Kedves Olvasók, Feliratkozók!
Szörnyen sajnálom ezt a rengeteg kihagyást. Nyár végén nem terveztem ekkora szüneteltetést. Mint sokan mások, én is most kezdtem egy új iskolát. Az eleje nagyon húzós, főleg angol kéttanon. Nem sajnáltatom magam, csak az iskola kezdete óta szinte semmi időm nem volt írni. DE HOLNAP, ÚJ RÉSSZEL JELENTKEZEK! Addig is kitartást.
Jó éjt! XX
2014. november 11., kedd
2014. augusztus 27., szerda
Keserű vattacukor
Kedves naplóm!
2011.január 27.
A váratlan események furcsa sorozata. Adhatnám ezt a címet a bejegyzésemnek, de nem teszem. A mai napon két helyre volt hivatalos a megjelenésem, de, hogy csak fokozzam az izgalmat, a találkozók ugyanabba az órába estek, vagyis délután háromra.
Pár nappal ezelőtt kaptam egy üzenetet Ashtől, amiben megírta, hogy mielőbb beszélni szeretne velem, kettesben. Persze, hogy nem mondtam nemet. Miért is mondtam volna? Nem utasíthatom vissza az egyik legjobb barátom, ha találkozni akar velem. Talán így túl egyszerűnek tűnik a helyzetem. S, most jön csak a bonyodalom. Az ezt követő napon, Luke hívott randira, amit megint nem utasíthattam vissza. Két okom volt erre, az egyik, hogy ezelőtt mindig nemet mondtam, mert családi okok miatt képtelen lettem volna elmenni, a másik pedig az, hogy nem bírtam ellenállni a tünemény kiskutya szemeinek. Mivel a világon nem terjedt el az emberek klónozása, így lehetetlen volt számomra, hogy egyszerre két helyen legyek, anélkül, hogy sokszorosítanám magam.
Kiterveltem, hogy ugyan ott, mégis két különböző helyen tudjak találkozni velük. A parknak (mivel odaszerveztem a találkákat) két bejárata van, egy az északi oldalon, a másik, pedig a délin. Így történt, hogy Luke-l az északinál, Ash-l viszont a déli kapunál találkoztunk.
Most viszont, térjünk rá a mai napra, január 27.-re. Az igazság az volt, hogy nem nagyon tudtam, hogy, hogy fogom megvalósítani az ötletem, de belevágtam.
Kinyitottam a szekrényem ajtaját és tétován álltam előtte, egy bizonyos kérdéssel a fejemben: "Mit is vegyek fel?". Végül egy szakadt farmer és egy magában mintás, háromnegyed ujjas felsőre esett a választásom. Kifésültem, gubancos, vállamra hulló, vörös hajam, majd enyhén kihúztam a szemem és készen álltam a totális őrültségre. Röpdöső pillangókkal a gyomromban indultam el otthonról, s mind végig azzal gyötörtem magam, hogy rossz ötlet, az amire én készülök, hogy végre hajtom. Egy hang belül egyre csak az suttogta, hogy valljam be a fiúknak az igazat. Azt, hogy mindkettőjükkel találkozóm van. "Nem, azt nem lehet! Azt kéne még, hogy megint összevesszenek és megutálják egymást! Inkább kihagyom." Hessegettem el a gondolataim, amelyek kétségbe vonták a maradék magabiztosságom ami még volt. Megérkeztem. Ha akartam sem érkezhettem volna pontosabban. Az órám pontban hármat mutatott, de Luke, így is hamarabb ott volt, mint én. Ott állt sötétkék farmerben, egyszínű pólóban, kitaposott tornacsukájában és nem felejtette el magával hozni a tökéletes mosolyát és a mesébe illő kék szemeit.
- Szia! - köszöntem, majd lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Hali! - mosolygott rám - Hogy vagy? - ölelt jó szorosan magához, s ez miatt csak halkan suttogtam azt "Kösz, jól." mondatot. - Mi a baj? Mi történt? - kérdezte kételkedve - Nem szoktál ilyen lenni. Ùgy értem, ilyen csendes. Hol az a csacsogós lány?
- Jaj, ugyan nincs semmi gond. - és próbáltam leplezni az idegességem.Ő csak rám kacsintott és rákulcsolta az ujjait az enyémre, s elindultunk a park belsejébe. Hosszú ösvényen sétáltunk, amit magas fák vettek közre. A szél finoman járkált az faágak közt, s néha-néha rosszakaró módon élesen süvített. Csak beszélgettünk és beszélgettünk, meg persze hatalmasakat nevettünk, s az idő csak repült. Egy vattacukorárusnál álltunk meg, ahol a szöszi besorakozott a véget láthatatlan sorba, engem meg elküldött, hogy keressek egy szabad padot. Kedves, mondhatom, bár jelen esetbe kifejezetten örültem ennek a feladatnak. Viszont, az eszem ágába nem jutott, hogy ülőhelyet keresgéljek, egyenesen a déli kapuhoz siettem. Azaz siettem volna, csak egy kicsit keresztbe lettek húzva számításaim. Ez az apró bökkenő csupán az volt, hogy Ashton szemtanúja volt a mi kis romantikus sétánknak.
- Te meg mit keresel itt? - förmedtem rá, amint szemtől szembe álltunk. - Nem úgy volt, hogy a bejáratnál vársz?
- De. Csak az nem említetted, hogy egy órával eltoltad a találkozót miatta. - bökött a fejével Luke felé, majd a telefonján mutatta az időt és a kiírás szerint négy óra volt.
- Sajnálom. Csak tudod...ahj! Hogy is magyarázzam! - túrtam idegesen a tincseim közé.
- Nem kell, azt hiszem átlátom a helyzetet. Nem akartál megbántani egyikünket sem. De, szerintem amiért én akartam veled találkozni, az sokkal fontosabb, mint az a gyerekes dolog amit ti műveltek. - mondta önző módon Ash.
- Mi van? - sokkolt az, amit az előbb mondott.
- Be kellene fejeznetek ezt a hülyeséget, minél hamarabb, mielőtt rossz vége lesz. - nézett rám teljes komolysággal.
- Nem tudom, hogy miért mondod ezt. - ráztam a fejem finoman és a földet fürkésztem a szemeimmel.
