leszek szófogadó kislány már csak azért sem! Mégis, hogy gondolnak ilyet? Ami rosszul esett az pedig az, hogy apa egy szót sem szólt ellene. Nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire szívtelen?! Hogy meg akar fosztani a szülővárosomtól! Na jó most mennem kell, lehűtöm magam és megpróbálom higgadt fejjel látni látni a dolgokat. Hamarosan írok. XX

Vörös lángok

Kedves naplóm!
2010. szeptember 18. a felfüggesztés utáni első nap. Nem tudtam írni, ebben a pár napban, mert ellettem havazva teljesen. Büntetésképpen ki kellett takarítanom az egész lakást, és még Luke-l sem tarthattam a kapcsolatot. Ellettem zárva a külvilágtól. Azt hiszem még az őskorban is civilizáltabbak voltak az emberek, mint én ebben a pár napban. Annak ellenére, hogy az utóbbi pár napban tízig aludtam, nehezen keltem fel. Meleg, puha, kényelmes ágyból kinek van kedve kikelni? Nekem nem az biztos. A szokásos módon mentünk újfent iskolába. Luke kinn várt a kapuba és Calum-l beszélgetett. Mind kettőt rég láttam, így örömmel töltött el a puszta mosolygásuk.
-Hali!-törtem bele a trécselésbe.
-Szia.-köszöntek egyszerre.-Elviszed egy körre?-szegezte a kérdést ezúton Calum Luke-hoz.
-Megengeded.-hitetlenkedett.
-Meg.-bólintott és átadta a sisakot. Felbúgott a motor és egy füst csíkot húzva maga után a el is tűnt az utcába. Addig mi kellemesen kitárgyaltunk minden problémát. Cal mindig is kitűnő hallgatóság volt, mert ő inkább figyelt és bólogatott mintsem hozzá fűzött volna valamit. Igen ő már csak ilyen.
-Itt vagyok! Hiányoztam?!-pattant le a motorról Luke.
-Igen...De nem nekem.-ezt nem hagyhattam ki.
- Haha. Na most már mennünk kell.-fogott meg a karomnál és ráncigált végig az úton, még köszönni sem bírtam. Nyelvtannal kezdtünk, ez a legnagyobb gyengeségem, egyszerűen nem tudunk jól kijönni egymással. Van ez így hogy nem pendülünk egy húron, ezt el kell fogadni. Majd egy kicsit testhez állóbb óra következett. Tesi. Szeretek tesizni. Az olyan kevés lányok egyike vagyok aki szereti ezt az órát, de nem tehetek róla, hogyha ennyire közel áll hozzám a mozgás, legyen az futás, kötélmászás, vagy gerenda. Egyedül az erősítést nem szeretem, de nagyon nem. A mai óra különösen furcsa volt. Minden azzal kezdődött, hogy fogócskával melegítettünk be. Majd kiütőztünk és közkívánatra fociztunk. Szélütés érhette a tanárt, vagy én nem tudom, de az eddigi órákon még egyszer sem játszottunk. A foci, pedig kitűnő választás volt, vagyis lett volna, ha nem tesianalfabétákkal lettem volna egy csapatba. A nagy futkározás közben pedig valaki leszakította a nyakamból a Luke-tól kapott nyakláncom. Annyira sajnáltam és nem a piros csíkot a nyakamon, ami az után keletkezett, hogy letépték rólam. Egy percre elhomályosult a szemem és szomorúan tekintettem a tenyeremben lévő medálkára, amin olyan szépen csillogott az az "L" betű. Majd elmélyesztettem a zsebembe és tovább folytattam a játékot. Az osztályba mikor felértünk gyorsan biztonságos helyre rejtettem a kincsem, egész pontosan a tolltartóm rekeszébe, és azon gondolkodtam, hogy otthon mire tudnám felfűzni. Az elmélkedésemből Luke riasztott fel, azzal, hogy átkarolta a vállam. Aranyosan mosolygott rám én pedig nem bírtam ki, hogy ne mondjam el mi történt. Hiába vigasztalt, hogy a medál a lényeg, meg, hogy ez nem is fontos, én nekem ez többet jelentett egy nyakéknél. Nekem a barátságot, az örökké valóságot jelentette. Lehet furán hangzik, de igaz. Már teljesen eltértünk a témától, mikor a beszélgetést egy háromszori szaggatott csengő szakította meg. Nálunk ez jelezte a tüzet. Azt hittük, hogy ez is egy próba felmérés, mint minden évben, így fegyelmezetlenül, lökdösődve mentünk le az udvarra, de ekkor láttuk meg, hogy ez  nem csak próba. Ez igazi. Vörös lángok táncoltak az egyik osztályba és szöktek át a másik terembe, miközben felfűtötték a légkört, de ezzel még nem értékbe. Ők többet akartak, az egész épületet. Perzselve futkároztak már a folyosókon, nem ismerve kegyelmet. Ami az útjukba ért az nem úszta meg ép bőrrel. Az iskolánk túl új volt ahhoz, hogy fel legyen szerelve poroltóval, így tétlenül álltuk a pusztítást. Hogy mi gerjesztette a tüzet, vagy hogy honnan ered nem tudtuk, csak ijedten menekültünk az égő épületből.
