Fordulat

Kedves naplóm!
2010.szeptember 20.  olyan kedves hangokra kelni, mint a szülők veszekedése, felbecsülhetetlen. Szombat reggel és alig van nyolc óra, tehát nyugodtan mondhatom, hogy hajnal van. Csak a fejemre húztam a takarót és bedugtam a fülest a fülembe, s próbáltam visszaaltatni magam, nem sok sikerrel. Ennek az oka két dolog csak két dolog volt. Az egyik az, hogy mire megtaláltam a mobilom addigra teljesen felébredtem. A másik meg az volt, hogy lemerült mikor véget ért az első számnak. Tehát csak maradt a takaró, ami nem jelentett sokat. Majd mikor már levegő hiányban szűkölködtem újra visszatértem a "felszínre". Ezúton már csak a plafont tanulmányoztam. Halk motoszkálás az ajtóm előtt. Erre azonnal odafigyeltem. Lenyomódott a kilincs, finoman benyitott valaki, de csak résnyire, majd óvatosan becsukta. Lépések a lépcsőn, és egy erőteljes ajtó csapódás. Ezek szerint anya elment. Csöndesen lementem az emeletről és körül néztem a lakásban, de csak apával találkoztam. Újfent kette maradtunk. A nappaliban leintett, hogy beszélni akar velem. "Hát jó, vele azért normálisan lehet dumálni." mondtam magamba és lehuppantam a kanapéra.
-Üzent neked valamit.-itt célzott anyára.- Azt mondta, hogy sajnálja, hogy így találkoztatok, és, hogy hidd el neki, hogy nem akart kiabálni, csak nagyon megijedt, mert félt téged, akár milyen messze van tőled. Azt mondta még, hogy adjam ezt át. Ezek a szavak kíséretében. Most figyelj mert próbálok szó szerint idézni.-kacsintott rám.- "Add át neki, amikor azonnal felkel. Ne is próbáld eltitkolni előle. Ez az övé és remélem használni fogja. Születés napjára vettem neki, de ő ezt lehet, hogy nem így fogja érteni, így mond el neki."- utánozta anyát és még a hangját is eltorzította.- Tessék, és ne hogy azt mond, hogy nem adtam át.-nyomott a kezembe egy fehér borítékot, amit kicsit csalódottan vettem át mert, egy csini felsőre gondoltam, hisz azt szokták használni. Feltéptem a borítékot és egy repülőjegy nézett velem farkas szemet, ami egyenesen Wellingtonba szólt, első osztályon.-Jaj, igen. Azt mondta még, hogy valamilyen Michael gyerek megy majd ki eléd.-mosolygott erőltetetten.
-De csak feltételes módba, mert nem megyek, az is biztos. Nem mondhatjátok meg hova menjek. Tizenöt vagyok, már eldönthetem én is, hogy melyik szülőnél akarok lenni. Nincs igazam?! De az van. Szóval ez egy felesleges ajándék.-dobtam le a földre.
-Tudod, ott minden jobb lenne neked. Csak gondolj bele. Magán suliba járnál, ahogy anyádat ismerem. Minden nap úszhatnál abba a kiépített medencébe, amit most építettek.-forgatta a szemét.- És állítólag több törődést is kapnák, meg fegyelem is lenne. Mindent megkaphatnál.-sorolta apa, csak ebből egyetlen egy dolgot kifelejtett.
-És hol vannak a barátok, és hol vagyok én. Magán suli. Pff, hagyjuk már. Döntöttem. Nem változtatom már meg a döntésem.-makacskodtam.
-Adj anyádnak egy esélyt. Kérlek, a kedvemért. Szeret téged, ezt te is tudod.-kérlelt, és már majdnem a földön térdepelt. Most vagy az van, hogy megakar tőlem szabadulni, vagy csak szeretne egy kis kikapcsolódást?! Na ezt nem tudom.
-Tudod mit, elmegyek, de annak ára van.-dörzsöltem össze a tenyerem több zsebpénz gyanánt. A tervem bevált, mert a duplájára emelkedett, és a vigyort nem lehetett letörölni az arcomról. "Milyen jó üzletember lennék." mélyedtem el egy pillanatra. Felrohantam a szobámba és kicsit összeszedtem az öltözékem erre a napos szombatra. Majd neki álltam pakolni. Bedobáltam a legszükségesebb göncöket és az agyam végig azon kattogott, hogy tényleg megéri-e. Az igazság pedig az volt, hogy semmi kedvem nem volt elmenni, még egy kis időre sem. Így gyötörtem magam ezen a napon, és fel se, tűnt, hogy beesteledett. Lehangolódva készülődtem az alváshoz, mert tudtam, hogy mikor már fel kelek AZ a nap lesz, amit én nem akartam. Az este csak forgolódtam az ágyban. Nem jött álom a szememre. Kattogtak a kerekek a fejemben és csillapíthatatlanul dübörgött a szívem. De végül sikerült elvesznem az álmok világába, ami puszta üresség volt és kongott a fehérségtől. Reggel az sipítozó mobilomra keltem, és kárörvendően mutogatta a mai dátumot: 2010. szeptember 21. "Te jó ég! Elfelejtettem! Luke!"pattantam ki az ágyból, mert elfelejtettem neki elmondani, hogy elmegyek. Mégis hogy felejtettem el?! Leültem az íróasztalomhoz és neki álltam papírra vetni néhány sorban a felállást. Mikor kész voltam elintéztem a reggeli dolgokat és indulhattunk, de előtte, beraktam a postaládába a levelem és becsöngettem, majd gyors be a kocsiba és száguldtunk a reptér felé. Az elméletem bevált, Luke nyitott ajtót, de mivel nem volt akkor már ott senki, így logikusan megnézte a postát, s félhangosan elkezdte olvasni az üzenetem, ami így szólt:
"Kedves Luke,
Remélem mikor már ezt olvasod a reptér felé tartok. Soha nem voltam jó a búcsúzásban, így nézd el nekem, hogy nem személyesen mondtam el. De még így is annyira nehéz. Az igazság az, hogy én sem tudom, meddig maradok, de anya kérésére Wellingtonba utazom, bár az os lehetséges, hogy nem lesz már esélyem visszajönni. Ez nem tőlem függ, hidd el nem. Ha egészben az enyém lenne el sem mentem volna. De ennyit szántam a magyarázatra, kérlek ígérj meg nekem valamit. Mikor legközelebb találkozunk ugyan olyan leszel mint most és nem találsz helyettem mást. Köszönöm ezeket a heteket, és most azt kívánom bárcsak megismertük volna egymást hamarabb. Most mennem kell mert lekésem a járatot, de bár úgy lenne. Remélem azért hamarosan találkozunk.
U.I.: Remélem nem érted félre, de szeretlek.
U.U.I.: Na jó, mindegy hogy félreérted-e vagy sem szeretlek.

