2010. szeptember 10. kipihenve ébredtem, de ennek az oka csak az volt, hogy kicsit elaludtam! Kicsit nagyon is! Kapkodtam összevissza és még sem haladtam. Kinéztem az ablakon és már vártak rám. Gyorsan elintéztem a dolgokat és száguldottam, ki mert még leckét kellett másolnom.
-Szia!-mosolyogtam- Leckéd kész?!
-Szia! Kéne mi?-és levette a válláról a táskát majd elkezdett a könyvei között kotorászni.- Itt van, de siess elég sok van.
- De jó!- és neki kezdtem körmölni. Nagy sokára befejeztem.
- 55.-mondta Luke én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.- Futunk?-kérdezte és felkapta a táskáját, mire én bólintottam és nagy rohanásba kezdtünk. Sikerült még a csöngő előtt beérnünk. Lihegve mentünk be az osztályba ahol halál csönd fogadott minket. Mi is kétségbe estünk és ijedten érdeklődtünk, arról, hogy mi történt. Majd nagy nehezen kibökték, hogy egyenruhánk lesz. "Nem ez lehetetlen!" szörnyülködtem.
- Jobb ha hozzászoksz.-veregette a vállam Hannah.- Kék miniszoknya, mellény, fehér térd zokni és a haj összekötve.-sorolta fel én pedig elszörnyülködve néztem ki a fejemből. - És hogy ti fiúk se maradjatok ki- fordult Luke-hoz - Mellény, nyakkendő, meg ugyan olyan sötét nadrág.- de ő nem foglalkozott vele. Bár neki sem jött be ez az egyenruhás dolog. "Ki kell valamit találni ez ellen! Nem engedhetjük ezt." háborogtam magamban. Az első órán épp kapóra jött. Infó. Kitűnő alkalom, hogy elkezdjünk az egyenruha elleni kampányunkat. Szétküldtem néhány email, anélkül, hogy a tanár észre vette volna. Azonnal kaptam visszajelzéseket, mondjuk a legtöbbjük az osztálytagjai voltak, de a lényeg, hogy benne voltak, mert neki sem volt ínyükre az egyforma ruha. Megbeszéltük, hogy tanítás után benn maradunk és összehozunk valami "zendülés" félét. Tízen éves gyerekek, nagyon értenek az ilyesmihez, ez alatt az értem, hogy semennyire. A szünetekben folyamatosan ezt tervezgettük, több évfolyamról is odajöttek hozzám, hogy megérdeklődjék a részleteket. Fontosnak éreztem magam, olyannak, akit tisztelnek. Jó érzés volt.
-Csináljunk plakátokat?-kérdezte egy copfos szőke negyedikes, mit én nagy boldogan elfogadtam. Rendeben plakát van, csak a tömeg hiányzik, de az nagyon. Remélem összejövünk sokan, nagyon nagyon sokan, hisz csak úgy van értelme. Egész nap teljesen be voltunk zsongva, úgy éreztük, eljött a mi időnk és nem tudnak megállítani, minket. Elérkezett a délután. Az iskola előtt hatalmas tömeg fogadott és majdnem minden második diák kezében ott volt egy tábla, mire nagy betűkkel rá volt írva : "Nem akarunk egyenruhát!" Olyan jó volt ezt látni. Kezdetben csak álltunk, de utána elkezdett valaki énekelni, majd diákról diákra, osztályról osztályra terjedt az éneklési kedv és olyan jó hangulat lett pár perc alatt.
-Szia!-mosolyogtam- Leckéd kész?!
-Szia! Kéne mi?-és levette a válláról a táskát majd elkezdett a könyvei között kotorászni.- Itt van, de siess elég sok van.
- De jó!- és neki kezdtem körmölni. Nagy sokára befejeztem.
- 55.-mondta Luke én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.- Futunk?-kérdezte és felkapta a táskáját, mire én bólintottam és nagy rohanásba kezdtünk. Sikerült még a csöngő előtt beérnünk. Lihegve mentünk be az osztályba ahol halál csönd fogadott minket. Mi is kétségbe estünk és ijedten érdeklődtünk, arról, hogy mi történt. Majd nagy nehezen kibökték, hogy egyenruhánk lesz. "Nem ez lehetetlen!" szörnyülködtem.