-Jól vagy?-kérdezte rekedtes hangon Luke.
-Persze. És te.-mire ő csak bólogatott, s ekkor megpillantottam a nyakába lógó medált, s eszembe jutott, hogy én azt fenn hagytam. "Nem veszthetem el. Nem hagyhatom, hogy a tűz eméssze fel, ahhoz nekem túl értékes, hisz ha az elveszik akkor a barátságunk is." Ezek a gondolatok jártak a fejembe, mikor neki indultam a hatalmas lángok ellen. A pulcsimmal takartam el az arcom és nem figyeltem a mögöttem kiabálókra. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, nem érdekelt semmi. Nem foglalkoztam a következményekkel és az sem jutott az eszembe, hogy az életemmel játszom. Egyenesen felrohantam az osztályba, és remegő kézzel kerestem a kincsem. Lehet az idegesség is közre játszott, de nem találtam, pedig le mertem volna fogadni, hogy odatettem. Az oxigén kezdett elfogyni, és fojtó levegővel telt meg minden, ami köhögésre ingerelt. De nem adtam fel. Fáradhatatlanul matattam a tolltartómba és közben azért kérleltem az eget, hogy érkezzenek meg a tűzoltók. Már az arcomba belekapott néhány eleven lángnyelvecske, s ekkor ébredtem rá, hogy mi forog kockán. Megtaláltam a medált és iszkoltam volna kifelé, de a mennyezet akkor szakadt le előttem és szikrázó füst csapott fel. Riadtan léptem hátra, de már ott sem voltam biztonságban. Már bekerítettek a vörös lángok és nem hagytak egy menekülési lehetőséget sem. Akkor úgy éreztem vége mindennek. Szédülni kezdtem és minden halványabb lett, kómásan álltam az égő épületben egyedül. Lépteket hallottam meg. Kicsit megkönnyebbültem, de ettől még mindig nem jutottam előrébb. Egy ismerős hang hallatszott végig az iskolán, ami a nevem kiáltozta. Kiabáltam volna, de nem volt elég erőm hozza, így csak csendesem suttogtam magam elé, majd a bomladozó falak között egy ismerős alakot pillantottam meg. Riadtan szelte át magát a tűzön miközben segítségért kiáltozott, ami hamarosan meg is érkezett. Kettő tűoltó közelített felém, és segített kijutnom. Amint már nem volt olyan forró a levegő elengedtek én pedig erőtlenül estem Luke karjába. Finom tartott és két karjába zárt úgy óvott. Kisöpörte az arcomból a szétzilált hajam és hideg kezével simogatta a piros kicsit égett arcomat. Gyengéden mosolygott és csillogó szemmel nézett le rám. Én pedig még mindig azt az értéktelen medált szorongattam a kezembe, s egy duzzadt könnycsepp folyt végig az arcomon. Igazából akkor dolgoztam fel a történteket. Nem akartam, hogy apa ezt megtudja, mert tudom, hogy neki meg én vagyok a legnagyobb kincse és ezek után nem engedne el sehová. Csak egyet akartam, de azt nagyon. Egy csendes helyen lenni, távol mindentől, Luke karjaiba és azt hogy megköszönjem neki azt, hogy ő itt van velem. Még mindig erősen szorított és nem engedett el, még egy másodpercre sem. Valamit hajtogatott, de nem hallottam, nem értettem semmit mégis tudtam mit mond. De én csak erőtlenül öleltem őt vissza, de érezte, hogy ez a szívemből jön. Az udvar közepén a gyereksereg között a földön feküdni, miközben az a fiú tart akiért mindent megtennél és tudod, hogy fordítva is, felbecsülhetetlen. Sziréna szót hallottam meg, azután pedig fehér ruhás emberek vettek körül, de ekkor még mindig a karjaiba voltam. Kicsivel később óvatosan felemelt és egy kocsiba fektetett, s mind végig a kezemet szorongatta. De innen nem emlékszek semmire. Csak az üresség és a pár órával ezelőtti emlékek keringtek bennem. Egy fehér szobában ébredtem, s amint kinyitottam a szemem apával és anyával találtam szembe  magam. Fura volt őket együtt látni, hisz anya már három hónapja nem küldött semmilyen életjelet magáról. Elkezdték mondani a monológjukat, de én ezt mind elengedtem a fülem mellett és csak a sarokban álló fiúra koncentráltam, aki nem más mint Luke volt. Karját összefonva állt  a sarokba miközben szolidan mosolygott. Vele szerettem volna lenni. Igazából csak annyit akartam, hogy a kezem fogja és úgy aludjak újból el, hogy aztán magammal vihessem az álom világba, ahol a dolgok úgy mennek ahogy én akarom. Majd végül a kívánságom teljesült, mert egy nővér kiküldte a kiabáló szüleimet, s így Luke hozzám férhetett.
