Sötétség

Kedves naplóm!
2010. szeptember 10 még mindig ugyanaz a nap. Annyira örülök, hogy ennyien eljöttek. Még eddig nem tartottam ehhez hasonlót és az igazság az, hogy nem is voltam még ilyenen. Így csak halvány elképzelésem volt mit kell ilyenkor csinálni, mondjuk nem is fájt ez miatt a fejem, mert olyan társaság vett körül, hogy ilyesmivel nem kellett törődnöm. Nagy bulizós arcok élükön Joe-l. Szinte minden hétvégén másnál csövelnek. Az egyik elvetemült ötlete a jó öreg üvegezés volt, amelyet mindenki azonnal istenített. Elfoglaltuk a nappali közepét és szorosan egymás mellett helyet foglaltunk, hogy mindenki elférjen. Voltunk vagy húszan, de mégis Luke megtalálta a mellettem lévő szabad helyet és lehuppant mellém. A bal oldalamon pedig kiült, na ki?! Az, hogy Luke mellém ül az természetes, de az, hogy Ashton! Nem tudom a sors akarta ezt így, vagy csak egyszerűen az akarata, nem tudom.
Elkezdődött a játék, izgatottan figyeltem a játék menetére, bár mégis azt kívántam, hogy ne forogjon rám az üveg, ami csak forgott és forgott, végül lassított és épp mellettem állt meg és Luke-ra mutatott. Fellélegeztem, és kezdtem megérteni, a játék célját, ami egyszerű volt, mert nem volt neki. Kezdetben nem is voltak olyan durva feladatot, mert azok csak azután következtek, mikor apuék elmentek otthonról. Szép dolog mondhatom, rám bízzák a lakást huszad magammal. Mikor azt hittem kimaradok ebből az értelmetlen játékból, rám pörgött ki. Pedig ez volt az egyetlen feladat amit kiakartam kerülni. Nem volt más mint, hogy menjek be a gardróbba, és majd beküldenek egy fiút. Egy ott benn nincs világítás és sötét van, de még mennyire. Ráadásul mindig is féltem a sötét kis helyeken.
- Nem, én nem megyek be.- tiltakoztam.
- Gyáva!! -kaptam a választ több felől. "Kedves" Végül megadtam magam és bekényszerültem. Ők rám csapták az ajtót, majd gyorsan kinyitották. -Ezt tedd fel.- hallottam kintről és a kezembe nyomtak egy kendőt. "Hát ok".  Felkötöttem és legörnyedtem a sarokba. Hallottam ahogy a kulcs elfordul a zárban, ezek szerint bezártak. A sötétségben lassan teltek a percek. Már vagy úgy éreztem húsz perc telt el. Háttal dőlve a falnak, próbáltam visszatartani a könnyeimet, mert már teljes meggyőződésem volt, hogy itt hagytak. Egy pillanat, fordult a kulcs, s egy kis fény folt jelent meg az ajtó mögül. Belépett valaki. A félhomályban nem tudtam megállapítani, hogy ki az így csak némán lélegzetem visszafojtva, figyeltem az egyre felém közeledő alakot. Megállt előttem, majd mellém ereszkedett és finoman végig cirógatta az arcom.
-Ne félj!- suttogta, de így sem tudtam ki az.- Tudom azt mondtad, hogy nem fogadsz el semmit, de ezt neked hoztam.- és a kezembe adott valamit.- Tudom, közelébe nem ér annak a medálnak, de azért fogadd el. -ekkor jöttem rá, hogy ki az aki ott van. A szívem szakadt meg, de mégis honnan tudja, hogy mit kaptam Luke-tól?! És mit adott ő nekem, amit ennyire lebecsül. A sötétbe próbáltam kitapogatózni mi az, de nem sikerült. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit szorongatok a kezembe. És mielőtt valaki fantáziálna, nem azt fogtam amire most egyesek gondolnak! Néhány percig még némán ott ültünk egymás mellett, míg egyszer csak Ashton megfogta a kezem. Szerencsére a sötétben nem látszott a piros mintázatom, így nem volt baj azzal, hogy beégek előtte.
- Mit csinálsz?- kérdeztem visszafojtott hangon.
