Álbarát

2010. október 12. már három hete vagyok Wellingtonban. Nagyon barátságos és csendes város, de hiányzik belőle az élet. A napsugarak minden reggel finoman cirógatják az arcom, de még is más mint az otthoni levegő. A rémkép amit felállítottam a pasas és a fia iránt már megszűnt. David, nagyon rendes egy férfi, mindenben segít, és mivel tanár ő most a magántanárom. (Három hete vagyok itt, de már három tanárt tudhatok magam mögött, jó-jó, de nem tehetek arról, hogy a wellingtoni tanároknak gyenge az idegrendszere.) A fia Michael mellett pedig nem lehet unatkozni, mindig van számomra egy fárasztó vicce, amelyen órákon át töröm a fejem, hogy mi a lényege. Nagyon nagy arc, de egyben hangos is. De még mennyire. Október van, de még mindig egy háromnegyed ujjas felsőben mászkálok szobáról szobára nagy unalmamban. Általában gyakran járkálok fel és alá a lakásban mert az unalom sokszor körbekerít, más részt, pedig még nem nagyon tudom mi merre van. A konyha pulton ültem és elmélyedve kerestem a a citromokat. Igen mostanában rászoktam a limonádéra. Külön specialitásom van rá, ami még finomabbá teszi.
Limonádé Dani módra:
- A pohár feléig tegyünk bele cukrot
- Öntsünk rá citromlevet
- Majd hígítsuk  vízzel.
Na jó, most azt mondjátok, hogy ne menjek szakácskönyv írónak. Megnyugtatok mindenkit, nem leszek az, más terveim vannak a jövőmmel kapcsolatban. Egy pohár limonádéval telepedtem le a jelenlegi szobámba. Ráültem az ágy közepére és az ölembe vettem a laptopot. Kicsit kutattam a neten ez-az után, de a közösségikre nem néztem fel. Nem adtam életjelet magamról már vagy egy hónapja. De, ezúton sem adtam. Egyedül csak Luke tudott rólam bármit is a barátaim közül, és vele is szigorúan megígértettem, hogy el ne merje valakinek is mondani. "Emlegetett szamár." vigyorodtam el és felvettem a fülest, s belekezdtem egy skype beszélgetésbe Luke-l.
-Hali.-mosolyogtam.
-Sziaa!-integetett hevesen
-Mizujs odahaza?-érdeklődtem csillogó szemekkel, mert már nagyon is honvágyam volt.
-Nincs olyan jó idő mint ott.-kacsintott és itt a lenge öltözékemre utalt.- Semmi érdekes nincs, csak., valaki kíváncsi rád...-még be sem fejezte
-Meglepetééés!-ugrott fel az ágya mögül Calum.
-Ember! Ezt elszúrtad.-csapott a fejéhez Luke.
-Őőő...bocsi. Szia Dani.-integetett.
-Ezt mire véljem.-tettem csípőre a kezem.
-Hát az úgy volt...-mentegetőzött.
-Jó, nem baj.-és a fejemben szövögettem egy kis bosszúféleséget.-Egy pillanat, be kell mutatnom valakit, ha már most mindenki színt vall.-és kiszáguldtam a szobámból, egyenesen Michael szobájába és mint valami hiperaktív, annyira hadartam el neki a tervem, de ő csak értetlenül nézett rám.- Mit szólsz hozzá?-vigyorogtam
-Mihez?-rázta a fejét.
-Ahhoz, hogy eljátszod, hogy a barátom vagy? Csak egy kis ideig, hogy megleckéztessem. Lécci.-szinte már nyávogtam.
-Jó.-kaptam egy igen tömör választ. Egy óriási felfelé húzódó vonalat ragasztottam az arcomra és a ruháját ráncigálva húztam a szobámba.
-Szeretném neked, vagyis nektek bemutatni a barátomat, Thomas-t.-muszáj volt más nevet kitalálni neki, mert Luke-nak már meséltem Michael-ről, de szerencsére még nem látta így ez pont kapóra jött.-Gyere csüccs, mellém.-veregettem meg a mellettem lévő üresen álló széket. Le kellett volna fotózni Luke elfehéredett arcát mikor bemutattam neki az álbarátom.
-Szia! Thomas vagyok.-majd a "Thomas" névnél Michael rámnézett és belőlem majdnem kitört a röhögőgörcs. Alig bírtam visszafolytani a nevetést.
-És mégis mióta? Dani mért nem mondtad nekem.-hadarta gyorsan és zavarodottan.