-Mire volt ez jó?-cirógatta a piros kezem. Én pedig csak megingattam a fejem. Majd szorosan lehunytam a szemem és a világ elborult újból s a sötétség újból elnyelt.
Kedves naplóm!
Itt lép életbe az a mondás, hogy "Ne játssz a tűzzel"!

Felfüggesztve

Kedves naplóm!
2010. szeptember 12. péntek. Végre az utolsó nap és HÉTVÉGE!! Erre vártam amióta elkezdődött az iskola. Már vagy egy hete elkezdődött, és még van sokszor ennyi idő. Nem lesz ez így jó.
Ezen a reggelen újból együtt mentünk a suliba, és kivételes, alkalom volt, hogy nem terveztünk semmi rosszat erre a napra. Így ez egy átlagos tanításnak ígérkezett. Már vagy egy teljes órát végig ültünk és nem történt semmi, végül is ez várható volt, mert nem csináltunk semmi csínyt. Tudom, tudom beteges, hogy pont most nem, de így sem maradtunk ki a kalandból. Jelző csöngő után nagy erővel, kis híján betörték a terem ajtaját, és sejtelmesen váltott valaki néhány szót a nyelvtanárnőkkel. Mi csak izgatottan figyeltünk és akkor még nem tudtuk. Nem tudtuk, hogy minek keresnek. Ránk nézett a tanárnő véres szemekkel és harsányan kiabálta a nevünket és küldött az igazgatói irodába.  Először csak egymásra néztünk értetlenkedve, és kezdtünk magyarázkodni, hogy nem csináltunk semmit. De már a másodszori szólításra fogtuk magunkat és kimentünk. Nem értettünk semmit. Most tényleg ennyire pikkelnek ránk, vagy csak rájöttek a tegnapi lógásra, na az nagy baj lenne. Az iroda előtt állt még egy pár srác és, azok is olyan értetlen arcokat vágtak mint mi.
-Ti is itt?-jött oda hozzánk Ashton is.-Nehogy, el szóljátok magatokat a tegnapról. Meg se említsétek.-figyelmeztetett.
-Mégis mekkora baromnak nézel?!-háborgott Luke.- Nem elég, hogy itt vagyunk miattad, még hülyének is nézel.
-Miről beszélsz?! Kivételesen én nem csináltam semmit, szóval állj le. Meg nem tudom mért kell azon lázongni, csak azért mert szóltam, hogy nem akarok még valami bajba kerülni. Nem festeni valami jól a tovább tanulási papíromon egy-két felfüggesztett nap.-próbált higgadt maradni és valamelyest sikerült is neki. - Időben haza értél?- fordult felém.
-Túl hamar is.-mosolyogtam rá, de az arcomról azonnal le is törlődött a vigyor, mikor behívtak. Hárman egyszerre mentünk be. Némán ültünk az igazgatóval szemben és lehet, hogy épp azzal volt elfoglalva, hogy ő nyerje meg a farkasszemet, mert a szeme rezzenéstelen volt. De végül feladta. Az orrunk elé nyomott egy képet, amely őt ábrázolta, csak annyiban hibázott, hogy borosta és egy kunkori bajusz volr ráfirkantva. Igazat megvallva egész jól állt neki.
-Magyarázatot kérek.-meredt ránk kidülledt szemekkel. Talán nem volt odaillő de mind hárman akkora nevetésben törtünk ki a kép láttán, hogy nem tudtuk abba hagyni. Még nem láttam hasonló illusztrációt, de ez mindent vitt. Egy dolgot viszont nem értettem, mért akarják a mi nyakunkba varrni ezt az egészet, mikor közünk sincs hozzá. Gondolataimnak viszont Luke adott hangot.
-Nem értem mért minket vádolnak ezzel. Ennyire profik még mi sem vagyunk, és sajnos elég bátrak sem.-mondta halkan.
-Hogy honnan, mert a hátuljára rá van írva egy rövidítés "LAD"! Csak innen.- mutatta meg a hátlapot.
-Na jó, elhiszem, hogy csináltunk már több fejfájást az iskolának, de ennyire logikátlanok még mi sem vagyunk, hogy odaírjuk a monogramunkat. -értetlenkedtem és próbáltam hárítani a vádat.
-Akkor mégis ki más lenne "LAD"?! Hanem Luke Ashton és Danierys.