- Jobb ha hozzászoksz.-veregette a vállam Hannah.- Kék miniszoknya, mellény, fehér térd zokni és a haj összekötve.-sorolta fel én pedig elszörnyülködve néztem ki a fejemből. - És hogy ti fiúk se maradjatok ki- fordult Luke-hoz - Mellény, nyakkendő, meg ugyan olyan sötét nadrág.- de ő nem foglalkozott vele. Bár neki sem jött be ez az egyenruhás dolog. "Ki kell valamit találni ez ellen! Nem engedhetjük ezt." háborogtam magamban. Az első órán épp kapóra jött. Infó. Kitűnő alkalom, hogy elkezdjünk az egyenruha elleni kampányunkat. Szétküldtem néhány email, anélkül, hogy a tanár észre vette volna. Azonnal kaptam visszajelzéseket, mondjuk a legtöbbjük az osztálytagjai voltak, de a lényeg, hogy benne voltak, mert neki sem volt ínyükre az egyforma ruha. Megbeszéltük, hogy tanítás után benn maradunk és összehozunk valami "zendülés" félét. Tízen éves gyerekek, nagyon értenek az ilyesmihez, ez alatt az értem, hogy semennyire. A szünetekben folyamatosan ezt tervezgettük, több évfolyamról is odajöttek hozzám, hogy megérdeklődjék a részleteket. Fontosnak éreztem magam, olyannak, akit tisztelnek. Jó érzés volt.
-Csináljunk plakátokat?-kérdezte egy copfos szőke negyedikes, mit én nagy boldogan elfogadtam. Rendeben plakát van, csak a tömeg hiányzik, de az nagyon. Remélem összejövünk sokan, nagyon nagyon sokan, hisz csak úgy van értelme. Egész nap teljesen be voltunk zsongva, úgy éreztük, eljött a mi időnk és nem tudnak megállítani, minket. Elérkezett a délután. Az iskola előtt hatalmas tömeg fogadott és majdnem minden második diák kezében ott volt egy tábla, mire nagy betűkkel rá volt írva : "Nem akarunk egyenruhát!" Olyan jó volt ezt látni. Kezdetben csak álltunk, de utána elkezdett valaki énekelni, majd diákról diákra, osztályról osztályra terjedt az éneklési kedv és olyan jó hangulat lett pár perc alatt.
-Elugrok a gitáromért.-súgta Luke nekem és már el is sietett. Addig tovább énekelgettünk. Majd visszatért a gitárral, így most már gitár szó is kísérte az éneket. Sikerült magunkra vonni a figyelmet alig egy órás táborozás után. Kijött szinte az egész tanárikar, élén az igazgatóval, mi magasba emeltük a tábláinkat és rendíthetettlenül álltunk.
-Ki találta ezt ki?-förmedt a tömegre az igazgató,nde semmi válasz.- Kérdeztem valamit.
-Én, én voltam!-álltam ki a tömegből Luke kíséretében, és magunk mögött hallottuk a tömeg moraját, hogy ők is.
-Akkor mindenkinek beírhatom az igazgatóit?!-fenygetett.
-Nem nem! Csak én.-mondtuk egyszerre. Berendelt minket az irodájába, ahol megkaptuk a magunkét. Egy-egy intővel lettünk gazdagabbak. Kioktatást kaptunk a fegyelmezett órai viselkedésről, ugyanis a pletykás tanáraink elpanaszolták a rosszaságainkat.
-Beszélni szeretnék a szüleitekkel.-fejezte be a kioktatást. Csöndesen felálltunk és mentünk haza, de mégis olyan boldogak voltunk, mert a kampány tagjai ott vártak minket. Annyira rendes volt ez tőlük. Mind kérdő tekintettel nézett ránk. Mi csak büszkén sétáltunk le a lépcsőn. Ashton törekedett hozzám.
-Mégis, hogy jutott az eszedbe ilyen elvetemült ötlet?!
-Ne, tudom, csak úgy jött, de mért foglalkozol vele.-és ott hagytam. Haza siettünk, de nem akartam apával közölni. Végülis kénytelen voltam, és a vártnál is enyhébb büntit kaptam. Nekem kell elmosogatni. Ez nem nagy feladat, hisz mindig is én mosogattam, de nem panaszkodom elég ennyi.
Kedves naplóm!
Nem tudom mennyit értünk el a kampányunkkal, csak annyit remélek, hogy sikerült elérni valamit. Csak látták, hogy nem tetszik ez nekünk, csak jelent ez valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése