Jól kezdődik

Kedves napló!
2010.október 14. Egy napot csúsztattunk a "szökéssel" ezért hétfőn jutott rá sor. David korán keltett, hogy elinduljunk még az előtt mielőtt anya felébred, mert akkor itt ki törne a harmadik világháború. Bele se merek gondolni, abba hogy mi lett volna ha lebukunk. Gyorsan elkészültem és már idegesen várakoztam, s közben a kulcsot birizgáltam. Végre beültünk a kocsiba és piros lámpától piros lámpáig mentünk. Folyamatosan pirosat kaptunk, ami az ötödszöri megállás után nem volt olyan vicces. Nagy nehezen megérkeztünk. Szinte szálltam a repülőgép felé a könnyed csomagjaimmal. Az úton szerencsésen bealudtam, de erre mondjuk számíthattam, mert az izgatottságtól az éjjel nem jött álom a szememre. Hamar Sydneybe értünk, csak itt az volt az egyetlen probléma, hogy az útjaink David-l itt ketté ágaztak. Nem mintha a reptérről nem találtam volna haza, de semmi kedvem nem volt kilométereket sétálni. A drága "szöktetőm" pedig szó nélkül ott hagyott, na jó azért annyit mondott, hogy: "Szia, most mennem kell, majd hívlak." de ennyi volt minden. Ott álltam két táskával a hátamon egy váróterem közepén, pénz és bármiféle étel nélkül. "Szépen nézünk ki!" háborogtam magamba. Majd eszembe jutott egy igen jó és kivitelezhető ötlet.

-Calum!!-a vártnál kicsit hangosabban jött ki a hang a torkomon. Azonnal a mobilom után kezdtem kotorni, amelyet néhány zseb után megtaláltam. Már vagy fél órája csörgettem, de hiába. Hisz reggeli tíz óra révén, ráadásul hétfőn iskolában lehetett. Már csalódottan csúsztattam a nyugvóhelyére a telóm, mikor Calum kívánkozott visszahívni. Elpanaszoltam neki a dolgot és alig, hogy letettem már ott állt előttem. Na ez fura volt! Felcuccoltam a motorjára és komfortosan beültem mögé. Indulás előtt a fejemre nyomott egy sisakot "Fő a biztonság" címmel. Eddig még nem nagyon volt részem motorozásban, így ez is egy új élmény volt számomra. Ahogy a szél áthatolt a vékony kabátomon és hideg levegővel töltötte meg a testem minden porcikáját, felbecsülhetetlen érzés.
-Hogy, hogy visszajöttél?-segítette le a csomagjaimat a motor csomagtartójából kipakolni.
-Hiányzott Sydney!-válaszoltam egyszerűen és megvontam a vállam.
-Dani, most viszont mennem kell. Mindjárt becsöngetnek. Tudod lyukasom volt és kicsit lógtam.-kacsintott rám és már fel is pattant a motorra. Felbőgött a motor mély hangon és már el is cikázott előttem. Csak nagyban mosolyogtam és felvettem a táskákat a hátamra és elindultam azzal a szándékkal a házunk felé, hogy otthon majd lepakolok. Na igen, csak mákomra Wellingtonban hagytam a kulcsokat, így csak ledobtam a csomagokat a teraszra. Majd ugrándozva csörtettem a szomszédba és őrült módon elkezdtem dörömbölni az ajtón. Ekkor délután egy óra lehetett. Tudtam, hogy ekkor már nincs tanítás. A gyomrom összeszorult, mikor meghallottam, hogy a kulcs elfordult a zárban. Egy mosolygós női arc tekintett le rám, akinek a haja kontyban volt összekötve. Egy kötény fedte a ruháját kezében, pedig egy fakanalat tartott. Szegényt a konyhából rángathattam ki.
-Csókolom!-mondtam megszeppen- Luke itthon van?-érdeklődtem.
-Szia.-mondta kedvesen.-Egy húsz perce ment el. Azt hiszem a gördeszka parkba indult.
-Rendben, köszönöm.-és már meg is fordultam. Nagy léptekkel haladtam a park felé és azon gondolkoztam, hogy már tudom, hogy Luke kire hasonlít. Még ha akarná sem tudná letagadni az édesanyját, hisz a kék csillogó szemei és az az aranyos mosoly megegyezik. Ezen elmélkedtem és közben meg is érkeztem. Nagy tömeg fogadott, ennyien még nem voltak egyszer sem a parkban. Mi történt itt? A szemeim csak egy valakit fürkésztek, és jobbra balra tekingettem. Majd a tekintetünk találkozott Luke-l. Abban a pillanatban leejtette a kezéből a deszkát és nagy tempóban futott felém. Majd felkapott és megpördített a levegőben.
-Hiányoztál!-mosolygott rám.-Mit keresel itt? Tudod mit lényegtelen. Az a fontos, hogy itt vagy.-és magához szorított, én pedig belefúrtam az arcom a dzsekijébe és magába szívtam annak illatát.
-Nem akarok visszamenni. Veled, csak veled szeretnék lenni.-még nem fejeztem be, s egy aprócska könnycsepp táncolt le az arcomon, majd a kabátomon ért célt.
-Hey! Ne hogy sírj!-törölte le a kabátja ujjával az arcomon szökő könnyeket.- Nem engedlek el még egyszer. Nem hagyom, hogy itt hagyj engem. Ezúton nem.-s nem engedett a szorításból.- De fel a fejjel és hozd vissza azt a Dani-t, akit én ismertem meg. Azt a lányt aki, nem foglalkozik másokkal, a saját szabályai szerint él. Én őt akarom.-éreztem, hogy enged az ölelésből, de én viszont ugyan olyan szorosan húztam magamhoz, mint néhány perce ő.- Mit szólsz egy kis szórakozáshoz?-húzta fel a szemöldökét.
-Persze.-mentem bele egyből.
-Joe-nál lesz egy buli, amire engem vagyis minket is meghívott. Azt mondta ott a helyünk.-ekkor még nem tudtuk, miről van szó pontosan.
Négy-öt óra fele járhatott az idő mikor elindultunk Joe-hoz. A nap halványan sütött és a szél is rosszat sejtően süvített végig az utcán, s zörgetett néhány szárazfaágat. Mikor megérkeztünk már javában tartott a buli. Az ajtót viszont egy összekuszált hajú lány nyitotta ki, aki egy műanyag poharat szorongatott a kezébe és valami kék löttyöt ivott. Csak akkor jöttem rá, hogy Ann volt mikor már benn voltunk. A lakásban szörnyű füst szag keringett, s a konyhában pedig alkohol kiállítás volt. Kis pohárkákba volt kiöntve mindenféle ital keverék, ami igen biztató volt. Mi nem ilyen bulira számítottunk. Ez nem a mi stílusunk volt. Az alkohol és a cigi messze állt tőlünk. Mégis akár mennyire ellenkeztünk, bele kellett kóstolnunk. Ránk erőltették, a nagyobbak és a kicsit alkohol meg kitudja minek a befolyása alatt álló vendégek. Nem akartam ott lenni. Szívesebben ültem volna a sarki házunk emeleti szobájában, a szobámban az ágyamon, a legjobb barátommal.
Kedves naplóm!
Alig hogy haza értem már bajba keveredtem. Ezúton ki segít nekem, kisegít haza jutnom? Ilyenkor mégis mit kell tennem. Egyetlen szülő sincs a közelben és haza meg nem engednek menni. Egészen kezdem magam rabszolgának érezni. A napnak még nincs vége, de ígérem hamarosan írok. XX