-Bárki más az iskolából.-fonta össze a karját Ash.
-Jó, ennek a dolognak még a végére járok, de tegnap egy igen érdekes dolog történt. Mind a hárman hiányoztatok. Hol jártatok.
-Otthon.-vágta rá azonnal Ashton.- Rosszul lettem, tanúm rá a matek tanárom.
-Én is.-mondtam azonnal utána.
-Már iskolába sem jöttem a betegségem miatt.-színlelt Luke is.
-Kicsit nem feltűnő, hogy pont így hárman?- vonta fel a szemöldökét.
-Nem.-vágtuk rá egyszerre.
- Van rá szemtanú, hogy hol voltatok.-folytatta az idegőrlő beszélgetést, és amint ezt meghallottam azonnal rám jött a pánik roham, majd szépen mindent kitálaltam. Ott helyben süllyedtem volna el, mikor megláttam a két fiú vörös tekintetét, és ekkor jöttem rá, hogy a kedves igazgató, nem is tudott semmiről, csak egy fordított pszichológiai valamit mondott, aminek én sikeresen bedőltem. A kellemetlen társalgást egy ajtó nyitás zavart meg, és olyan sürgős dolog történt, hogy azonnal el kellett hagyni az irodát. -Mégis mi alapon vádolnak meg minket ezzel. És Danierys igazán köszönöm, csak abban reménykedj, hogy elfelejti mire legközelebb behívat.-förmedt rám Ash jogosan.
-Hagyjad már. Megint azt hiszed körülötted forog minden. Ő ugyan úgy saját magát is bajba keverte ezzel, nehogy már te háborogj.-jól esett Luke-tól ez a védelem, de tudtam, hogy én nagyban hibás vagyok. Mért kellett kitálalnom?! Vagy csak megszólalnom, mikor tudván tudom, hogy ha én megszólalok akkor baj csak baj lesz. A fejem törtem, hogy ezt mind hogyan tudnám helyre hozni, de semmi ötletem nem volt. - Szerintetek mi volt az a nagyon fontos dolog?-ült le a földre Luke.
-Passz, de egy gyereket is vittek be.-bökött fejével az ajtó felé Ash. A kulcslyukon próbáltunk bekukucskálni, hogy kiről beszél, de csak hátulról láttuk a srácot. Nem ismertük, de úgy tizedikesnek saccoltuk.
-Vajon mit csinált?-kérdeztem, de választ nem kaptam, mert rajtam kívül senkit nem érdekelt. Kicsivel később minket is behívtak, és mi történt?!  A fiú színt vallott és elmondta, hogy ő pingálta ki a képet, csak azért, mert féltékeny volt.
-Sajnálom, lehet, hogy kicsit túlzásba vittem a dolgot. De annyira feldühített, hogy most jöttetek és képesek voltatok egy egész iskolát bevonni abba, hogy álljanak ki az akaratukért, és, hogy olyan lazán veszitek a dolgokat, miközben minden jól megy és mindent megúsztok. Ez annyira igazságtalan dolog. Alig kezdődött el egy hete a suli és mindenki rólatok beszél. Ez elképesztő.
-És ezért akartál belehúzni a csávába, szép dolog mondhatom.
-Én nem most jöttem. Lassan három éve itt vagyok ebbe a ... szóval itt. Engem mért kevertél bele.-állt fel ingerülten Ashton.
-Nem tudom.-ingatta a fejét és a tekintetét a földre szegezte.
-Ezzel nehogy azt hidd, hogy vége. Suli után készülj!-fenyegetőzött majd kiszáguldott a teremből és bevágta maga mögött az ajtót. Ez elég merész dolog volt, vagyis én biztos nem csináltam volna. Hallottam, hogy az igazgató odasúgja a mellette álló nőnek: "Ezt már meg lehet szokni. Mindig eut csinálja. Ha így folytatódik naponta kell a falat festeni." Ezek szerint elég jártas az irodában és gyakran ilyen kedélyű.
-Ezt megúsztuk.-karoltam Luke-ba mikor már kinn álltunk az iroda előtt.
-Hisz tudod mi mindent.-próbált poénos lenni, de nem sikerült neki.
-Ne erőltesd ez nem vicces.-veregettem meg a vállát és visszamentünk órára. Vagyis csak tíz percre, mert eléggé elhúzták az időt. A mai nap nem kellett szemetet szednünk így a hét utolsó napján időben otthon... akarom mondani lettünk volna, HA, nem szabadul el a pokol az udvaron. Ash betartotta az ígéretét, mert mikor kiértünk egy "box meccs" fogadott. Már csak ez hiányzott. Úgy gondoltuk mi nem avatkozunk bele, hisz volt elég izgalom mára. Volt ez a véleményünk, míg nem belénk nem kötöttek. Persze ilyenkor az ember nem érzi azt, hogy oké hagyjuk, felesleges idő pocséklás, ilyenkor az agyunk csak két szót hajtogat "ADD VISSZA."  Így mi is belekeveredtünk elsőkként a buliba. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez súlyos következményekkel jár. Három napi felfüggesztés. Fantasztikus!!! Még ez kellett.