- Még mindig nem érted? - ragadta meg a kezeim, amire hirtelen felkaptam a fejem - Danierys, akármi történt, én azt hiszem, hogy mindig szerelmes vagyok beléd. Amikor azt mondtad, hogy ne folytassuk tovább, teljesen összetörtem. - itt elmosolyodott - Fura ilyet hallani egy fiútól mi? Mindent megtettem, hogy egy kicsit is a közeledbe lehessek. Hisz láttad, képes voltam békét kötni a "halálos ellenségemmel". És, ha azt hiszed, hogy véletlen volt, hogy mi is pont akkor voltunk bent a városba, mikor ti akkor tévedsz. Talán óriási baromság amit most művelek, de szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek és ez nem fog változni. - amikor ezeket a mondatokat hallgattam teljesen elvesztem a szemeiben és fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. A szívem rendületlenül kalapált, és azon tűnődtem, hogy Luke mondott-e nekem valaha hasonlót. Elgondolkodtam, hogy miért is szeretem őt ennyire, hogy miért pont őt választottam. Tehetetlen voltam, csak álltam és tűrtem, hogy Ash egyre közelebb húz magához. Nem akartam, tudtam, meg az igazság volt, hogy nem is szerettem volna ellenkezni. Lassan ajkaink egymáshoz értek, ő pedig finom, forró csókolt lehelt a számra. A szemeim lehunytam, s élveztem a röpke pillanatot. Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem, de képtelen voltam parancsolni magamnak. Mikor újra kinyitottam a szemem Ashton pár centit távolodott, de még mindig a derekamon pihentette a kezeit.
- Ezt már régebben meg kellett volna tennem. - nézett a szemembe. Éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de egy árva hang nem jött ki a torkomon.. Az idő egyre jobban sürgetett, s vissza kellett térni a valóságba, miszerint Luke és én egy párt alkotunk.
- Azt hiszem, menned kell. - suttogta a fülembe, majd kezei elhagytak a derekam. Egy pillanatra megfordultam, s mire visszanéztem már Ash sehol sem volt.
- Remélem szereted a valíliásat. - mosolygott rám Luke 3s a kezembe nyomta a vattacukrot.
- Igen...- de csak meredten néztem az édességre, de egy falatot sem bírtam volna enni belőle. Szörnyen éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Nem álltam a tekintetét, és összeszorult a szívem, mikor rágondoltam, hogy mit műveltem. - Bocsi, de valahogy nem nem kívánom. - adtam vissza neki a cukrot. Ez már nyilván való, én vagyok a világon a legszánalmasabb ember. Hisz csak én vagyok képes erre, hogy ilyen alattomos dolgot tegyek azzal, aki sokszor kiállt mellettem. Elmondani, nem mondhatom el, hiszen képtelen lenne elviselni, de ha mástól tudja meg, akkor az még rosszabb. Istenem, mit tettem?!
Kedves Olvasók!
Köszönöm, hogy benéztetek, és a kommenteket, amiket az előző részekhez írtatok. Ígérem, most teljesen komolyan, gyorsan hozom a következő részt. További szép estét vagy jó éjszakát! XX
2011.január 27.
A váratlan események furcsa sorozata. Adhatnám ezt a címet a bejegyzésemnek, de nem teszem. A mai napon két helyre volt hivatalos a megjelenésem, de, hogy csak fokozzam az izgalmat, a találkozók ugyanabba az órába estek, vagyis délután háromra.
Pár nappal ezelőtt kaptam egy üzenetet Ashtől, amiben megírta, hogy mielőbb beszélni szeretne velem, kettesben. Persze, hogy nem mondtam nemet. Miért is mondtam volna? Nem utasíthatom vissza az egyik legjobb barátom, ha találkozni akar velem. Talán így túl egyszerűnek tűnik a helyzetem. S, most jön csak a bonyodalom. Az ezt követő napon, Luke hívott randira, amit megint nem utasíthattam vissza. Két okom volt erre, az egyik, hogy ezelőtt mindig nemet mondtam, mert családi okok miatt képtelen lettem volna elmenni, a másik pedig az, hogy nem bírtam ellenállni a tünemény kiskutya szemeinek. Mivel a világon nem terjedt el az emberek klónozása, így lehetetlen volt számomra, hogy egyszerre két helyen legyek, anélkül, hogy sokszorosítanám magam.
Kiterveltem, hogy ugyan ott, mégis két különböző helyen tudjak találkozni velük. A parknak (mivel odaszerveztem a találkákat) két bejárata van, egy az északi oldalon, a másik, pedig a délin. Így történt, hogy Luke-l az északinál, Ash-l viszont a déli kapunál találkoztunk.
Most viszont, térjünk rá a mai napra, január 27.-re. Az igazság az volt, hogy nem nagyon tudtam, hogy, hogy fogom megvalósítani az ötletem, de belevágtam.
Kinyitottam a szekrényem ajtaját és tétován álltam előtte, egy bizonyos kérdéssel a fejemben: "Mit is vegyek fel?". Végül egy szakadt farmer és egy magában mintás, háromnegyed ujjas felsőre esett a választásom. Kifésültem, gubancos, vállamra hulló, vörös hajam, majd enyhén kihúztam a szemem és készen álltam a totális őrültségre. Röpdöső pillangókkal a gyomromban indultam el otthonról, s mind végig azzal gyötörtem magam, hogy rossz ötlet, az amire én készülök, hogy végre hajtom. Egy hang belül egyre csak az suttogta, hogy valljam be a fiúknak az igazat. Azt, hogy mindkettőjükkel találkozóm van. "Nem, azt nem lehet! Azt kéne még, hogy megint összevesszenek és megutálják egymást! Inkább kihagyom." Hessegettem el a gondolataim, amelyek kétségbe vonták a maradék magabiztosságom ami még volt. Megérkeztem. Ha akartam sem érkezhettem volna pontosabban. Az órám pontban hármat mutatott, de Luke, így is hamarabb ott volt, mint én. Ott állt sötétkék farmerben, egyszínű pólóban, kitaposott tornacsukájában és nem felejtette el magával hozni a tökéletes mosolyát és a mesébe illő kék szemeit.
- Szia! - köszöntem, majd lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Hali! - mosolygott rám - Hogy vagy? - ölelt jó szorosan magához, s ez miatt csak halkan suttogtam azt "Kösz, jól." mondatot. - Mi a baj? Mi történt? - kérdezte kételkedve - Nem szoktál ilyen lenni. Ùgy értem, ilyen csendes. Hol az a csacsogós lány?
- Jaj, ugyan nincs semmi gond. - és próbáltam leplezni az idegességem.Ő csak rám kacsintott és rákulcsolta az ujjait az enyémre, s elindultunk a park belsejébe. Hosszú ösvényen sétáltunk, amit magas fák vettek közre. A szél finoman járkált az faágak közt, s néha-néha rosszakaró módon élesen süvített. Csak beszélgettünk és beszélgettünk, meg persze hatalmasakat nevettünk, s az idő csak repült. Egy vattacukorárusnál álltunk meg, ahol a szöszi besorakozott a véget láthatatlan sorba, engem meg elküldött, hogy keressek egy szabad padot. Kedves, mondhatom, bár jelen esetbe kifejezetten örültem ennek a feladatnak. Viszont, az eszem ágába nem jutott, hogy ülőhelyet keresgéljek, egyenesen a déli kapuhoz siettem. Azaz siettem volna, csak egy kicsit keresztbe lettek húzva számításaim. Ez az apró bökkenő csupán az volt, hogy Ashton szemtanúja volt a mi kis romantikus sétánknak.