- Megfogtam a kezed.- suttogta, és ha láttam volna az arcát tuti mosolygott.- De ha zavar...-és el is engedte volna, de én megszorítottam.- Csak gondoltam, így megnyugodsz. Mondcsak mindig is féltél a sötétben? Vagy csak attól, hogy itt vagyok?- na jó erre nem tudtam mit mondani. Nem akartam gyávanak lárszani, se pedig egy kóros tinilánynak aki teljesen bele van habordva egy tizedikes fiúba, aki mellesleg ott ül mellette.- Nem válaszolsz?- ingatta a fejét.- Bocsi, csak kicsit kíváncsi voltam.-mentegetőzött. - Várj egy percet.- és felállt majd finoman meglökött egy polcot, hogy azért még hangot is adjon.- Tudod, ilyenkor nem beszélgetni szoktak.-nevetett csendesen, mire én erre a kijelentésre kicsit elhúzódtam tőle.- Jaj, most rontottam el mindent ugye?- túrt a hajába.- Ne aggódj, nem vagyok olyan.-húzott vissza.
-Tudod, én nem voltam még házi buliba, meg nem is tartottam, szóval ez nekem egy kicsit kínos.-és a hangom annyira halk volt, hogy én magam sem értettem tisztán.
-Mindenkinek vagy egy első.-nyugtatott.- Akkor azt jobb, ha tudod, hogy most hallgatóznak.-mire én kicsit megijedtem.- De nyugi ezt lehetetlen hallani.
- Mért te vagy itt?-jött spontán a kérdés.
-Mért baj, hogy pont én?- kérdezett vissza.- Amúgy, csak azért mert én akartam, nem akartam, hogy valaki ártson neked.
-Persze, biztos valami baj történne.- bólogattam.
-Akkor látom, hogy felét nem ismered annak aki itt van.
-De az osztálytársaimat!- kötözködtem.
-Jó, de a többiek. Akik az én évfolyamomról valók? Jut eszembe azok hogy kerülnek ide?
-Nem tudom.-tettem fülem mögé a hajam.
-Értem.-mondta és újabb néma csönd következett. Nem tudtam mit mondani, a gondolataimban egész máshol jártam.- Na jó, most már, ki kéne menni.- állt fel mellőlem és felsegített engem is. Mielőtt kimentünk volna szorosan magához ölelt. Erre vártam mióta, és teljesült. Visszaöleltem én is, és valahogy nem akaródzott elengedni.- Hé! Ezt mire véljem.-cirógatta meg a vállam.
-Ő...bocsi...-dadogtam és elengedtem.
-Azt egy szóval nem mondtam, hogy engedj el.- és még egyszer magához húzott. Na jó, most márt tényleg nem értem a fiúkat. De tényleg! Egyik percben eg a másikban meg az.- Holnap?
-Mi holnap.-tettem a hülyét.
-Találkozunk valamikor?
-Mellettem van a szekrényed, szóval, biztos.- és végre kimentünk. A többiek mind elkerekedett szemekkel néztek ránk. Azt hiszem mindent félre értettek. Többek között Luke is, aki úgy nézett rám mint a véres késre. Oda akartam menni hozzá, de mikor meglátta, hogy felé közeledek, fogta magát és elsietett. Már-már futottam utána, de mind hiába. Nem állt meg. Nem tudtam elmondani neki az igazságot, és ez nagyon bántott. Magam mögött hagytam az egész bulit és kisiettem Luke után.

-MINDENT MEGMAGYARÁZOK!- kiáltottam után, de a kiáltás elveszett az éjszakába. Kinn álltam és vártam, hogy visszajön. De nem jött csak egy göndör srác, aki elbúcsúzni jött, utána pedig az egész banda.
Kedves naplóm!
Így végződött szeptember 10-ke. Azt hiszem az eddigi legfelejthetlenebb szülinapját hagytam magam mögött. Csak egy dolog miatt fáj a szívem, és az Luke. Mikor ránézek a medálra, egy könny úszik le az arcomon, és csak azt kívánom, hogy ő itt legyen velem és nevessünk, úgy ahogy egy napja tettük. Ennek ellenére a másik szemem nevet, mikor belenyúlok a zsebembe és a kezem közt érzem Ash ajándékát. Nos igen ez egy kis kabala szerűség ami egy dobot formál. Azt még nem tudom mért pont dob, de rajta vagyok már. Ez történt ma. Jó éjt! Ígérem hamarosan írok! XX