-Legalább van idő dobolni.-vigyorgott Ash és úgy tett mintha kicsit sem érdekelte volna. De én tudtam, hogy ez nem jött jól neki, hisz ez már beleszámít a tovább tanulásába is.
-Nekem mondod. Egész napot a gitározásnak fogom szentelni.-hencegett Luke, csak azért, hogy felvágjon, hogy ő is játszik valamilyen hangszeren.
-Aghr! Zenészek!!!- egy pillanatnyi hatás szünet.- Már tudom mért dob.-mosolyogtam Ash-re.
-Ez a mániám bocsi.-vigyorgott vissza.- Na jó most mennem kell. Kellemes felfüggesztést.-intett és el is ment.
-Neked is.-mondtuk egyszerre, majd mi is haza fele vettük az irányt.
Kedves naplóm!
Egy jó tanács. Akármi van ne keveredj verekedésbe, mert úgy is igazságtalanul fognak igazságot szolgáltatni. Így történt életem első felfüggesztése, azt nem mondom, hogy egyben az utolsó, mert nem. De ez akkor is egy szép kezdet. Remélem érted az iróniát. Na most  mennem kell, hamarosan írok. XX

Csak egy nap lógás

2010. szeptember 11. Az íróasztalomnál ébredtem. Kicsit kényelmetlen volt, de sikerült kipihennem magam. Ezen a reggelen egyedül mentem suliba, hisz a tegnapi után, nem is vártam el Luke-tól hogy együtt menjünk. De még mindig nem értem mért duzzogott be. Nem történt semmi komoly, de nem is érdekel, nem fogok vele foglalkozni. Kész. Majd megbékül! Nem, nem hagyhatom ezt, ő legjobb barátom, nem veszhetünk ezen a kis semmiségen össze. Na jó elég ennyi az elmélkedésből. Beértem a suliba és a szokásos úton jártam körül a folyosókat. Megkezdődött a tanítás, de Luke sehol nem volt. Rosszat sejtettem. Nem az a hiányzós típus, és nem az a fajta aki lóg a suliból. Akkor hol lehet? Már három óránk is eltelt és nem jött be. Azt hiszem ennyire még senkiért nem aggódtam, de ez komoly. Féltettem főleg a történtek után.
-Dani!!!-rántotta meg a karom teljes erőből valaki.- Baj van!
-Mi az?-fordultam hátra és Ashton-l találtam szembe magam.
-Luke! Ma nem jött suliba.-és nem hagytam, hogy befejezze.
-Ezzel nem mondasz újat.
-Ne kötözködj. Bajban van. Néhány haverom lóg ma a suliból és látták őt, de ez még nem minden. Elkapták a rendőrök.
-Ezt most nem értem. Hogy érted azt, hogy elkapták.-és azt hiszem ezt nem kellett volna megkérdeznem, mert ezt tudnom kellett volna.
-Színlelj beteget. 11.15-kor várlak a nagy kapunál.-és már tovább is állt. Én csak meredve néztem utána. Nem akartam lógni a suliból, de egész jól hangzott. Meg már magában az is csalogató, hogy Ash kért erre. Jó, jó ez egy kicsit gyerekesen hangzik, de benne többet láttam mint egy átlagos emberben, felnéztem rá, és nem csak azért mert egy fejjel magasabb volt nálam.
Minden jól ment, sikerült elhitetnem mindenkivel, hogy belázasodtam, meg hasonlók. Kinn a kapuba álltam, és Ash sehol. "Na jó, ha most ez egy rossz vicc, nem tudom mit csinálok vele." gőzölögtem, majd erre öt perccel megérkezett.
-Feltűnőbben nem tudtál volna várni?- húzott arrébb.
-Hamarabb nem tudtál volna jönni.-szóltam vissza.
-Tudod nem mindenkinek volt rajz órája. Nekem matekom volt.-mondta mogorván.
-Neked is mi bajod?- majd vállamra vettem a táskát és elindultam.
-Gyalog akarsz menni?- mire én hátra fordultam.
-Ha nem varázsolsz ide egy kocsit vagy egy motort jogsival, akkor nem.- vágtam egy olyan fancsari képet.
-Éppenséggel, van kocsi, viszont tizenhét vagyok, szóval jogsim még nincs. Csak majd tavasszal.-és kezdete volna ecsetelgetni, de én befogtam a száját.
-Értem, de nem mennénk?!