- Te meg mit keresel itt? - förmedtem rá, amint szemtől szembe álltunk. - Nem úgy volt, hogy a bejáratnál vársz?
- De. Csak az nem említetted, hogy egy órával eltoltad a találkozót miatta. - bökött a fejével Luke felé, majd a telefonján mutatta az időt és a kiírás szerint négy óra volt.
- Sajnálom. Csak tudod...ahj! Hogy is magyarázzam! - túrtam idegesen a tincseim közé.
- Nem kell, azt hiszem átlátom a helyzetet. Nem akartál megbántani egyikünket sem. De, szerintem amiért én akartam veled találkozni, az sokkal fontosabb, mint az a gyerekes dolog amit ti műveltek. - mondta önző módon Ash.
- Mi van? - sokkolt az, amit az előbb mondott.
- Be kellene fejeznetek ezt a hülyeséget, minél hamarabb, mielőtt rossz vége lesz. - nézett rám teljes komolysággal.
- Nem tudom, hogy miért mondod ezt. - ráztam a fejem finoman és a földet fürkésztem a szemeimmel.
- Még mindig nem érted? - ragadta meg a kezeim, amire hirtelen felkaptam a fejem - Danierys, akármi történt, én azt hiszem, hogy mindig szerelmes vagyok beléd. Amikor azt mondtad, hogy ne folytassuk tovább, teljesen összetörtem. - itt elmosolyodott - Fura ilyet hallani egy fiútól mi? Mindent megtettem, hogy egy kicsit is a közeledbe lehessek. Hisz láttad, képes voltam békét kötni a "halálos ellenségemmel". És, ha azt hiszed, hogy véletlen volt, hogy mi is pont akkor voltunk bent a városba, mikor ti akkor tévedsz. Talán óriási baromság amit most művelek, de szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek és ez nem fog változni. - amikor ezeket a mondatokat hallgattam teljesen elvesztem a szemeiben és fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. A szívem rendületlenül kalapált, és azon tűnődtem, hogy Luke mondott-e nekem valaha hasonlót. Elgondolkodtam, hogy miért is szeretem őt ennyire, hogy miért pont őt választottam. Tehetetlen voltam, csak álltam és tűrtem, hogy Ash egyre közelebb húz magához. Nem akartam, tudtam, meg az igazság volt, hogy nem is szerettem volna ellenkezni. Lassan ajkaink egymáshoz értek, ő pedig finom, forró csókolt lehelt a számra. A szemeim lehunytam, s élveztem a röpke pillanatot. Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem, de képtelen voltam parancsolni magamnak. Mikor újra kinyitottam a szemem Ashton pár centit távolodott, de még mindig a derekamon pihentette a kezeit.
- Ezt már régebben meg kellett volna tennem. - nézett a szemembe. Éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de egy árva hang nem jött ki a torkomon.. Az idő egyre jobban sürgetett, s vissza kellett térni a valóságba, miszerint Luke és én egy párt alkotunk.
- Azt hiszem, menned kell. - suttogta a fülembe, majd kezei elhagytak a derekam. Egy pillanatra megfordultam, s mire visszanéztem már Ash sehol sem volt.
- Remélem szereted a valíliásat. - mosolygott rám Luke 3s a kezembe nyomta a vattacukrot.
- Igen...- de csak meredten néztem az édességre, de egy falatot sem bírtam volna enni belőle. Szörnyen éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Nem álltam a tekintetét, és összeszorult a szívem, mikor rágondoltam, hogy mit műveltem. - Bocsi, de valahogy nem nem kívánom. - adtam vissza neki a cukrot. Ez már nyilván való, én vagyok a világon a legszánalmasabb ember. Hisz csak én vagyok képes erre, hogy ilyen alattomos dolgot tegyek azzal, aki sokszor kiállt mellettem. Elmondani, nem mondhatom el, hiszen képtelen lenne elviselni, de ha mástól tudja meg, akkor az még rosszabb. Istenem, mit tettem?!
Kedves Olvasók!
Köszönöm, hogy benéztetek, és a kommenteket, amiket az előző részekhez írtatok. Ígérem, most teljesen komolyan, gyorsan hozom a következő részt. További szép estét vagy jó éjszakát! XX
2014. augusztus 15., péntek
10 lány és tíz fiú
Kedves naplóm!
2011. január 20.
Talán most már minden egyenesbe jött. A barátságok rendezôdtek, elcsitultak az ellenségeskedések és megszünt mindenféle rivalizáció. Itt volt az ideje ennek. Csak egyetlen egy valami nem stimmelt. A jegyeim. Súlyosan romlott az átlagom és a félévi bizonyítványom sem lett valami fényes. Már nem tanultam annyit, mint az elôtt, így örültem, hogy kihúztam kettesekkel. Mindekitôl hallgattam a maga kis mondókáját, így jobbnak láttam, ha nem vagyok otthon vagy felnôttek közelében. Elegem volt abból, hogy mindenki jobban tudott mindent, mint én, lenéztek és valahogy nem akartak megérteni. Nem értem mi van a felnôttekkel, úgy tesznek, mintha ôk soha nem lettek volna ennyi idôsek. Mindenért engem okoltak, s nem telt el olyan nap, hogy ne piszkáltak volna az iskolai teljesítményem miatt. Mint mondtam, gyakran eljártam otthonról és a mai nap sem volt kivétel. Szinte az összes lány összegyûlt az osztályból. Úgy terveztük, hogy felújítjuk a ruhatárunkat és minden divatos göncöt felvásárolunk, de elôtte beülünk kávézni valahová, mint azt illik. Egy elegáns kávézóban telepedtünk le, ahol kényelmesen megbeszélhettük, kinek mire van szüksége, milyen ruhadarabokat, kiegészítôket nézzünk. Az árak pedig nem okoztak akadájt, mert mindannyiunk begyûjtötte ünnepekkor a pénzt, ezzel kifosztva rokonait. Sorban és egyenletesen akartunk boltról-boltra haladni, ezért a kedvenc boltunkkal kezdtünk. Éhes hiénákként rontottunk be az üzletbe és keselyûk módjára csaptunk le a csinos kis ruhákra. "Nekem ez kell!" vagy éppen "Szerinted, hogy állna nekem." és a harmadik variáció "Miért nincs ilyen a méretemben?!" hallottam a lányok hangját mindenfelôl, de én csak némán kutattam a fekete csônaci után, amit még hetekkel ezelôtt kinéztem. Hiába kerestem, a helyzetem reménytelen volt. "Biztos elkapkodták az összeset. Akkor azonnal meg kellett volna vennem." szaladtak át a gondolatok az agyamon. Végig néztem az összes sort, míg végül a férfi osztályon találtam magam, ahok kellemes meglepetés fogdott. Egy csapat fiú, sok irmert arccal az osztályból, az évfolyamról. Viszont voltak köztünk olyanok akikrôl azt sem tudtam, hogy kik azok, bár lehet, hogy felsô évesek, azért ismeretlenek. Megbújtam egy polc mögött és figyeltem, hogy szerencsétlenkednek. Látszott rajtuk, hogy nem az erôsségük a vásárlás. Olyan jól szórakoztam rajtuk, hogy szólnom kellett a lányoknak, hogy ôk is lássanak ilyen csodát. Kellett is velük megosztani, majd szétpukkadtak a nevetéstôl.