-Egy-két hete. Egy boltban találkoztunk. Elejtettem a szatyrokat ő pedig segített összeszedni őket.
-Jó sok táska volt. Három. Nem, nem is, négy. Aztán segítettem neki haza cipelni és így tovább.-fejezte be a kitalált sztorit a kitalált barátom. -Hát nem tudom, nem tudtam, hogy elmondani.-vontam a vállamon.
-De mért kellett. Én itthon várlak, te pedig. Á... Most nagyot csalódtam benned.-és már majdnem sírva fakadt.
-Úristen!! Luke, hogy lehetsz ennyire naiv?! Nincs barátom, ezt csak kitaláltam, hogy megvicceljelek azért mert elmondtad. Thomas igazából Michael. Tudod akiről meséltem.-nevettem az egészet
-Ez rossz vicc. De azért örülök.-vigyorgott a kamerába.
-Na jó akkor most mivan'?-pislogott nagyokat Cal, s akkora nevetésben törtünk ki mindannyian.
-Azt hiszem nincs már rám szükség.-állt fel mellőlem és beleborzolt a hajamba. Komolyan ez az idő alatt annyira összekovácsolódtunk, mintha kezdettől fogva ismertük volna egymást. Ez olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Nekem nem volt testvérem, de ezek után valahogy eltudtam képzelni milyen is az.
-Maradj nyugodtan.-marasztaltam és úgy vettem észre senkinek sincs ez ellenére. Még jó hosszú órákon át beszéltünk és észre sem vettük, hogy eltelt felettünk az idő. Egy vacsora szót hallottunk meg és egyszerre ugrottunk fel az ágyról, majd mint egy rohamosztag törtünk a konyha felé. Ez volt az a harc amiben soha nem nyertem, mert Michael mindig elém vágott valahogy. Végül is érthető, mert ha kajáról van szó, akkor a fiúk nem ismernek lehetetlent.
-Ó, bocsi, hogy felejthettem el. Foglalj helyet édes.-húzta ki nekem a széket, s anya meg David igen furcsa tekintettel nézett ránk.
-Most már nem kell!!-temettem az arcom a tenyerembe, de a szülők még mindig magyarázatra vártak, mire mindent elmondtunk, végeztünk a vacsival is. Neki álltam a tányérokat leszedni, s a többiek szétszéledtek a lakásban. "Remek, ezek szerint ma én mosogatok." forgattam a szemem. Már az edények felével végeztem, mikor David jelent meg a konyha ajtóba.
-Hiányzik?-kérdezte
-Ki?-tettem le egy tányért a csorgatóba.
-A fiú. Akiről annyit mesélsz.-kedvesen mosolygott.
-Jaj, de még mennyire.-mélyedtem el egy pillanatra.-Tudod Luke és én nagyon nagyon nagyon jóban vagyunk. És tudod mi a legfurcsább? Az hogy alig ismerem egy hónapja. Ő az aki megért, de ugyan akkor annyira feltud bosszantani, az apró cseprő dolgaival. Ritka az ilyen barát.-mosolyodtam el.
-Biztos vagy benne, hogy barát?-mondta sejtelmesen. "Na nehogy már ő mondja meg, hogy ki a barátom és ki nem." fújtam fel magam rajta.- Sajnálom, csak úgy mesélsz róla...Inkább hagyjuk.
-Szerintem is.-veregettem meg a vállát, s közben sikerült belé törölnöm a vizes kezem.
-Mit szólnál ahhoz, ha kicsit meglátogatnánk?-nézett rám teljes komolysággal.
-Hogy mi?-esett le az állam.
-Persze titokban, mert anyád erről hallani sem akar. Úgyis a következő munkám Sydneyben lesz, tehát ha akarod magammal viszlek.
-Megtennéd?-öleltem meg és közben ugráltam. Annyira örültem neki, és olyan váratlanul ért. Felrohantam a szobámba és összedobáltam a holmiaimat. Nem szóltam Luke-nak, hadd érje meglepetés. Este közös filmnézős este volt, amelyet úgy tartottunk, hogy Luke és Calum, és Michael és én elindítottunk egyszerre egy filmet. Így volt aztán az izgi, mikor a film visszhangzott, mert hol egyikőnknél, hol másikunknál sietett.
Kedves naplóm!
Három hét után végre visszamehetek Sydneybe. Kész álom. Még akkor is, ha kis időre, de ott leszek a barátaimmal. Már annyira várom, hogy újra láthassam őket. Most mennem kell. Jó éjt. XX