-De ideges valaki.-heccelt. Majd előrevágtatott a kocsihoz, beugrott, én pedig utána.-Jobb, ha bekötöd magad.- figyelmeztetett és egy hatalmas csikorgás és száguldtunk a kis kocsival, ami elég régi volt és, hogy finoman fogalmazzak, nem a legjobb állapotú kocsi. -Hogy tetszik?-vigyorgott, azon, hogy fülem-farkam behúzva kapaszkodtam az ülésbe.
-Inkább az útra figyelj!-figyelmeztettem, mert folyamatosan engem bámult, ami két dologért volt ijesztő. Egy ENGEM nézett az út helyett, kettő még nem volt jogsija, nekem meg életbiztosításom. Na jó ez azt hiszem három, de kiszámolja. A motor leállt és végre kiszállhattam, és hálát adtam az égnek, hogy ép bőrrel megúsztam. -Na és most merre?- erre ő csak intett én pedig követtem őt. Felrohantunk a lépcsőkön én pedig még mindig nem tudtam hol voltunk, de igazából, nem is érdekelt, hisz vele voltam.
-Várj meg itt. Hamarosan jövök.-azután ott hagyott egyedül, én pedig izgatottan figyeltem mit csinál. Csak egyszerűen lepacsizott a zsarukkal és néhány szóváltás után Luke-l jött vissza, kinek az arca égett a szégyentől. Sajnáltam, mert úgy mond a "halálos ellensége" segített rajta, és ő soha nem segített volna neki.
-Te meg mit keresel itt?-fordult felém ezek a kedves szavak kíséretében.- Mért kellett őt is belekeverned?-háborgott és Ashton fele fordult.
-Te keverted bele, ne fogd rám.-kezdtek bele egy újabb veszekedésbe.- Nem, hogy megköszönnéd, hogy anélkül kihoztalak onnan, hogy a szüleid megtudták volna.
-Jaj, és most legyek hálás. Na kösz' kihagyom.-makacskodott és már előre láttam, hogy nem lesz jó vége.
-Jó lenne.
-Hát, akkor meg végleg nem! Most azt köszönjem meg, hogy felvágtál előttem, meg Dani előtt azzal a tragaccsal, meg azzal, hogy jogsi nélkül vezetsz. Mit ne mondjak nagyon menő. Ja bocs, nem. Kihasználod szegény Dani-t, nem veszed észre, hogy teljesen beléd van zúgva? Nem. Ilyen egyszerű a válasz. És tudod mért nem? Mert elvakít az a nagyképűség. Szánalmas.-fejezte be a prédikációját én pedig próbáltam meghúzni magam, mert nem éreztem valami kényelmesen magam az után, hogy a "kis" titkom is kiderült. De Ash nem foglalkozott vele. Elfoglalta Luke monológja, amin nagyon felhúzta magát.- Ez van.-vonta meg befejezésképp a vállát a kis szöszi és ment volna a dolgára, de Ashton akkorát rántott rajta, hogy majdnem hátrazuhant. Persze és nem is ő lett volna, ha nem adja vissza. Kicsit hirtelen haragú, főleg, ha okot is adnak rá. Próbált volna visszaütni, de azért Ash sem volt kezdő így sikerült kitérnie előle. Luke, még ennek ellenére sem adta fel. Újra meg újra próbálkozott, míg nem sikerült egyet behúznia Ashton-nak. Itt kezdődtek a dolgok durvábbra fordulni, amit én nem hagyhattam.
-Srácok!! Fejezzétek be most!-álltam két tűzközé, mintha olyan sokat jelentett volna. Rám se hederítettek.-Ne akarjátok, hogy én is bekeményítsek.-fenyegetőztem, de még én sem tudtam mit akarok velük tenni. Úgy döntöttem próbálom őket elválasztani. Elméletben egész jól ment volna, de mondom csak elméletben, arra nem számítottam, hogy a valóságban milyen nehéz dolog ez. A pólójukat mondhatni téptem, úgy ráncigáltam őket el egymástól. Persze, hogy nem sikerült. Majd egy utolsó erőfeszítés és láss csodát! Sikerült, jó az is igaz, hogy Luke szerencsésen rám landolt, de ez csak részlet kérdés.
-Bocsi.-és még mindig rajtam feküdt, akkor valami átsuhant a lelkemen.-Na jó, azt hiszem felállok.-jelentette ki, ami nekem azért természetes lett volna.-Most már tényleg.-nézett mélyen a szemembe.
-Akkor?!-vontam fel a szemöldököm. Mire végre vette a lapot és feltápászkodott.-Haza mehetünk végre?-tettem csípőre a karom mikor végre két lábon álltam.
-Haza viszlek.-jelentette ki azonnal Ash, de én visszautasítottam.
-Inkább buszozok, ha megengeded Luke!-néztem féltekintetemmel a mellettem álló fiúra.
-Persze.-mosolyodott el és megölelt, jó szorosan. Nem tudom, hogy a célja az volt-e, hogy összepréselje a belső szerveimet, de ennek ellenére tökéletesen sikerült neki.
-Akkor, szia.-mondta csalódottan Ash, de neki is meg kell érteni, hogy nem választhatok kettőjük közül.
-Már köszönni sem tud.- súgta nekem Luke
-Ne már. Ne kezd.-löktem oldalba. Felszálltunk a legelső buszra ami jött és nagy boldogan mentünk haza, bízva abban, hogy a szüleink nem jönnek rá erre a kis iskolakerülésre.
Kedves naplóm!
Így történt az mikor egy nap alatt összevesztem, majd kibékültem a legjobb barátommal. A különös ok pedig amiért Luke került az iskolából, a mostani percig homályos, de már szerintem lényegtelen. Most mennem kell. Hamarosan írok. XX

Sötétség

Kedves naplóm!
2010. szeptember 10 még mindig ugyanaz a nap. Annyira örülök, hogy ennyien eljöttek. Még eddig nem tartottam ehhez hasonlót és az igazság az, hogy nem is voltam még ilyenen. Így csak halvány elképzelésem volt mit kell ilyenkor csinálni, mondjuk nem is fájt ez miatt a fejem, mert olyan társaság vett körül, hogy ilyesmivel nem kellett törődnöm. Nagy bulizós arcok élükön Joe-l. Szinte minden hétvégén másnál csövelnek. Az egyik elvetemült ötlete a jó öreg üvegezés volt, amelyet mindenki azonnal istenített. Elfoglaltuk a nappali közepét és szorosan egymás mellett helyet foglaltunk, hogy mindenki elférjen. Voltunk vagy húszan, de mégis Luke megtalálta a mellettem lévő szabad helyet és lehuppant mellém. A bal oldalamon pedig kiült, na ki?! Az, hogy Luke mellém ül az természetes, de az, hogy Ashton! Nem tudom a sors akarta ezt így, vagy csak egyszerűen az akarata, nem tudom.
Elkezdődött a játék, izgatottan figyeltem a játék menetére, bár mégis azt kívántam, hogy ne forogjon rám az üveg, ami csak forgott és forgott, végül lassított és épp mellettem állt meg és Luke-ra mutatott. Fellélegeztem, és kezdtem megérteni, a játék célját, ami egyszerű volt, mert nem volt neki. Kezdetben nem is voltak olyan durva feladatot, mert azok csak azután következtek, mikor apuék elmentek otthonról. Szép dolog mondhatom, rám bízzák a lakást huszad magammal. Mikor azt hittem kimaradok ebből az értelmetlen játékból, rám pörgött ki. Pedig ez volt az egyetlen feladat amit kiakartam kerülni. Nem volt más mint, hogy menjek be a gardróbba, és majd beküldenek egy fiút. Egy ott benn nincs világítás és sötét van, de még mennyire. Ráadásul mindig is féltem a sötét kis helyeken.
- Nem, én nem megyek be.- tiltakoztam.
- Gyáva!! -kaptam a választ több felől. "Kedves" Végül megadtam magam és bekényszerültem. Ők rám csapták az ajtót, majd gyorsan kinyitották. -Ezt tedd fel.- hallottam kintről és a kezembe nyomtak egy kendőt. "Hát ok".  Felkötöttem és legörnyedtem a sarokba. Hallottam ahogy a kulcs elfordul a zárban, ezek szerint bezártak. A sötétségben lassan teltek a percek. Már vagy úgy éreztem húsz perc telt el. Háttal dőlve a falnak, próbáltam visszatartani a könnyeimet, mert már teljes meggyőződésem volt, hogy itt hagytak. Egy pillanat, fordult a kulcs, s egy kis fény folt jelent meg az ajtó mögül. Belépett valaki. A félhomályban nem tudtam megállapítani, hogy ki az így csak némán lélegzetem visszafojtva, figyeltem az egyre felém közeledő alakot. Megállt előttem, majd mellém ereszkedett és finoman végig cirógatta az arcom.
-Ne félj!- suttogta, de így sem tudtam ki az.- Tudom azt mondtad, hogy nem fogadsz el semmit, de ezt neked hoztam.- és a kezembe adott valamit.- Tudom, közelébe nem ér annak a medálnak, de azért fogadd el. -ekkor jöttem rá, hogy ki az aki ott van. A szívem szakadt meg, de mégis honnan tudja, hogy mit kaptam Luke-tól?! És mit adott ő nekem, amit ennyire lebecsül. A sötétbe próbáltam kitapogatózni mi az, de nem sikerült. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit szorongatok a kezembe. És mielőtt valaki fantáziálna, nem azt fogtam amire most egyesek gondolnak! Néhány percig még némán ott ültünk egymás mellett, míg egyszer csak Ashton megfogta a kezem. Szerencsére a sötétben nem látszott a piros mintázatom, így nem volt baj azzal, hogy beégek előtte.