- És hogy minket cikiznek, hogy vásárolgatunk. - háborgott egyikôjük a hátam mögül, és ezzel mindannyian egyetértettünk és ezzel együtt magunkra vontuk a figyelmet. Lebuktunk. Az összes fiú ránk szegezte a tekintetét, majd olyan fancsari képet vágtak, hogy az leírhatatlan. Mikor hozzá szoktak a ahhoz, hogy tudjuk, hogy ôk is járnak "shoppingolni" rohamosan közeledtek felénk.
- Tudjátok, hogy a szoknyák a másik irányba vannak. - szólalt meg Ann elôször, és az igazság, hogy nem is vártam mást tôle.
- Akkor mért nem vagytok ott? - kapta a választ, amint szemtôl, szemben álltunk velük. - Amúgy nektek is szia. - köszönt egy magas, fekete hajú srác hátulról, aki számunkra totálisan ismeretlen volt, viszont szívesen megöltem volna, mivel fekete csônadrágot és "Just do it"-os pólót és akkor még nem is említettem az eredeti converse tornacsukáját. Felháborítóan menô cuccai voltak, de valamiért nagyon nem volt szimpatikus.
- Hali - köszöntünk kórusba, abba a tipikus lányos zavarban.
- Nincs kedvetek velünk tartani? Azt beszéltük, hogy megnézzük kint az a nagy ugrálóvárat és a többi játékot. - csalogatott az évfolyamtársunkaz ôrültségbe, de mi csak tétován néztünk egymásra.
- Gyertek már, akkor buli, ha sokan vagyunk. - kérlelt minket Luke is, aki miatt képes lettem volna egyedül is velük menni. A többiek több gyôzködésre, de belementek a srácok játékába. Ezzel óriási program változás történt. Hagytuk a ruhákat és az összes boltot, csak egy cél lebegett a szemünk elôtt, és az egy felfújható vár volt.Rohantunk ki a plázából egyenes a játékokhoz mint a kis gyerekek. Csillogott a szemünk a kaldvágytól és újra öt évesnek éreztük magunkat.
- Meghívok mindenkit. - mondta nagylelkûen Ashton, ami mindenkit meglepett, mert húsz emberre nem kevés pénz kell, hogy be legyen fizetve egy hülyeségre. Kicsit vonakodva, de elfogadtuk az ajánlalát. - De remélem ez vissza is jön. - mosolygott, majd körbenézett rajtunk és megelégedve vette elô zsebébôl a tárcát, mert mindenki hevesen bólogatott. Utoljára még megszámolt minket és odafordultna kasszáshoz, aki megrökönyödve hallotta azt a bizonyos "20 fô"-t. Egész nap nem volt ennyi bevétele mint most, arra mérget veszek. Pillanatokonbelül negyven cipô sorakozott a hatalmas kastély elôtt. Sikoltozva, ôrjöngve támadtunk és másztunk az egyik torony tetejére, ahonnan csúszda vezett le. A szerencséseknek sikerült idôben és kényelmesen lejutni, én viszont hátrább maradtam és részese lehettem, annak hogy lelöktek a toronyból. A puha matrac viszont felfogta az esést, így amolyan "szívás van srácok" fejjel néztem fel a rajtam röhögô fiúkra. Pár percen belül újre felértem a tetejére, s ezúton én löktem le néhány normálatlant. Viszont egy kisámíthatatlan pillanatban, az egyikôjük megragadta a bokám és magával rántott. Halk sikítás, s már lent is voltam. Alattam pedig a "pasi hegy" , mert sikerült rájuk érkeznem. Jelenleg is én jöttem ki jobban, s a nevetéstôl megszólalni sem bírtam. A nevetéseket egy udvariartlan hang zavarta meg. Egy idôsebb, kopaszodó, kövér férfi zavarta meg, aki szólt, hogy letelt a játékidô. Gyors tanácskozást tartottunk utána és szinte száz százalékos szavazat i arányban a dodzsem nyert. Kettesével ültünk a versenyautókat immitáról jármûvekbe. Izgatottan ragadtam meg a kormányt, s hesen dobogó szívvel vártam a csengôt, ami életre keltette a kék villámokkal díszített kocsinkat. Megkezdôdött. Már a legelején sikerült frontálisan ütköznöm az évfolyamtársaink piros autójával. A hajam az arcomba zuhant a csattanás hatására, a szám pedig sikeresen elharaptam. A meleg vért éreztem a számban, s a vérzés nem akart megszûnni. Kénytelen voltam átadni a kormányt a barátnômnek, aki ijedten nézett rám. Szorosan az ajkamhoz szorítottam egy zsebkendôt és reménykedtem, hogy minél hamabb abba marad.
- Csak kerüld az ütközést. - suttogtam a javaslatom, amit be is tartott. Még három perc maradt a dodzsembôl, amit alig vártam, hogy leteljen. Acsengô érces hangja újra megszólalt, majd leállt a kocsi is. Hirtelen kipattantam, majd egy biztonságos helyet kerestem.
- Úristen! Jól vagy? - sereglettek körém ahányan csak voltak. Csupán bólogattam, de engem is kirázott a hideg mikor megláttam a csurom vér zsepit.
