Karácsonyi ünnep

Kedves naplóm!

2010.december 23. Lassan két és fél hét telt el az a bizonyos délután óta. Eddig nem volt olyan nap, hogy ne kaptuk volna meg a barátainktól azt a bizonyos mondatot: "Végre, hogy rájöttetek, egymásnak lettetek teremtve." Lehet, hogy ennek nagy része, csak kedvességből jön, és semmi valóság alapja nincs, de ezt nem is akarom firtatni.
"Hogy lehetek ennyire béna?! Saját kezemből kiejtem a tollat." hajoltam le, ezzel a morgolódással a földre. Óriási szerencsémre, a toll sikeresen begurult az asztal alá, így vagy fél órán keresztül próbáltam kipecázni.
-Mióta vagy itt?!-sápadtam el, mikor szembe találtam magam Luke-l, s kicsit zavarban voltam, mivel a nagy pecázás közben a nadrágom is lecsúszott az eredeti helyéről, s nagy dekoltázs nyílt rám, hátulról.
-Elég rég óta...hogy mindent lássak.-húzódott perverz mosoly az arcára.
-Kifelé!-kiabáltam, de a szó vége nevetésbe fulladt, egyszerűen nem bírtam komoly maradni. Ő csak állt és édesen mosolygott, talán tetszett neki, hogy ennyire zavarban voltam. Idővel viszont oldódott a feszültség. Egy egész délelőttön át beszélgettünk úgy a semmiről. Így telt el a Karácsony előtti egy napok, ami egyben a szünet első napja volt.
Az utca zsúfoltig töltve izgő-mozgó emberkékkel. Értelmesek, utolsó napra hagyják az ajándékok beszerzését, én pedig csak kihúztam magam, mivel vagy egy hete bevásároltam az ünnepekre. "Chh" bevásároltam, igen pár képes lapot, meg egy kis meglepit, és nekem itt ki is fújt minden. Nem kedveltem ezt az ünnepet. Semmi hangulata nem volt évek óta, hisz meleg van, pólóba szaladgálunk és még a hó sem esik. Négy éves lehettem mikor itt utoljára volt valami hóféleség. Persze azért karácsonyfa van meg ünnepi díszek, de ez nem olyan. Mindig irigyeltem a filmekben karácsonyozó szereplőket, mikor a friss hóban kézen fogva sétálgatnak és lehet, hogy közben majd meg fagynak, de ők legalább részesei lehetnek ennek a természeti csodának. Az ablakban ültem, mikor egy éles csengő szót hallottam meg, egyszerűen csak elmosolyodtam, hisz apa minden december 24-én este, előadja, hogy az angyalka hozta az ajándékokat. Levágtattam az előszobába, s egyszer csak könnybe lábadt a szemem, mert velem szemben ott állt az egész családom. Már nem is emlékszem mikor láttam mindenkit így együtt. A nagyszülők és a család legújabb tagjai mind együtt. A legszebb ajándék. Akkor eljött a közös vacsora idő, nyugodt szívvel, boldogan foglaltam helyet Calum és Michael között, akik az idő múlásával nagyon is jól összebarátkoztak, ellenben anyával és Mimivel. Kezdetben tűrték egymást, s csak szúró tekintet vetettek egymásra, mint valami rossz Western filmben. Aztán következtek a kedvesebbnél-kedvesebb megjegyzések oda s vissza. A biztosítékot pedig az csapta ki, hogy anya hisztérikusan állt fel az asztaltól, s a székét erősen belökte a helyére. Kiviharzott a szobából, én pedig szívesen elsüllyedtem volna. Ennyit arról a "Békés ünnepekről!" Ilyen ünneprontó senki sem lehet, és a legrosszabb érzés az az, hogy a saját anyám az. Csak egyszer az életbe ne tenné ezt. Mért kell mindent tönkre tenni? Annyira örültem pedig, hogy mindenki aki fontos nekem itt volt. Az incidens után mindenki csöndben elfogyasztotta a vacsoráját, aztán pedig szétszéledtek. Egyedül leültem a nappaliban a sarokban lévő babzsákra, a félhomály pedig tisztán tükrözte a hangulatom. A legnagyobb meglepetésemre Mimi ült le mellém, s halkan odasúgta: "Sajnálom." majd kedvesen megcirógatta az arcom. Azt javasolta, hogy feküdjek le hamar aludni, és másnapra minden jobb lesz. Megfogadtam a tanácsot, s be is vált. Reggel frissen ébredtem és az előző este is homályba merült. Csak a ma élt bennem, hisz , ezen a napon hivatalos voltam egy pizsi bulira.("na jó, ha így hívom elég gázul hangzik" ) Gázul, mivel a vendég látó ezúton Luke volt, s mindössze három főt várt. Vagyis kettőt, de tudom, hogy a harmadik potya vendégnek is nagyon örülne. Az egész este olyan jól kezdődött. Anya nem akart elengedni, mert a Karácsony estét a családdal kell tölteni, nem a barátokkal, de már nem érdekelt a véleménye mentem és kész. Kicsit remegő kézzel kopogtattam a szomszédba, s vigyorogva vártam az ajtó nyitást. Szőke házigazdánk szívélyesen fogadott minket, majd felinvitált a szobájába. Már minden el volt készítve. Párnák, popcornos tálak, üdítők és rengeteg DVD. Belekezdtünk az első filmbe, de valami szörnyű volt, minden egyes jelent az öldöklésről szólt, de a lényeg, hogy a fiúk élvezték, bár én sem panaszkodhattam Luke ölében, miközben a kezem az övéire kulcsoltam.
-Ti?! Most komoly? Nem kell nekem erről szólni?-akadt ki Michael, mikor egy fél pillantást vetetett felém, s szembesült a ténnyel, hogy mi együtt vagyunk. Csak elpirultam, majd hevesen bólogattam.

