2010. szeptember 10. ma van a szülinapom. Végre betöltöttem a tizenötöt. Felfrissülve ébredtem de nem akartam kikelni a meleg puha ágyból. Olyan jót álmodtam, bar a felére sem emlékszem, de jó volt annyi biztos. Ma reggel kivételesen én vártam Luke-ra. Készül valamire ez volt az első gondolatom mikor kilepett az ajtón és megpillantottam azt a titokzatos arcát. Vártam tőle egy mondatot csak egyetlen egyet, de ezen a reggelen meg az üdvözlő ölelés is elmaradt. Csak nem felejtette el?! Végül is nem is olyan fontos csak azért jól esett volna. Némám ballagtunk a suliba egymás mellett az út közepén, hisz mindig is a veszélynek éltünk meg olyan menőnek éreztük magunkat tőle. A suliban mosolygós arcok fogadtak ami a tegnapi után teljesen természetes csak a tanárok néztek ránk mogorván, amit szinten meg tudok érteni. Elmentem a szekrényemhez ami most mar nem abban a sivár zöldben állt. Igen végeztem rajta egy kis átalakítást. Tudom szabály ellenes, de nem bírtam ki h ott zöldelljen natúrban, most csillog szikrát szór és fütyül. Na jó ha ennyit nem is, de tény, hogy nagyon mutatós.
- Boldogot!- állt a szekrényéhez Ash és széles vigyorral az arcán nézett velem farkasszemet.
- Köszi.- legalább tudja valaki, hogy ma van.- mondtam halkan, de ő így is meghallotta.
- Hidd el senki sem felejtette el a születés napod.- dörzsölte meg a vállam és kicsit jobb kedvre derültem. Szívem szerint úgy magamhoz szorítottam volna, de sajnos se magyarázatom, sem pedig elég bátorságom nem lett volna. Ezért meg kellett elégednem gyönyörű szemeivel és aranyos hangjával, habár nekem ennyi bőven megfelelt, bármennyire akartam azt az ölelést, ennyivel be kellett érnem. Még beszélgettünk csöngőig, utána meg elkísért az osztályomhoz, nyilván nem akartam, hogy bajba keveredjek megint. Majd Luke oltalmába adott. "Milyen jó nekem, hogy ennyi fiú vigyáz rám!" gondoltam magamban. Ismét hét tanítási óra, akarom mondani szenvedés várt rám. De az igazság az, hogy egyiken sem voltam szellemileg jelen. Elmerültem a gondolataimban, amelyek elég kuszák voltak és én is alig tudtam rajtuk tájékozódni. Legjobban a buta érzések aggasztottak. Nem tudtam tőlük szabadulni, fogságba ejtettek ahonnan nem volt menekvésem. Addig sikerült ezeket a gondolataimat szövögetnem, míg végleg összekeveredtem és nem találtam a kiutat. Segítséget, pedig nem kérhetek ez ügyben akárkitől, és az az egyetlen valaki akiben megbízom részese a problémámnak. Mégis, hogy mondanám el neki? Bonyolult dolgok ezek. Az én koromban annak kellene gondot okozni, hogy kutya vagy macska, ez helyett a fiúkkal vannak gondjaim. Megőrültem, ez már biztos. Most, hogy ezen végig rágtam magam, visszatérek a mai napra. Luke egész tanítási idő alatt hanyagolt és a hátam mögött szervezkedett. Ez miatt kénytelen voltam legyőzni a félelmem és Ashton-l töltöttem valamennyi szünetet. Az igazat megvallva égész jól elvoltunk és olyan jó ízűeket nevettünk. Majdnem olyan jókat mint Luke-l, de vele mégiscsak más, hisz ő Luke Hemmings. Vele ez alap mikor együtt vagyunk. Mikor vége lett a sulinak mentünk a megszokott dolgunkra és azt vettem észre, hogy Luke mintha húzta volna az időt. Talán nem akart hazamenni vagy csak annyira élvezte a szemétgyűjtést, amit elég nehezen hiszek. Csak ide-oda rohangált az udvaron azután, hogy befejeztük a munkát. Komolyan mint valami rossz óvodás. Egyszer csak hirtelen felkapott és elrohant velem, egészen a suli legvégső pontjáig.
- Boldogot!- állt a szekrényéhez Ash és széles vigyorral az arcán nézett velem farkasszemet.- Köszi.- legalább tudja valaki, hogy ma van.- mondtam halkan, de ő így is meghallotta.