- Haza vigyelek?! - kérdezte egy ismeretlen hang
- Az kéne még. - vágtam rá azonnal, akárki kérdezte. Lassanként már csak a vér édes ízét éreztem meg egy sebet szám szélén. Öt perc elteltével újra rendbe jöttem. A többiek megbíztak, hogy válasszam ki a következô játékot, amire felülhetünk. Egy ideig töprengtem, de végül meghoztam a döntésem. Egy úgy nevezett "Varázs szônyeg"-re esett a választásom, ami fellengett a magasba, majd hirtelen vissza. Akárcsak egy óriás hinta, csak nagyobb korlárokkal. Felpéseltük magunkat, majd megkezdôdött a varázslat. Véletlen vagy nem, Luke mellé kerültem, aki megfogta a kezem, amint mozgásnak indult a szônyeg. Elôször csak jobbra és balra mozgott gyengéden, de egy hirtelen váltás, s 360°-os fordulatot tett. Éles sikolyok hagyták el a torkom ami nevetéssel keveredett. Többször megfordult, de egyszer csak fent megállt. Nem estem kétségbe, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehunytam a szemem, s élveztem ahogy a szél játszott a hajammal, s szétkuszálta a gondosan kifésült tincseim, élveztem Luke forró tapintását a kezem és a hideg vas foggantyú között. De az álmodozásnak hamar véget ért, ugyanis fénysebességgel indult a szônyeg lefelé. Sikolyok tömkelege és nevetések visszhangzása, addig, amíg meg nem állt a gép. Leszállás után, tele adrenalinnal ugráltunk és üvöltöttük, hogy "ez mennyire király volt". A szônyeg után, felszálltunk a hullámvasútra, az X-Jump-ra és a többi izgalmasságra. Olyan jól éreztük magunkat, hogy abban maradtunk, mindenféleképp meg kell ismételnünk. Bár nem itt, mert ez egy vándor vidámpark lehett, mert eddig ilyen még nem volt a központban.
Kedves naplóm!
Egy újabb felejthetetlen délutánt jegyeztem fel. Igaz, abszolút nem terveztük a vidámparkot, de mint mindig, a fiúk mindig megzavarják a dolgok menetét, értve ezt mindenre. A számításainktól eltérve mindenki jót mulatutott és a mai délután haladéktalanul ismétlésért kiált.
Kedves Olvasók!
Elôször is nagyon sajnálom a késedelmeket, de nem tudtam írni, azután pedig elvették a kedvem tôle. Nagyon azon voltam, hogy befejezem ezt a blogot, de köszönhetôen a 35 feliratkozónak és a rengeteg oldalmegjelenítésnek folytatom. Másodszor is nagyon, nagyon hálás vagyok a feliratkozóknak. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi összejön, fôleg egy ilyenre. Mégegyszer nagyon köszönöm és azt is, hogy benéztetek. Remélem a rész sem volt olyan borzalmas, ha pedig igen, akkor nyugodtan írd meg, mert javítok az írásaimon.
2011. január 20.
Talán most már minden egyenesbe jött. A barátságok rendezôdtek, elcsitultak az ellenségeskedések és megszünt mindenféle rivalizáció. Itt volt az ideje ennek. Csak egyetlen egy valami nem stimmelt. A jegyeim. Súlyosan romlott az átlagom és a félévi bizonyítványom sem lett valami fényes. Már nem tanultam annyit, mint az elôtt, így örültem, hogy kihúztam kettesekkel. Mindekitôl hallgattam a maga kis mondókáját, így jobbnak láttam, ha nem vagyok otthon vagy felnôttek közelében. Elegem volt abból, hogy mindenki jobban tudott mindent, mint én, lenéztek és valahogy nem akartak megérteni. Nem értem mi van a felnôttekkel, úgy tesznek, mintha ôk soha nem lettek volna ennyi idôsek. Mindenért engem okoltak, s nem telt el olyan nap, hogy ne piszkáltak volna az iskolai teljesítményem miatt. Mint mondtam, gyakran eljártam otthonról és a mai nap sem volt kivétel. Szinte az összes lány összegyûlt az osztályból. Úgy terveztük, hogy felújítjuk a ruhatárunkat és minden divatos göncöt felvásárolunk, de elôtte beülünk kávézni valahová, mint azt illik. Egy elegáns kávézóban telepedtünk le, ahol kényelmesen megbeszélhettük, kinek mire van szüksége, milyen ruhadarabokat, kiegészítôket nézzünk. Az árak pedig nem okoztak akadájt, mert mindannyiunk begyûjtötte ünnepekkor a pénzt, ezzel kifosztva rokonait. Sorban és egyenletesen akartunk boltról-boltra haladni, ezért a kedvenc boltunkkal kezdtünk. Éhes hiénákként rontottunk be az üzletbe és keselyûk módjára csaptunk le a csinos kis ruhákra. "Nekem ez kell!" vagy éppen "Szerinted, hogy állna nekem." és a harmadik variáció "Miért nincs ilyen a méretemben?!" hallottam a lányok hangját mindenfelôl, de én csak némán kutattam a fekete csônaci után, amit még hetekkel ezelôtt kinéztem. Hiába kerestem, a helyzetem reménytelen volt. "Biztos elkapkodták az összeset. Akkor azonnal meg kellett volna vennem." szaladtak át a gondolatok az agyamon. Végig néztem az összes sort, míg végül a férfi osztályon találtam magam, ahok kellemes meglepetés fogdott. Egy csapat fiú, sok irmert arccal az osztályból, az évfolyamról. Viszont voltak köztünk olyanok akikrôl azt sem tudtam, hogy kik azok, bár lehet, hogy felsô évesek, azért ismeretlenek. Megbújtam egy polc mögött és figyeltem, hogy szerencsétlenkednek. Látszott rajtuk, hogy nem az erôsségük a vásárlás. Olyan jól szórakoztam rajtuk, hogy szólnom kellett a lányoknak, hogy ôk is lássanak ilyen csodát. Kellett is velük megosztani, majd szétpukkadtak a nevetéstôl.
- És hogy minket cikiznek, hogy vásárolgatunk. - háborgott egyikôjük a hátam mögül, és ezzel mindannyian egyetértettünk és ezzel együtt magunkra vontuk a figyelmet. Lebuktunk. Az összes fiú ránk szegezte a tekintetét, majd olyan fancsari képet vágtak, hogy az leírhatatlan. Mikor hozzá szoktak a ahhoz, hogy tudjuk, hogy ôk is járnak "shoppingolni" rohamosan közeledtek felénk.
- Tudjátok, hogy a szoknyák a másik irányba vannak. - szólalt meg Ann elôször, és az igazság, hogy nem is vártam mást tôle.
- Akkor mért nem vagytok ott? - kapta a választ, amint szemtôl, szemben álltunk velük. - Amúgy nektek is szia. - köszönt egy magas, fekete hajú srác hátulról, aki számunkra totálisan ismeretlen volt, viszont szívesen megöltem volna, mivel fekete csônadrágot és "Just do it"-os pólót és akkor még nem is említettem az eredeti converse tornacsukáját. Felháborítóan menô cuccai voltak, de valamiért nagyon nem volt szimpatikus.
- Hali - köszöntünk kórusba, abba a tipikus lányos zavarban.
- Nincs kedvetek velünk tartani? Azt beszéltük, hogy megnézzük kint az a nagy ugrálóvárat és a többi játékot. - csalogatott az évfolyamtársunkaz ôrültségbe, de mi csak tétován néztünk egymásra.
- Gyertek már, akkor buli, ha sokan vagyunk. - kérlelt minket Luke is, aki miatt képes lettem volna egyedül is velük menni. A többiek több gyôzködésre, de belementek a srácok játékába. Ezzel óriási program változás történt. Hagytuk a ruhákat és az összes boltot, csak egy cél lebegett a szemünk elôtt, és az egy felfújható vár volt.Rohantunk ki a plázából egyenes a játékokhoz mint a kis gyerekek. Csillogott a szemünk a kaldvágytól és újra öt évesnek éreztük magunkat.
- Meghívok mindenkit. - mondta nagylelkûen Ashton, ami mindenkit meglepett, mert húsz emberre nem kevés pénz kell, hogy be legyen fizetve egy hülyeségre. Kicsit vonakodva, de elfogadtuk az ajánlalát. - De remélem ez vissza is jön. - mosolygott, majd körbenézett rajtunk és megelégedve vette elô zsebébôl a tárcát, mert mindenki hevesen bólogatott. Utoljára még megszámolt minket és odafordultna kasszáshoz, aki megrökönyödve hallotta azt a bizonyos "20 fô"-t. Egész nap nem volt ennyi bevétele mint most, arra mérget veszek. Pillanatokonbelül negyven cipô sorakozott a hatalmas kastély elôtt. Sikoltozva, ôrjöngve támadtunk és másztunk az egyik torony tetejére, ahonnan csúszda vezett le. A szerencséseknek sikerült idôben és kényelmesen lejutni, én viszont hátrább maradtam és részese lehettem, annak hogy lelöktek a toronyból. A puha matrac viszont felfogta az esést, így amolyan "szívás van srácok" fejjel néztem fel a rajtam röhögô fiúkra. Pár percen belül újre felértem a tetejére, s ezúton én löktem le néhány normálatlant. Viszont egy kisámíthatatlan pillanatban, az egyikôjük megragadta a bokám és magával rántott. Halk sikítás, s már lent is voltam. Alattam pedig a "pasi hegy" , mert sikerült rájuk érkeznem. Jelenleg is én jöttem ki jobban, s a nevetéstôl megszólalni sem bírtam. A nevetéseket egy udvariartlan hang zavarta meg. Egy idôsebb, kopaszodó, kövér férfi zavarta meg, aki szólt, hogy letelt a játékidô. Gyors tanácskozást tartottunk utána és szinte száz százalékos szavazat i arányban a dodzsem nyert. Kettesével ültünk a versenyautókat immitáról jármûvekbe. Izgatottan ragadtam meg a kormányt, s hesen dobogó szívvel vártam a csengôt, ami életre keltette a kék villámokkal díszített kocsinkat. Megkezdôdött. Már a legelején sikerült frontálisan ütköznöm az évfolyamtársaink piros autójával. A hajam az arcomba zuhant a csattanás hatására, a szám pedig sikeresen elharaptam. A meleg vért éreztem a számban, s a vérzés nem akart megszûnni. Kénytelen voltam átadni a kormányt a barátnômnek, aki ijedten nézett rám. Szorosan az ajkamhoz szorítottam egy zsebkendôt és reménykedtem, hogy minél hamabb abba marad.
- Csak kerüld az ütközést. - suttogtam a javaslatom, amit be is tartott. Még három perc maradt a dodzsembôl, amit alig vártam, hogy leteljen. Acsengô érces hangja újra megszólalt, majd leállt a kocsi is. Hirtelen kipattantam, majd egy biztonságos helyet kerestem.
- Úristen! Jól vagy? - sereglettek körém ahányan csak voltak. Csupán bólogattam, de engem is kirázott a hideg mikor megláttam a csurom vér zsepit.
- Haza vigyelek?! - kérdezte egy ismeretlen hang
- Az kéne még. - vágtam rá azonnal, akárki kérdezte. Lassanként már csak a vér édes ízét éreztem meg egy sebet szám szélén. Öt perc elteltével újra rendbe jöttem. A többiek megbíztak, hogy válasszam ki a következô játékot, amire felülhetünk. Egy ideig töprengtem, de végül meghoztam a döntésem. Egy úgy nevezett "Varázs szônyeg"-re esett a választásom, ami fellengett a magasba, majd hirtelen vissza. Akárcsak egy óriás hinta, csak nagyobb korlárokkal. Felpéseltük magunkat, majd megkezdôdött a varázslat. Véletlen vagy nem, Luke mellé kerültem, aki megfogta a kezem, amint mozgásnak indult a szônyeg. Elôször csak jobbra és balra mozgott gyengéden, de egy hirtelen váltás, s 360°-os fordulatot tett. Éles sikolyok hagyták el a torkom ami nevetéssel keveredett. Többször megfordult, de egyszer csak fent megállt. Nem estem kétségbe, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehunytam a szemem, s élveztem ahogy a szél játszott a hajammal, s szétkuszálta a gondosan kifésült tincseim, élveztem Luke forró tapintását a kezem és a hideg vas foggantyú között. De az álmodozásnak hamar véget ért, ugyanis fénysebességgel indult a szônyeg lefelé. Sikolyok tömkelege és nevetések visszhangzása, addig, amíg meg nem állt a gép. Leszállás után, tele adrenalinnal ugráltunk és üvöltöttük, hogy "ez mennyire király volt". A szônyeg után, felszálltunk a hullámvasútra, az X-Jump-ra és a többi izgalmasságra. Olyan jól éreztük magunkat, hogy abban maradtunk, mindenféleképp meg kell ismételnünk. Bár nem itt, mert ez egy vándor vidámpark lehett, mert eddig ilyen még nem volt a központban.
Kedves naplóm!
Egy újabb felejthetetlen délutánt jegyeztem fel. Igaz, abszolút nem terveztük a vidámparkot, de mint mindig, a fiúk mindig megzavarják a dolgok menetét, értve ezt mindenre. A számításainktól eltérve mindenki jót mulatutott és a mai délután haladéktalanul ismétlésért kiált.
Kedves Olvasók!
Elôször is nagyon sajnálom a késedelmeket, de nem tudtam írni, azután pedig elvették a kedvem tôle. Nagyon azon voltam, hogy befejezem ezt a blogot, de köszönhetôen a 35 feliratkozónak és a rengeteg oldalmegjelenítésnek folytatom. Másodszor is nagyon, nagyon hálás vagyok a feliratkozóknak. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi összejön, fôleg egy ilyenre. Mégegyszer nagyon köszönöm és azt is, hogy benéztetek. Remélem a rész sem volt olyan borzalmas, ha pedig igen, akkor nyugodtan írd meg, mert javítok az írásaimon.