-Bakker!-pattantam fel, ledobtam magamról a takarót és száguldottam le az emeletről, egyenesen a táskámhoz. Egyre idegesebben kotorásztam a szatyromba, míg végül megtaláltam a kis ajándékcsomagot. Magy mosolyt ragasztottam az arcomra, s boldogan mentem vissza a törzshelyre.-Ezt elfelejtettem.-vigyorogtam miközben két kézzel nyújtottam Luke felé a kék papírba csomagolt ajándékát.-Majd csak később nyisd ki.-súgtam a fülébe miközben szorosan magához ölelt.

-Mért van olyan érzésen, hogy ő nem csak képeslapot kapott.-mondta Cal, Mike-nak miközben tudtam, hogy ezt a megjegyzést nekem szánta.

-Értékeld már a szándékot.-nevettem fel, s visszahuppantam a földre, a puha párnák közé.

-Dani...-kezdett bele szöszi barátom, miközben folyamatosan a földet nézte.-A tiédet most nem láthatod még. Vagy ha nagyon akarod, ahhoz haza kellene menned. Ott van az asztalodon.-rám nézett, és halkan hozzá tette.-Elméletileg.

Nem válaszoltam semmit, de szerintem vette a lapot, hogy ráér az ajándék bontás holnap is. A vállára hajtottam a fejem, s elindult egy újabb "érdekes" mészárlós film. Hajnali fél három lehetett mire vége lett a "házimozi maratonnak". 

-A két gerlice alszik az ágyon.-jelentette ki Calum azonnal.-Két fiú nem alszik közel egymáshoz soha, főleg nem egy ágyon.-majd a szoba egyik sarkához húzta a takaróját és a párnáját. A potya vendég is a szoba másik végébe cuccolt át, így nekünk ténylegesen is az ágy maradt.

-Vagy, ha akarod, alszok a földön.-ajánlotta fel Luke, de én azonnal elleneztem. Kicsivel később arra lettem figyelmes, hogy körülöttem már mindenki álomba szenderült, csak én virrasztottam...vagyis csak azt hittem, és ugyan így gondolta a mellettem lévő is. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Luke lágyan simogatja a karom. Nem szóltam neki, hogy ébren vagyok, csak élveztem a helyzetet. Váratlanul megölelt, amit nem hagyhattam reakció nélkül, s hirtelen szembe fordultam vele.-Hát nem alszol?!-lepődött meg, én pedig csak a fejem ráztam.-Pedig kellene.-nézett a szemembe, s így sötétben is láttam a szemei gyönyörű csillogását.-Késő van.-"na ez milyen dedósan hangzik." 

-Majd reggel, vagy délután kipihenem.-feleltem lazán, miközben megvontam a vállam.-De hamár itt tartunk, te mondod?!-nevettem el maga a kelleténél kicsit hangosabban.

-Shh.-tette az ujját a szám elé. "Felesleges, már úgy is felkeltettetek."-hallottuk az egyik sarokból a beszólást, de itt nem bírta egyikünk sem, akkora nevetésbe törtünk ki, hogy még ha be akartuk volna fejezni, akkor se tudtuk volna. Végül, nagy nehezen sikerült csendet teremtenünk, de nem tartott sokáig. Luke és köztem kitört a 3. világháború. Hogy miért? A kis önző mindig lehúzta róla a takarót, s átjött az én felemre. Majdnem lelökött az ágyról. Szörnyű! Bár, engem sem kellett félteni. Akkorát löktem rajta, hogy egy ideig visszavonult, majd újult erővel folytatta a csatát. Bevetett mindent ellenem, igen csak ezzel az volt a gond, hogy már ismerte az összes gyenge pontom, így könnyű volt legyőznie. Már hajnali négy volt, mire mindketten bealudtunk. Pár óra alvással próbáltuk pótolni az energia veszteségeinket némi sikerrel. Reggel pedig minden kezdődött előről...

Kedves naplóm!

Nekem így teltek az ünnepek. Az tény, hogy nem unatkoztam, az biztos. Talán ha nem is minden úgy sült el ahogy gondoltam, az egyik legemlékezetesebb napjaim közé sorolhatom.

Kedves olvasók!

Elnézést szeretnék kérni, amiért majd két hétig nem tettem fel új részt. Ígérem, most már gyakrabban lesznek új részek. 

U.i.: Beleszeretnék kezdeni egy új blogba, ami NEM fanfic. Arra szeretnélek kérnititeket, hogy olvassátok el az előzetesét. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek. Hogy ti olvasnátok-e egy ilyen történetet. Tudom, nem ide tartozik, de komiba megírnátok kit érdekelne ez a blog? Akkor az alap sztori: 

'Make some noise.' kiabálja minden este lányok milliói előtt, miközben csendre vágyik. Magányos hiába ad telt házas koncerteket. A hangja és a tettei azt mutatják, hogy milyen jó buli, de belül szenved. Nem akarja ezt a felhajtás, nem akar a rivaldafényben lenni. Mikor belekezdett nem erről volt szó, hisz ő csak azt szerette volna csinálni amihez kedve volt. Az egyetlen menedéke, az éneklés és a gitározás vált a saját ellenségvé. A tíz éves kisfiúból húsz éves tinibálvány lett, akiért rengeteg sikoltozó rajongó él és hal. Nincs szabad perce, nincs élete, ő már csak egy báb, akit hosszú zsinórok rángatnak valahonnan fentről.

Sokan úgy gondolják most, hogy ez a történet róla szól. A jóképű, gazdag, elveszett srácról aki a boldogságot keresi, de nem. Nem, mert a főszerepet ezúton egy iker pár kapta, akik csupán külsőre hasonlítanak, belül teljesen mások. Míg Cornelia a csendes, könyveket bújó, mindent jól megfontoló lány, addig Blair az őrült, bulizós típus, aki szinte minden második fiúval kikezd. De hogy kötődnek ők egy tinibálványhoz? Blair, Chris Deforrest (itt árultam el a popsztár nevét) első számú rajongójának tartja magát. A fala az ő posztereivel van tele, s képes azért megvenni egy újságot mert egy sort írtak benne Chris-ről , ez azért már rajongás. Cornelia nem támogatja a 'fangirlködést', hisz állítása szerint "Ezek a hírességek, csak a színpadon baromkodnak, érzések kifejezésére nem képesek." Veszekedésük tárgya gyakran ez a fiú, hisz mind a két lány megfelelő érvekkel támasztja alá a véleményét. De mi történik akkor ha az Evan testvérek eljutnak egyszer egy koncertre, ha lehetőségük nyílik találkozni magával, Chris Deforrest-el?!

"Nem kockáztatok!"

Kedves naplóm!
2010. november 3. Reggel a kanapén ébredtem, fogalmam sem volt róla, hogy, hogyan kerültem oda, de aztán minden kitisztult. Bevillant a kép mikor Luke megcsókolt és utána következett, hogy ott hagyott. Rémlett még a kemény padló, de a többi teljesen kiesett. Gondolom kint elaludtam, apában pedig volt annyi, hogy behozott, legalábbis ezt csak feltételezem, mert lehet, hogy az UFOk elraboltak, de nem voltam elég jó nekik, így visszateleportáltaltak. Az arcom gyűrött és piros volt, rossz álmom lehetett, amire szerencsére nem emlékeztem. Kicsit vissza akartam ringatni magam, de csak jobbra balra forgolódtam, aminek az eredménye csak annyi volt, hogy a kanapéról egyenesen a szőnyegre szaltóztam. "Csodásan indul ez a nap is."  kulcsoltam össze a lábam.
-Milyen volt a kirándulás kicsim?-ült mellém apa, miután megbizonyosodott arról, hogy ténylegesen is ébren vagyok.
-Hagyjuk.-legyintettem, majd összeszedtem a takaróm meg a párnám és felviharzottam a szobámba. Magamra kaptam valami szabadidőszerűséget, összefogtam csapzott hajam. Az asztalomon pakolgattam, igazából csak húztam az időt, nem akartam tanulni, pedig vészesen fontos lett volna, mert hamarosan itt a félév, s most vannak a nagy dolgozatok. Meg a nagyobb részben vártam, vártam, hogy átjöjjön, hogy megbeszéljük, hogy letisztázzunk mindent, de hiába, még mozgást sem lehetett látni a szomszédos házban. Csüggedten vágódtam rá az ágyra, kezemben egy vastag töri tankönyvvel. Csak belelapoztam, s beleborzongtam még a sok betűbe is. A hosszú véget nem érő tananyagok, a finom évszámok és a megjegyezhetetlen térképek, mégis valahogy ez a tantárgy állt legközelebb hozzám, de most még ezzel sem akartam foglalkozni. Lapozgatás közben egy apró cetli hullott ki a lábamra, amitől kénytelen voltam mosolyogni.
"Keddin töri TZ!!! Készülj! Puszi: Luke." olvastam az átlagnál hangosabban. Eszembe jutott ez az óra, mikor én is ráírtam ugyanezt a szöveget egy lapra, s belerejtettem a könyvébe. A merengésem halk kopogás zavarta meg, és erre azonnal felkaptam a fejem.
-Szia.-suttogta rekedtes hangon Luke. Félénken közelített, zavarában nem tudta mit mondjon, hisz én is csak hallgattam.-Nem hiszem, hogy mind a ketten némasági fogadalmat tettünk.-próbálta poénnal oldani a feszültséget, ami talán sikerült is, mert mosolyt csalt az arcomra.
-Ülj le.-paskoltam meg az ágyam szélét.
-Inkább állok. Jobb lesz az úgy.-feszengett még mindig.-A tegnapi nap.
-Mi van vele?-próbáltam keménynek tűnni, de a remegésem mindent elárult. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni.
-Kaphatok felkészülési időt?-csúsztatta kezét a farzsebébe, és ez a póz mégjobban nehezítette a helyzetem. "Azt hiszem teljesen belehabarodtam a legjobb barátomra. Beleszerelmesedtem gyönyörű kék szemeibe, aranyos mosolyába, szőke hajába, mesés hangjába és a hatalmas szívébe, ami majdnem annyira szeretett mint én. Az apró forró érintései, a kedves szavak, melyeket akarva akaratlanul mondogatott nekem, az aggódása és az a kapocs ami összeköt minket." Csak néztem előre, s gondolataimban messze elvitorláztam. Csak néhány másodperc múlva tértem magamhoz.-Dani, ami tegnap történt, azt, kérlek...felejtsük el.-mondta ki, és nekem ez a mondat olyan volt mintha nagykést szúrtak volna a szívembe és jól megcsavarták volna benne.
-Ezt te sem mondhatod komolyan!-pattantam fel, hogy szembe kerülhessek vele.
-Tudom, hogy nehéz, kis nekem is ez volt az első, és arra általában emlékezni szoktak. -biggyezztette le a fejét.
-Nem volt jó!?-kérdeztem halkan, mert eléggé féltem a válaszágól.
-De!-vágta rá azonnal.-Nem kívánhattam volna ettől jobbat.
-Akkor mi bajod?!-emeltem fel a hangom.
-Az hogy nem akarlak elveszteni! Dani érted?! Ha te és én összejönnénk, és ha úgy döntenénk később, hogy nem akarjuk folytatni, akkor csak egyszerűen eltűnsz az életemből. Egyedül maradok megint. Veled akarok örökre maradni, ez így túl veszélyes.
-Vállalom a következményeket.-erősködtem, de tudtam, hogy hiába.
-Nem kockáztatok.-sarkon fordult megint, ami szörnyen esett.
-Persze ez a legkönnyebb! Elmenni mi?! Mintha mi se történt volna.-de már nem türtem tovább. Kitört belőlem a sírás, és az érzelmek vadul vágtattak át a szívemen.-Csókolj meg!-csúszott ki a számon, s erre a mondatra Luke hátra fordult, finoman elmosolyodott, s visszalépett hozzám.
-Nem lehet.-ingatta meg szomorúan a fejét, s engedte, hogy hozzá bújjak. Könnyes szemmel néztem fel rá. Láttam a szemében a vágyat, ami az enyémben is ugyan olyan hevesen ragyogott. Váratlanul felkapott, én pedig a lábammal karoltam át a derekát. Ajkunk egymáshoz ért, félve, de a csoda újra megtörtént. Hosszú, forró csók volt, remegtem, és ha nem tart olyan erősen akkor én biztos összeesek. Belülsikoltottam, kívül pedig csak mosolyogtam. Lemertem volna fogadni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a földön.-Ez már akkor nyilván való.-tett le a földre, de a karjai közül nem engedett.
-Hogy?-játszottam egy kicsit az értetlent, s egy tincsem a fülem mögé húztam.
-Hogy te és én.-a kezem a szívére húzta, s érezhettem heves szívverését.-Érzed? Ez történik már hetek óta ha veled vagyok.
-Nézd, az enyém is. El sem hiszed mennyire vártam már ezt a percet.-nevettem fel halkan, ő pedig nagy vigyorral az arcán fürkészett végig rajtam. Az idő gyorsan telt a karjaiba, nem akartam, hogy elengedjen. Az arcom a vállába temettem, ő pedig nyomott egy puszit a fejemre. Viszonozni akartam, csak kicsit balul jött ki, így sikerült lefejelnem. Komolyan ez olyan romantikus...ja nem.-Bocsi.-öleltem át gyorsan.
-Semmi gond.-mondta abba a tipikus "Luke stílusban". Végig simította a hátam és a fülembe suttogta azt a szót amely minden lány álmaiban megjelent már: "Szeretlek!", de ezt még lehet fokozni azzal, mert még adott egy finom puszit az arcomra is. Lassan elengedett, a mosoly viszont nem fagyott le az arcáról. Szótlanul elment, de mégis boldog voltam. Szárnyaltam a boldogság mámorába, annyi adrenalin halmozódott fel bennem, hogy simán lefutottam volna a maratont is. Alig hogy elment, kaptam tőle egy SMS-t. "Ez annyira rá vall." Elmosolyodtam, mikor megláttam az üzenetét :"Már most hiányzol!" hozzá csatolva még csomó szivecske.

Kedves naplóm!
Az álmok valóra válnak! Soha nem hittem volna, hogy beleszeretek a legjobb barátomba, és hogy az érzés kölcsönös. Az első szerelem...valóban olyan mint ahogy elmesélték. Nagyon tetszik ez az állapot, örökké szerelmes szeretnék lenni. Örökre érte élni...

Most nem álmodtam

Keves naplóm!
2010. november 28.
Mostanra már mindenkinek elege van ebből az évből, csak abban reménykedünk a 2011-es év sokkal jobb lesz. El sem lehet hinni, hogy alig van egy hónap és ezt az évet is magunk mögött hagyjuk, de persze erről felesleges is beszélni még. Mai nap bejelentette az osztályfőnökünk, hogy elmegyünk kirándulni, ugyanis "Ezt hozza a Mikulás." Pénteki 'kiruccanás' programja, pedig nagyon jól meglett szervezve. Paintball, kalandpark majd lazítás kedvéért elmegyünk majd a vadasparkba. Fárasztó lesz, bármilyen szemszögből nézzük.
-Ülsz mellém kiránduláson?-suttogta oda Luke.
-Természetes.-mosolyogtam rá.
A napokat számláltuk visszafelé, vártuk az a bizonyos pénteket. A közös hülyéskedést, a feleljthetetlen élményeket és a hangos nevetéseket. Olyan jól összeszokott az osztályunk, már ismertük egymás ügyes-bajos dolgait, minden apró kis szokásait. Mindenki elfogadott mindenkit. Megértettük egymást, s mindig ott voltunk egymásnak mikor akármelyikőnknek szüksége volt ránk. Az életem részevé váltak, nem tudom mi lesz nélkülük velem később, mikor már nem lesznek itt velem. Aggodalomra semmi gond, hisz még hosszú három és fél év vár még ránk.
Végül elérkezett a várva várt péntek, november 2. Kicsit hamarabb mentünk mint a hivatalos ünnep, de ez felett szemet hunyhatunk. Izgatottan pattantunk be a buszba. Csillogott valamennyiőnknek a szeme az izgatotságtól. Elindultunk. Az út két órás volt, de alig telt el az első fél óra, előkerült a chips, kóla meg az egyéb nasi. Hmm, reggelire nagyon egészséges, de egyszer élünk nem?! Az út további részébe énekelgettünk, előjöttek a tipikus kiránduló dalok, amelyeket mindenki kívülről fújt. Majd megérkeztünk egy erdős területre, hatalmas fák nőttek mindenhol, bár egy két helyen leszakadt ágak hevertek a nedves földön. Beljebb sétáltunk, s megpillanthattuk a kialakított paintball pályákat. Különböző bunkerek, barikádok övezték kürül a mesterségesen kialakított ösvényt, melyen egyenesen haladtunk, végül megérkeztünk egy kisházhoz, ahol röpke felvilágosítást kaptunk a játékról, a szabályokról és a fegyverek használatáról. Miután megkaptuk az utasításokat ránk adták a védő ruhákat. Két csapatra lettünk osztva, kékekre és zöldekre. Luke és én is ugyan abba az "osztagba" kerültünk szerencsére. Magunkra öltöttük a kék egyenruhát, amibe úgy néztünk ki mint az autószerelők. Maszk az arcra, fegyver a kézbe, megkezdődött a csata. Csak úgy viharzottak a golyók a fejünk felett, akár egy igazi harctéren lettem volna.
-Fedezz előre megyek.-mutatott Luke egy közeli fához, én pedig bólintottam egyet. Próbáltam teljes beleéléssel játszani, koncentráltam, de ennek ellenére meghúztam a ravaszt, a puskám elsült, s egyenesen szőke csapat társam karját találtam el.-Aaa!-kapott a karjához hirtelen, s a keze tiszta festék lett.-Dani, ugye tudod, hogy veled vagyok?!-erre csak elnevettem magam, majd én is előre nyomultam, miközben három ellenfelet iktattam ki. A játék végen csak ketten maradtunk kettő ellen, mindössze három-három golyóval. A maszkom bepárásodott, szinte semmit nem láttam, de nem adtam fel. Egyszerre kirohantunk a védelem mögül, s szétküldtünk az utolsó patronokat. Megérte, győztunk. Luke nyakába ugrottam és öröm mámorba sikongattam, teljesen megfeledkezve mindenről.
-Szép játék volt. Ügyes voltál, bár az az egy golyó, elég rosszul talált.-vette le a maszkot az arcáról és egy izzadtságcsepp gyöngyözött le az arcán. Levette a kék egyenruháját is...
-Basszus!-túrtam idegesen a hajamba, mikor megláttam a karján a hatalmas lila foltot.
-Ugyan semmiség. Tudom, hogy béna vagy.-húzott magához és erősen megdörzsölte a fejem. Visszamásztunk a buszhoz, és nem túloztam most. Hulla fáradtak voltunk, de még hátra volt a vadaspark és a kalandpark, ahol maximum négy pályát tudtunk teljesíteni a nyolcból. Ez a kirándulás leszívta az összes energiángat. A nap végen pedig elérkeztünk a "legpihentetőbb" programhoz, legalábbis ezt hittük. Szétszóródott az osztály mindenki odament ahová akart. Mi egyenesen a padokhoz siettünk, hogy kicsit lepihenhessünk az utolsó erőfeszítés előtt. Pár percnyi pihenő után nyakunkba vettük a parkot és sorról sorra megnéztük a rácsok mögött szenvedő állatokat.
-Luke!! Nézd ott vannak a testvéreid!-mutogattam a majmokra, mikor elérkeztünk a kifutójukhoz.
-De vicces valaki, hamár itt tartunk, kellene egy közös kép velük csinálsz?!-de meg se várta a válaszom, a kezembe a nyomta a gépet, s már be is állt pózolni. "Csíííz" és már kész is volt a kép.-Hadd nézzem.-és kitépte a kezemből a gépet, vagyis majdnem, csak közten egy idős bácsi úgy gondolta, hogy átfurakszik köztünk, így kamera kirepült a kezünkből egyenesen a majmokhoz.
-Te jó ég. Sajnálom.-kaptam a fejemhez
-Nem a te hibád.-adott egy nyugtató választ, s minden félelmet hátra bodva átugrott a mellig érő korláton. Ez a része rendben is ment, csak a visszafele út volt a nehézkes. Annyit vacakolt a mászással, míg egy biztonsági rajta kapta. Üvöltözve ráncigálta el, ki az igazgatóságig, én pedig követtem. Kicsivel később utánunk jött az ofőnk is, akinek ötszörösre dagadt a feje. Mint valami oroszlán (csak hogy a témánal maradjunk) úgy kiabált, olyan hangosan. Azt mondta, hogy soha többet nem visz minket sehová. (Igen, magam is belekevertem,'mert lelkiismeret furdalásom lett volna, ha nem próbálok rajta valahogy segíteni. Jelenesetben "én dobtam be a fényképezőgépet a majmokhoz") Azt hiszem fél év alatt sikerült magunkat megutáltatni az osztályfőnökkel, király. Ez van, igazából neki kell kibírni minket. Az út haza fele sokkal hoszabb volt, így jutott idő egy kis alvásra, meg jó sok hülyeségre. Ha osztálykirándulás, akkor ki nem maradhat a jó öreg "Felelsz vagy mersz" a mi verziónkban "Mersz vagy mersz" nevezetű játék. Mit ne mondjak, nagyon bevállalós vagyok és ezt tudják is rólam, jó mondjuk nem én voltam az aki képes volt végig nyalni a buszon a korlátot, de sok mindenre kapó vagyok. Így történt az, hogy a buszsofőrrel flörtölnöm kellett. Utánam Luke kapta a feladatot.
Mersz vagy mersz?-vigyorgott Bella, én pedig azt hittem leütöm.
-Merek.-válaszolt rekedtes hangon.
-Mered-e megcsókolni Danierys-t?-majd egy ördögi, kárörvendő mosoly kanyarodott az arcára. Nekem kezdett szükös lenni a helyzet, egyre szaporábban vettem a levegőt végül nem bírtam tovább.
-Ez azért durva!-vágtam közbe
-Csak nem beijedt valaki?!-cukkoltak a többiek.
-Nem, csak...csak. Nem és kész.
-Szóval nem volt még meg az első csók.-vonta le a következményt Bella.
-Ha nem volt neki, akkor sem gáz.-mentett meg Luke aki majdnem ugyan olyan vörös volt mint én.-Nekem sem volt.-suttogta maga elé, de mégis mindenki hallotta. Ez a kínos helyzet után szerencsére percek múlva hazaértünk, s abban bíztunk, hogy jövőhétre mindenki elfelejti. Mivel tíz percre laktunk a sulitól gyalog sétáltunk haza, bár a ez a játék után mindkettőnknek gázos volt a helyzet. Mégis Luke-nak több bátorsága volt.
-Komolyan nem volt még meg az...-akadt egy kicsit meg.-Vagy...csak...izé...szóval, nem akartad velem?- hátráltam, de már az ajtó kilincs a hátam nyomta.
-Nem, dehogy! Tudom elég cikis, de még nem.-és kezdtem úgy érezni, hogy a pólóm kezd egyre jobban szorítani.
-Nem vagy egyedül. Én nekem sem...Bocsi, csak ezt le kellett tisztáznom.-belül hevesen kalimpált a szívem és úgy éreztem az övé is, mert a kezem a mellkasán pihent, mivel már olyan közel állt hozzám. Feltűnés nélkül a körmöm belenyomtam az ujjamba, hogy megnézzem, hogy ébren vagyok-e, és igen, teljesen magamnál voltam. A fejem hozzátámasztottam az ajtónak, összeszorítottam a szemem, s egyre ritkábban vettem a levegőt. Éreztem, hogy Luke meleg ajkai az enyémhez érnek, karja átfonta a derekam. Megcsókolt. A fellegek felett éreztem magam, de röpke idő volt. Ijedten engedett el, s zavartan pislogott, én pedig vörösen és kétségbe esve tekintettem végig rémült arcán. Megakartam ismételni, legalább egyszer utoljára. Közelebb léptem hozzá, de ő visszatartott. Nem engedett magához, s csak annyit tátogott, hogy "sajnálom".  Megfordult, és elment. Mégcsak vissza sem nézett.
-Nem hagyhatsz ezek után itt!-kiabáltam utána, s az arcomról patakoztak a könnyek. Kihúztam vörös tincseimet az arcomból, majd összegörnyedve este a teraszra. Csak a nevét suttogtam magam elé, és úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem...

Lent a parton

Kedves naplóm!
2010. november 24. Már vagy egy hete, hogy nem beszéltünk a makacsságom miatt. Ő pedig napról, napra egyre letörtebb, bár nagyon nem úgy néz ki, hogy én lennék ennek az okozója.
Ezen a napfényes -mivel itt még a karácsonyi ünnepek alatt is ujjatlan felsőben rohangálunk- unalmas pénteki délutánon, a fotelben üldögéltem és apával igen érdekes beszélgetést folytattam. A mondatomat egyszer csak a csöngőnk harsány hangja szakította félbe, amire  kicsit furcsán kaptam fel a fejem.
-Vársz valakit?- meredt rám apa, majdnem olyan megrökönyödött fejjel mint én, mert hát hozzánk nem nagyon szoktak úgy becsöngetni, mivel Cal-nak és Miminek van kulcsa hozzánk, Luke csak úgy besétál, a postás pedig ledobja az ajtó elé a levelet, más pedig nem nagyon jön hozzánk, mert mind a város másik oldalán élnek. Feltápászkodtam a komfortomból. Kitártam az ajtót és azzal a lendülettel vágtam volna vissza, csak Luke megakadályozta.
-Nagyon fájni fog, ha nem veszed el onnan a lábad.-mondtam flegmán, mégis volt a hangomban valami ami az aggódást jelentette.
-Úgy se teszed meg.-makacsolta meg és a lábát még mindig az ajtó és a küszöb között tartotta.- Hadd magyarázzak meg mindent.
-Magyarázzad, de nekem.-s erősebben nyomtam az ajtót.
-Dani, meg kell hallgatnod...Csak kihasznált.-ennél a mondatnál engedtem, megtört a jég, szegény pedig csak egy mély lélegzetet vett, s könyörgően nézett rám.
-Gyere.-szántam meg, majd berángattam a házba. A konyhából csempésztem egy zacskó ropit, majd felvágtattunk az emeletre.-Szóról szóra tudni akarom!
-Mi történt? Most már ennyire érdekel?-vonta fel a szemöldökét, én pedig hevesen bólogattam.-Hát, minden akkor kezdődött mikor a szüleim bejelentették, hogy elutazunk az uncsimékhoz. Ezzel nem is lett volna gond, mert nagyon nagy arc a srác.- itt amolyan "hol van itt a probléma" fejjel néztem rá, mire ő folytatta.- Igen, csak ő épp bulit tartott. Rengetegen voltak, a szülők kint voltak, nem foglalkoztak velünk, mi pedig bent tomboltunk. A dolgok kezdtek felfordulni. Uncsim bemutatott Jessicának, rendes lánynak tűnt. Mindenről eltudtam vele beszélgetni, azt is elhitette velem, hogy á, az nem is fontos. A lényeg, hogy megvezetett. Tette a szépet én pedig jól orra buktam. Hétfőn felhívott, elmondott mindent. Megakartam veled osztani, de ott hagytál. Azt mondta, hogy az egészet azért csinálta, hogy féltékennyé tegye azt akit szeret. Hála nekem, egy baleknak, sikerült összejönnie azzal a másik fiúval. Annyira szánalmasan érzem magam. Meg még nem is meséltem mit mondott.-közel hajolt hozzám és a fülembe súgta azokat az undorító szavakat.- Nagyon fáj, idebent. Dani én sajnálom, sajnálom, hogy azért a kis... Nem mondok csúnyát, miatt hanyagoltalak. Bánom, hogy nem a szívemre hallgattam.
-Luke, te igeni arra hallgattál. Hittél a szép szavaknak és nem gondoltál bele mi lesz a következménye.
-Nem, ez nem igaz...-mélyen elgondolkodott- Talán csak imponált, hogy ennyire rajongott értem, bármennyire is csalfa volt az érzés.
-Ajj, gyere ide.-öleltem át és belü lázongtam, darabokra téptem volna azt a lányt aki ilyet művelt a barátommal. A legnagyobb meglepetésemre visszaölelt.
-Annyira örülök, hogy itt vagy nekem.-adott egy puszit a homlokomra, amitől az arcom teljesen lángokba borult, a szívem kalapált és bármennyire is el akartam mondani neki azt az érzést ami már egy ideje bennem kavarog, nem tehettem. Nem, mert nem volt itt a megfelelő alkalom.-Mégis mivel pótolhatnám be a halasztásom?!-engedett el, de a bal karjával még mindig tartott.
-Hááát...-merengtem el egy percre.-gyere le velem a partra. Most nagy hullámok vannak, ilyenkor a legjobb szörfözni.-vigyorogtam
-Nap, mint nap újabb dolgokat mondasz.-meglepődött arccal tekintett végig rajtam.
-Hahoo?! Ez Ausztrália, itt nincs olyan aki ne tudna szörfözni.-nevettem halkan.
-Én nekem ellen vetésem lenne. Én nem tudok.-szégyelte el magát.
-Most csak viccel ugye?-rökönyödtem meg és üveges tekintettel, tátott szájjal meredtem rá.
-Nem tudok és kész.-vonta meg a vállam és belecsípett az oldalamba, ami feloldotta a kövé dermedésem.-Majd megtanítasz.-mosolygott szerényen. "Persze, csak te még nem is sejted mi lesz." és megszólalt az ördögi kacajom, ami hallatán Luke kicsit hátrált tőlem.-Hozzak valamit?
-Fürdő cuccot.-kotorásztam ki az egyik rejtett ajtó mögül a deszkám. "Te hülye!! Nem, nem kell hozni semmit! Ruha nélkül is tökéletes lesz!..............Daniiiii!" fogtam fel, hogy mire is gondoltam tulajdonképpen. Alig telt el fél óra, már a buszon aszalódtunk a hétvégére haza utazó munkások között. -Ahh végre!-pattantam le a buszról és elgyönyörködtem a part csodálatos varázsába. Ahogy a hullámok nyaldosták a finom homokos partot álomba illő látvány az egyszer biztos. Ez a kedvenc helyem, bár már elég rég nem voltam itt. Ritkán járunk ki, de az itt töltött idő felejthetetlen.-Gyerünk, gyerünk! Futás, egy kettő.-parancsoltam a mellettem ámuldozó srácra, aki ez a kijelentés után kérdően fordult felém.-Komolyan beszélek. Ha meg akarsz tanulni...-be sem fejeztem, már rohant a vízhez,  s út közben levette a pólóját, majd levágta a száraz homokba.-Állj!-kiáltottam rá mielőtt a vízbe gázolhatott volna.-Nem ez az első. Meg kell tanulni, mindent az elejétől a végéig. Ez egy veszélyes sport.-mosolyodtam el.
-Rendben, azt csinálom amit mondasz.-szalutált nekem bohókásan, mire én voszonoztam. Mindent el magyaráztam neki, lehet talált volna magának jobb tanárt, de a lényeg, hogy alig egy röpke délután alatt megtanulta a szörf alapelveit.-Mutasd meg mégegyszer!-kérlelte és kölyök kutya szemekkel nézett rám, én pedig kénytelen voltam meg mutatni, azt, hogy hogyan állunk fel a deszkára, fekvésből.
-Utoljára.-nevettem, majd újra bemutattam. Már stabilan megálltam a deszkán, s a mutatvány végéhez értem, mikor meleg kezével átkarolta a derekam hátulról, de egy óvatlan mozzanat, mindketten a földre estünk. Kivételes alkalommal én voltam felül. Mélyen néztem csillogó kék szemeibe, ellenben ő nem látta az enyémet, majd megoldotta. Kihúzta az arcomból a kósza tincseim, majd egy erős mozdulattal átfordított, s így az ő helyére kerültem. Hatalmas sikongatásba kezdtem, ami nevetésbe fulladt, s mikor ez is elhalkult, csak csöndben pihentettem a fejem a mellkasán, s éreztem minden egyes szívverését. A nap még fényesen ragyogott, fiatal volt még az idő.-Kipróbálod élesben is?-szorítottam össze a szemem mert ilyen körülmények között nem volt előnyös a megfogalmazásom, de szerencsére értette a célzást.
-Igen.-könyökölt fel, s megvárta míg feltápászkodom, majd ő is felpattant.
-Óvatosan, nagyon vigyázz!-figyelmeztettem, mert tagadhatatlanul féltettem és ez tetszett neki. Be kell valjam fantasztikus tanító vagyok, olyan jól szelte a hullámokat, mintha ezt az elfoglaltságot neki találták volna fel. Szőke hajával a szél gyengéden játszadozott, a hullámok által pedig apró vízcseppek gördültek le a testén. "Hogy mekkora egy mázlista vagyok?!" kapkodtam gyorsan a levegőt, majd bementem a vízbe, hogy segítsek neki kioldozni a biztosító kötelet. A deszkát csak tovább engedtem, hogy a víz hadd vigye ki a partra. Némán álltunk egymással szemben, majd egy váratlan pillanat hevében, Luke alámerült, végül engem is lerántott. Mikor újra levegőt kaptam, megint lehúzott, de nem elleneztem, mert mégis csak én javasoltam, hogy jöjjünk le. A nap akkor már kezdte vörösre festeni az eget, nem akartam, hogy vége legyen ennek a napnak. Még maradni szeretnék , kettesben, csak itt és csak vele.-Ezt nem hiszem el.-kaptam a fejemhez.-Otthon hagytam a törölközőm.-nevettem, de most már inkább kínomban.
-Gyere ide, itt az enyém.-karolt át és a fele törölközőjét a hátamra terítette, a másik része pedig az övét fedte. Még üldögéltünk egy kicsit, míg a bőrünk be nem szívta a nedvességet.-Mégis hogy köszönhetem meg ezt a napot?-dörgölte meg a hátam, mert feltűnt neki, hogy egy kicsit vacogok.
-Azzal, hogy mindig itt leszel mellettem, akármi is történjék.-bújtam mégjobban hozzá.
-Egy feltétellel.-mosolygott lágyan.- Te is velem maradsz örökre.-kinyújtotta a kisujját én pedig rákapcsoltam az enyémet.
-Ígérem.
-Én is ígérem.
Kedves naplóm!
Azt hiszem most  értelmet nyert, hogy mért pont ő és mért pont én. Valami összeköt minket, és az a valami oly annyira erős, hogy soha, de soha nem választhat el minket semmi. Talán a barátság vagy az azon túli szeretet ez nem tudom, de a lényeg, hogy soha nem akarok felnőni, megváltozni, magam mögött hagyni a gyermek éveimet. Lehet ha felnövök feledésbe merül, megkopik minden, de addig míg itt vagyunk egymásnak addig nincs semmi baj.xx

Kedves olvasók!
Igérem most már gyakrabban lesznek új részek. :) csak annyit szeretnék tőletek kérni, hogy mondjatok véleményt. Vagy egyáltalán folytassam? Mondjátok, hogy igen, mert nekem most már Dani és Luke története "az életem része" olyan mintha ők léteznének, mintha itt élnének velem. Na jó ez beteg :D viszont nagyon szeretnék folytatásokat hozni, remélem ti is. Köszi, hogy benéztetek, gyertek vissza máskor is. XX