Dani XX"

Amint elolvasta összegyűrte a levelet és a porba hajította, de én ekkor már a váróteremben ücsörögtem. A lábam előtt fekvő bőröndöm tanulmányoztam és közben azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha talál helyettem valaki mást, vagy összejön egy top modell alakú szőkeséggel, mikorra visszatérek. Ez kész katasztrófa lenne. A gondolataim a hangosbemondó zavarta, meg, s ez az indulást jelentette. Megindultam és nyomultam előre a tömegben. Sikeresen feljutottam a gépre és letelepedtem a helyemre, ami az ablak mellé szólt. Szorosan lehunytam a szemem és csak Luke-ra tudtam gondolni, senki másra. Még el sem mentem, de már hiányoznak a csillogó kék szemei a mosolyával együtt, hiányzott a csengő nevetése amit már két napja nem hallottam. Felszállásig még volt öt percem és egyre erősebb vágy késztetett arra, hogy meglógjak a repülőről, de nem tettem. Nem tettem, mert gyáva voltam. Gyáva voltam ahhoz, hogy megmondjam mit akarok. A fejemben folytatott háborút a telefonom csengése szakította félbe. Kicsit habozva, de végül is felvettem és Luke ideges hangját hallottam meg.

-Hol vagy? Itt állok a repülőtér közepén és sehol nem látlak.- hadarta gyorsan.

-A repülőn.-mondtam halkan és az ablakon át fürkésztem és megpillantottam. Már messziről látszott szöszke haja, amelyet zavarában birizgált. Nem intettem neki, nem akartam, hogy ilyen körülmények között lássuk egymást.

-Azt hittem vagyunk olyan jóba, hogy személyesen mondod el, ha elmész. Mért? Mért csak egy levél? Tudod milyen rosszul esett, mikor reggel egy olyan levél fogadott amiben azt írod, hogy elmész. Úgy szeretlek mintha már tíz éve ismernélek. Nekem eddig nem volt barátom, tudod olyan igazi, mint te, de most már téged is elveszítettelek. Még is mi rosszat tettem, hogy ezzel büntet a sors?! Csak azt szeretném mondani, hogy nekem mindig is a legjobb barátom, vagyis még annál is több leszel és ne aggódj soha többé nem fogok még egy ugyanolyan barátságra szert tenni, mint most a miénk.-fejezte be én pedig az ajkamba haraptam és a sírás környékezett.

-Sajnálom. És talán ha még százszor is elmondom és nem érted meg azt, hogy nem magam miatt megyek,  hanem csak azért, hogy esélyt adjak anyának. Hidd el ha rajtam múlna minden, most együtt nevetnénk, és ránk szegeződne minden szem, hogy miért sikongatunk. 

-Nem akartam, hogy így váljunk el egymástól. Nem szeretném, hogy haragba legyünk. Kérlek ne. Én nem úgy gondoltam, hogy a te hibád. Csak azt szeretném, hogy ne menj el és minden ugyan úgy folytatódjon mint régen, ott ahol befejeztük. Ígérj meg nekem valamit, minden nap beszélünk, amíg nem jössz haza. Kérlek, de nagyon, nagyon szépe.- de választ már nem kapott, mert olyan sírógörcs tört rám, mint eddig még soha. Nem akartam elmenni, még is elmentem, vele akartam lenni, még sem lehettem. Még egyszer kinéztem az ablakon és még egy pillantást vehettem róla, majd eltűnt a szemem elől, mert a gép felszállt.- Dani?! Dani?! Hallasz? Itt vagy még?-hallottam de nem volt erőm beleszólni, s csak a szipogásomat lehetett hallani.- Most nehogy sírni merj!-parancsolt rám, de nem mintha használt volna valamit.- Hallod! Ez parancs!-erre elmosolyodtam, de olyan gyorsan le is törtem újból. Le kellett tennem, mert hát repülőn nem valami előnyös telefonálni. 

Kedves naplóm! 

Így történt, hogy elrepültem. El messze a barátoktól és Sydneytől. Ígérem hamarosan írok, de most mennem kell. XX 

U.I: Elnézést, hogy kicsit átírtam ezt a részt, de rájöttem, hogy ez így sokkal jobb és így tudnak a történek fonalak gabalyodni. 

U.U.I: https://www.youtube.com/user/magicboy9913 nagyon szépen kérlek titeket iratkozzatok fel erre a youtube csatornára, ez az egyik osztálytársamé, és ha eléri a 100 feliratkozót akkor pinkre festi a haját. Előre is köszönöm... XX