2014. július 29., kedd
A nagy barátok
Kedves naplóm!
2011. január 11.
Két hét telt el a verekedés óta, de ennyi idő telt el, hogy nem beszéltem egyikőjükkel sem. Ami kicsit fura, mivel az egyik fél a barátom. Különösen, ez a része nem érdekelt, haragudtam ráértem s így tartottam a legjobbnak. Most nem kell azt hinni, hogy némasági fogadalmat tettem egy életre, mert nem, csak kicsit kerülöm őket. Vannak rajtuk kívül rengetegen, akik szívesen látnak a társaságukban, nem szorulok a két fiúra, meg vagyok nélkülük is. Hannah-val és Ann-el töltöttem a délutánom. Kibeszéltük a lehető összes lányos dolgainak, sőt talán túlságosan is. Csak elkapott minket a lányos roham. Kisminkeltük egymást, majd a hajunkat is belőttük, miközben teljes hangerővel szóltak a kedvenc dalaink. Az ágyon ugráltunk, s teli torokból üvöltöttük a dalszövegeket, azzal a bizonyos jelmondattal: "Kit érdekelnek a szomszédok?!" A bulis órák után jött a lelkizés, a csajos délutánok mellőzhetetlen része, ami nagyban arról szól, hogy fikázzuk és kegyetlenül szidjuk a fiúkat. Csak hallgattam a két barátnőm panaszait, s az ábrándozásait a barna, vagy éppen szőke hajú srácokról. Érdekes volt, mert eddig mindig engem kellett végighallgatniuk, most pedig némán ülök köztük, s rendületlenül figyelem őket. Vártam, hogy feltűnik-e nekik. Kis időbe telt, mire Hannah szúrós tekintettel felém nézett:
- Napszúrást kaptál? Vagy most komolyan, mi bajod? - húzta hátra szőke tincseit.
- Hallgatunk! - szólt közbe Ann, s rám meresztette hatalmas kék szemeit. Válaszul, megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy semmi. Mivel barátnőknek hívják mind a kettőt, sikerült kiszedniük belőlem mindent. Elmeséltem nekik a történetem Karácsony reggelétől egészen a verekedés estéjéig, s a beszéd szünetet is elmagyaráztam.
- Hát majd lesz valami - vágta rá Hannah teljesen természetesen. Persze én szinte az egész Bibliát felolvasom, az ő szerelmi bánatára, erre ő csak ezt mondja. Szépen vagyunk, mondhatom.
- Dani, nekem mennem kell. - fogta sürgősre a dolgokat Ann, mi pedig elkerekedett szemekkel néztünk rá. - Halljátok! - kapta a táskáját, s megindult.
- Megyek veled. - tápászkodott fel a szőkeség is. Mit volt tennem, mit nem, utukra kellett őket engednem. Az ajtóban még az ölelések hada várt, mint az nálunk mindig is szokás volt. Elnéztem még egy ideig a két elmebeteget, ahogy az út közepén dülöngélve távolodnak tőlem. Mély levegő vettem, majd felpillantottam a velünk szemben álló sárga ház emeleti szobájának az ablakára. Halvány mosoly szökött az arcomra, de azonnal el is tűnt, mikor a fejemben megszólalt egy kis hangocska, ami tisztázta velem a jelenlegi helyzetem. A ház üres volt, mint azt már megszoktam. Apa sokáig dolgozik mostanság, így már az estéket is kénytelen vagyok egyedül töltenem a tankönyvek társaságában. Utáltam őket, akárhányszor beléptem a szobámba mindig kiéhezett tekintettel meredtek rám, s egyre jobban azt hajtogatták, hogy "Tanulj, tanulj!" Más baj nem is volt velük, csupán ennyi, de valamiért kirázott a hideg, mikor rájuk néztem. Ezen az este is így volt. Kinyitottam a bioszt, aláhúztam az adott lecke lényegét, de mikor tanulásra került a sor, az ölembe vettem a laptopom. Felnéztem a közösségikre, ahol olvasatlan üzenetek rengetege várt. "Körüzenet, Luke, Körüzenet, Ashton, Ashton, Luke, Ann, Körüzenet, Luke, Luke, Ashton..." motyogtam magam elé, miközben a feladókat néztem. Az üzeneteket mind elolvastam, viszont nem illettem egyiket sem válasz adással. Bújtam nagyban a friss sztár pletykákat, mikor felugrik egy kis ablak, benne Luke nevével.
"Tudom, hogy fent vagy! Látlak! " olvastam fél hangosan, összeráncoltam a szemöldököm, s értetlenül néztem a képernyőre.
- Máskor talán be kéne zárni a bejárati ajtót! - szólt egy hang mögülem. Engem a szívroham kerülgetett, de végül megfordultam. Luke állt velem szembe, nekem, pedig az arcom teljesen lángba borult.
- Te mit keresel itt? - förmedtem rá - Tudod mit? Nem érdekel! Kifelé, nem akarlak látni.
- Van hangja a kisasszonynak? - vigyorgott rám - Nem megyek innen addig, még nem beszéltünk. - makacsolta meg magát. "Hát jó. Felőlem tanyát is verhetsz, mert egy ideig nem fogok hozzád szólni." vontam meg a vállam miközben, hátat fordítottam neki. Vagy fél órán keresztül dumált hozzám, de nem jutott előrébb. Hallgattam, és egy szót sem szóltam. - Borzalmas vagy! - vágta a fejemhez és idegesen távozott. Belerengett az egész ház, mikor becsapta maga mögött az ajtót. Szívem szerint kikiabáltam volna neki, hogy "Ez nem WC ajtó." de jobbnak találtam, hogy nem teszem. Próbáltam kemény lenni, de ez a bizonyos "borzalmas" jelző igen fájt. Az ajkamba haraptam és kicsit lehűtöttem magam. A szemeim folyamatosan fürkésztek valamit, végül pedig az ágyamon állapodtak meg. Egy mobil...és annyit mondok, hogy nem az enyém. Biztos Luke hagyhatta itt a nagy sietségben. A gondolatmenetem a telefon rezgése zavarta meg. Nem tudtam magamnak parancsolni. Kioldottam a billentyűzárat és kellemes meglepetés tárult elém. A háttérképe változatlan marad. Még mindig ugyan az a kép volt ami ketten pózolunk és hülye fejet vágunk. Elmosolyodtam, de hirtelen elkapott egy kezelhetetlen vágy. Megnyitottam a beérkező üzeneteket és ez virított a képernyőn:
"Hmm ha ők így, akkor én is úgy." Szövetkezzenek csak, majd én is kitalálok valamit. Még elemeztem volna a beszélgetést, de gyorsan kellett cselekednem, mert Luke jött vissza. Valószínű rájött, hogy itt hagyott nálam egy igen értékes tárgyat.