- Hidd el senki sem felejtette el a születés napod.- dörzsölte meg a vállam és kicsit jobb kedvre derültem. Szívem szerint úgy magamhoz szorítottam volna, de sajnos se magyarázatom, sem pedig elég bátorságom nem lett volna. Ezért meg kellett elégednem gyönyörű szemeivel és aranyos hangjával, habár nekem ennyi bőven megfelelt, bármennyire akartam azt az ölelést, ennyivel be kellett érnem. Még beszélgettünk csöngőig, utána meg elkísért az osztályomhoz, nyilván nem akartam, hogy bajba keveredjek megint. Majd Luke oltalmába adott. "Milyen jó nekem, hogy ennyi fiú vigyáz rám!" gondoltam magamban. Ismét hét tanítási óra, akarom mondani szenvedés várt rám. De az igazság az, hogy egyiken sem voltam szellemileg jelen. Elmerültem a gondolataimban, amelyek elég kuszák voltak és én is alig tudtam rajtuk tájékozódni. Legjobban a buta érzések aggasztottak. Nem tudtam tőlük szabadulni, fogságba ejtettek ahonnan nem volt menekvésem. Addig sikerült ezeket a gondolataimat szövögetnem, míg végleg összekeveredtem és nem találtam a kiutat. Segítséget, pedig nem kérhetek ez ügyben akárkitől, és az az egyetlen valaki akiben megbízom részese a problémámnak. Mégis, hogy mondanám el neki? Bonyolult dolgok ezek. Az én koromban annak kellene gondot okozni, hogy kutya vagy macska, ez helyett a fiúkkal vannak gondjaim. Megőrültem, ez már biztos. Most, hogy ezen végig rágtam magam, visszatérek a mai napra. Luke egész tanítási idő alatt hanyagolt és a hátam mögött szervezkedett. Ez miatt kénytelen voltam legyőzni a félelmem és Ashton-l töltöttem valamennyi szünetet. Az igazat megvallva égész jól elvoltunk és olyan jó ízűeket nevettünk. Majdnem olyan jókat mint Luke-l, de vele mégiscsak más, hisz ő Luke Hemmings. Vele ez alap mikor együtt vagyunk. Mikor vége lett a sulinak mentünk a megszokott dolgunkra és azt vettem észre, hogy Luke mintha húzta volna az időt. Talán nem akart hazamenni vagy csak annyira élvezte a szemétgyűjtést, amit elég nehezen hiszek. Csak ide-oda rohangált az udvaron azután, hogy befejeztük a munkát. Komolyan mint valami rossz óvodás. Egyszer csak hirtelen felkapott és elrohant velem, egészen a suli legvégső pontjáig.
-Hány száz kiló vagy?!- tett végre le a földre.
-Nem kértem, hogy emelgess.-vágtam vissza, mert kicsit rosszul esett.
-Jaj, ugyan már. Csak szórakoztam, nem vagy nehéz.-próbálta menteni a helyzetet, de tudtam, hogy nem gondolta komolyan.
-Hát ez egyheti matek leckébe fog fájni.-kaptam az alkalmon.
-Jó.-ment bele egyből.
-Na jó most már menjünk haza.-rángattam mind hiába. Csak a telefonján pötyögött valamit és mikor megakartam nézni, ő gyorsan zsebre vágta. Végre rászánta magát az indulásra, befordultunk az utcánkba mikor eszébe jutott, hogy benn hagyta a sapkáját. "Úristen! Hamarabb nem jutott volna az eszébe??!" Így visszafordultunk, de még el kellett mennie a tesicuccáért, mert ha már visszajöttünk, akkor hazaviszi. Miután ez is megvolt békésen sétáltunk haza fele.
-Tudsz segíteni a bioszban?-kérdezte, de azt nem tudom, hogy jött neki, mert köze nem volt ahhoz a témához amiről beszélgettünk.
-Persze.-mosolyodtam el.-Mondjuk ma?
-Tökéletes.-vigyorgott
-Gyere- és nyitottam ki az ajtót. Meglepő csöndesség és sötétség fogadott, mert minden ablakon le volt húzva redőny. Beljebb mentünk és valahogy a nappali és a konyha között jártunk mikor a lámpák hirtelen felkapcsolódtak és a bútorok mögül ismerős arcok ugráltak ki egy mondatot kiabálva: "Boldog Születésnapot!" Meghatódva néztem Luke-ra majd a többiekre. Nagyon sokan ott voltak. Voltak akiket személyesen még nem is ismertem, de hát egyszer mindennek eljön a maga ideje.
-Nagyon Boldog Szülinapot.-ölelt meg hátulról Luke és a kezembe nyomott egy kis dobozkát.- Ne hogy azt hidd, hogy elfelejtettem.
-Köszönöm.-jött ki ennyi a számon és kibontottam az ajándékot. Egy kis medál volt benne, ami egy kis szívet formált és bele volt írva egy "L" betű.
-Hogy ne felejts el.-mosolygott és élő vette az ő medálját is ami ugyanolyan volt mint az enyém, csak neki egy "D" betű volt rajta.- Szerintem, nem nekem kell köszönnöd, hanem neki.- és a szemével Mimi-re mutatott. Elfelejtettem azt, hogy hogy kell viselkedni azzal a nővel és hirtelen örömömben megöleltem és talán akkor döbbentem rá, hogy nem külsőre kell ítélni. Elnézést kértem tőle azokért a dolgokért amit ellene követtem el és mindjárt jobb lett a lelkiismeretem, ami azt jelenti jöhet a többi gaztett. Majd véget ért az érzelgős jelenet, mert egy csomóan odajöttek hozzám elmondani a jókívánságaikat. Egy göndörre lettem figyelmes aki feltűnés nélkül próbált beszökni a házunkba.
-Na és hová-hová?-álltam útját Ashton-nak.
-Akkor lekéstem mindent?-túrt bele a hajába
-Annyira mindent még nem.-és kezdett a kaméleonbőröm pirosodni.
-Szerencsém van.-motyogta maga elé, és kotorászott valamit a zsebébe.
-Nem fogadok el semmilyen ajándékot.-jelentettem ki azonnal mikor megláttam ezt a mozdulatát.
-Csak két puszit akartam adni, de hanem akkor nem.-vont a vállán és elfordult majd hirtelen vissza és két puszival lettem gazdagabb. Kellett is ez nekem, olyan vörös lettem, hogy indulhattam volna rák királynő választáson.
Kedves naplóm!
Ez még nem minden. A buli még csak most kezdődik hamarosan írok. Jó éjt! XX
Köszi :)
VálaszTörlés