- Mit csinálsz?- kérdeztem visszafojtott hangon.
- Megfogtam a kezed.- suttogta, és ha láttam volna az arcát tuti mosolygott.- De ha zavar...-és el is engedte volna, de én megszorítottam.- Csak gondoltam, így megnyugodsz. Mondcsak mindig is féltél a sötétben? Vagy csak attól, hogy itt vagyok?- na jó erre nem tudtam mit mondani. Nem akartam gyávanak lárszani, se pedig egy kóros tinilánynak aki teljesen bele van habordva egy tizedikes fiúba, aki mellesleg ott ül mellette.- Nem válaszolsz?- ingatta a fejét.- Bocsi, csak kicsit kíváncsi voltam.-mentegetőzött. - Várj egy percet.- és felállt majd finoman meglökött egy polcot, hogy azért még hangot is adjon.- Tudod, ilyenkor nem beszélgetni szoktak.-nevetett csendesen, mire én erre a kijelentésre kicsit elhúzódtam tőle.- Jaj, most rontottam el mindent ugye?- túrt a hajába.- Ne aggódj, nem vagyok olyan.-húzott vissza.
-Tudod, én nem voltam még házi buliba, meg nem is tartottam, szóval ez nekem egy kicsit kínos.-és a hangom annyira halk volt, hogy én magam sem értettem tisztán.
-Mindenkinek vagy egy első.-nyugtatott.- Akkor azt jobb, ha tudod, hogy most hallgatóznak.-mire én kicsit megijedtem.- De nyugi ezt lehetetlen hallani.
- Mért te vagy itt?-jött spontán a kérdés.
-Mért baj, hogy pont én?- kérdezett vissza.- Amúgy, csak azért mert én akartam, nem akartam, hogy valaki ártson neked.
-Persze, biztos valami baj történne.- bólogattam.
-Akkor látom, hogy felét nem ismered annak aki itt van.
-De az osztálytársaimat!- kötözködtem.
-Jó, de a többiek. Akik az én évfolyamomról valók? Jut eszembe azok hogy kerülnek ide?
-Nem tudom.-tettem fülem mögé a hajam.
-Értem.-mondta és újabb néma csönd következett. Nem tudtam mit mondani, a gondolataimban egész máshol jártam.- Na jó, most már, ki kéne menni.- állt fel mellőlem és felsegített engem is. Mielőtt kimentünk volna szorosan magához ölelt. Erre vártam mióta, és teljesült. Visszaöleltem én is, és valahogy nem akaródzott elengedni.- Hé! Ezt mire véljem.-cirógatta meg a vállam.
-Ő...bocsi...-dadogtam és elengedtem.
-Azt egy szóval nem mondtam, hogy engedj el.- és még egyszer magához húzott. Na jó, most márt tényleg nem értem a fiúkat. De tényleg! Egyik percben eg a másikban meg az.- Holnap?
-Mi holnap.-tettem a hülyét.
-Találkozunk valamikor?
-Mellettem van a szekrényed, szóval, biztos.- és végre kimentünk. A többiek mind elkerekedett szemekkel néztek ránk. Azt hiszem mindent félre értettek. Többek között Luke is, aki úgy nézett rám mint a véres késre. Oda akartam menni hozzá, de mikor meglátta, hogy felé közeledek, fogta magát és elsietett. Már-már futottam utána, de mind hiába. Nem állt meg. Nem tudtam elmondani neki az igazságot, és ez nagyon bántott. Magam mögött hagytam az egész bulit és kisiettem Luke után.

-MINDENT MEGMAGYARÁZOK!- kiáltottam után, de a kiáltás elveszett az éjszakába. Kinn álltam és vártam, hogy visszajön. De nem jött csak egy göndör srác, aki elbúcsúzni jött, utána pedig az egész banda.
Kedves naplóm!
Így végződött szeptember 10-ke. Azt hiszem az eddigi legfelejthetlenebb szülinapját hagytam magam mögött. Csak egy dolog miatt fáj a szívem, és az Luke. Mikor ránézek a medálra, egy könny úszik le az arcomon, és csak azt kívánom, hogy ő itt legyen velem és nevessünk, úgy ahogy egy napja tettük. Ennek ellenére a másik szemem nevet, mikor belenyúlok a zsebembe és a kezem közt érzem Ash ajándékát. Nos igen ez egy kis kabala szerűség ami egy dobot formál. Azt még nem tudom mért pont dob, de rajta vagyok már. Ez történt ma. Jó éjt! Ígérem hamarosan írok! XX