2011. január 12.
Már vártam ezt a napot. Kiugrottam az ágyamból és hatalmas energia tömeggel rohangáltam az egyik szobából a másikba. Az éjszaka mindent elterveztem, hogy tudnám a fiúkat csőbe húzni a kis tervükkel. Hamar elkészültem így jutott időm arra is, hogy beüljek kicsit a TV elé, hogy meghallgassam a várható időjárást és a friss híreket. Váratlan csengő zavart meg, és mivel megint egyedül voltam, én nekem kellett kinyitnom. Egy szőke, kék szemű sráccal találtam szemben magam, akire nem számítottam, hogy őszinte legyek.
- Nem megyünk együtt suliba? - kérdezte szerényen, és válaszként csak megbiccentettem a fejem, és ezzel hű maradtam a beszéd szünetemhez is. Elzártam a tevét, hátamra kapta a táskát és máris indultunk. - Mi ez a némasági fogadalom? - értünk a suli elé, én pedig megvontam a vállam és elsiettem. Persze azért voltam olyan logikus, hogy olyan helyen álltam meg ahol kitűnő látvány tárul elém a két fiú alakításáról. Minden azzal kezdődött, hogy lepacsazitak, vagy kezet fogta, nem is ez a lényeg. Mindkettőjüknek az volt a reakciója, hogy megtörölték a ruhájukba a kezüket. Ash próbálta kicsit hihetően előadni a "nagy barátságot". Átkarolta Luke nyakát és úgy mentek be az iskola kapuján. Csak ezzel is volt egy kis döccenő. A kis szöszi olyan grimaszt vágott, hogy az ha elmesélném valakinek, nem hinné el. Amint elhaladtak előlem, olyan nevetőgörcs kapott el, hogy a levegőhiány kerülgetett. Egész nap így ment, ők szenvedtek én pedig nevettem. Utolsó óráink környékén, bevettem a végső fegyverem. Odamentem hozzájuk és szóba elegyedtem velük.
- Hogy, hogy ilyen jóba lettetek? - mosolyodtam el - Azon gondolkodtam, hogy elmehetnénk valahova. Ti meg én és a lányok, jó buli lenne nem? Ti se unatkoztok, és ránk is vigyáznak.
- Nem érünk rá akkor. - mondta reflexből Ashton
- Még nem is mondtam, hogy mikor lesz. - nevettem el magam.
- Zsúfoltak a programjaink. - mentegetőzött Luke
- Persze, persze. Tudom, hogy minél több időt akartok együtt tölteni. Hagylak is titeket. - villantottam egy ördögi mosolyt, majd tovább álltam. "Három, kettő, egy..." számoltam vissza és mire ahhoz a bizonyos "egy"-hez értem Luke rántott meg a karom.
- Könyörgök! Dani, ne hagyj vele. Nem bírom tovább, ez szörnyű, egyszerűen kibírhatatlan. - szorított magához és esze ágában nem volt elengedni.
- Kíváncsi voltam meddig bírjátok. - nevettem el magam.
- Hogy mi? - csatlakozott hozzánk Ash.
- Tudtad?! - képedt el a szöszi is.
- Igen. Elovastam az SMS-eket. - erre a kijelentésemre mind a ketten értelmetlen fejjel néztek rám, így kénytelen voltam megmagyarázni. - Luke, tegnap átjött, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem sok sikerrel. - néztem Ashton-ra. - Aztán elment, feladta és a türelme is elfogyott, de a nagy idegességben nálunk hagyta a mobilját. Ott hevert az ágyamon a díszpárnak közt és csak azt vettem ésure, hogy rezeg. Kíváncsi voltam, hogy mit beszél azzal a bizonyos "akit uzálok" névjeggyel szereplő emberkével. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy az te vagy. Még az este mindent elterveztem, de a mai nap után úgy látom hiába való volt. Ti is megadtátok magatokat. - hadrtam gyorsan mindent.
- Ez bosszúért kiállt. - ült széles mosoly Ashton arcára
- De még mennyire! - nézett felém Luke. Két szúrós tekintet szegeződött felém, így jobbnak láttam, ha elfutok. Ezzel nem is lett volna baj, csak a két fiú is utánam iramodott. A folyosó végén utol is értek, s mindketten rám vetődtek, és hatalmas csikizésbe kezdtek. Nem érdekelte őket, hogy iskolában vagyunk és az sem, hogy a folyosó hemzsegett a tanároktól, bár azokat meg se hatotta, hogy telitorokból üvöltöztem segítségért.
Kedves naplóm!
Így történt, hogy a két fiú elásta a csatabárdot, még akkor is, ha csak pár hétig vagy napig. Örülök, hogy újra békesség ural mindent. Ennyi lettem volna mára. Ígérem, hamarosan írok. Jó éjt! XX
2011. január 11.
Két hét telt el a verekedés óta, de ennyi idő telt el, hogy nem beszéltem egyikőjükkel sem. Ami kicsit fura, mivel az egyik fél a barátom. Különösen, ez a része nem érdekelt, haragudtam ráértem s így tartottam a legjobbnak. Most nem kell azt hinni, hogy némasági fogadalmat tettem egy életre, mert nem, csak kicsit kerülöm őket. Vannak rajtuk kívül rengetegen, akik szívesen látnak a társaságukban, nem szorulok a két fiúra, meg vagyok nélkülük is. Hannah-val és Ann-el töltöttem a délutánom. Kibeszéltük a lehető összes lányos dolgainak, sőt talán túlságosan is. Csak elkapott minket a lányos roham. Kisminkeltük egymást, majd a hajunkat is belőttük, miközben teljes hangerővel szóltak a kedvenc dalaink. Az ágyon ugráltunk, s teli torokból üvöltöttük a dalszövegeket, azzal a bizonyos jelmondattal: "Kit érdekelnek a szomszédok?!" A bulis órák után jött a lelkizés, a csajos délutánok mellőzhetetlen része, ami nagyban arról szól, hogy fikázzuk és kegyetlenül szidjuk a fiúkat. Csak hallgattam a két barátnőm panaszait, s az ábrándozásait a barna, vagy éppen szőke hajú srácokról. Érdekes volt, mert eddig mindig engem kellett végighallgatniuk, most pedig némán ülök köztük, s rendületlenül figyelem őket. Vártam, hogy feltűnik-e nekik. Kis időbe telt, mire Hannah szúrós tekintettel felém nézett:
- Napszúrást kaptál? Vagy most komolyan, mi bajod? - húzta hátra szőke tincseit.
- Hallgatunk! - szólt közbe Ann, s rám meresztette hatalmas kék szemeit. Válaszul, megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy semmi. Mivel barátnőknek hívják mind a kettőt, sikerült kiszedniük belőlem mindent. Elmeséltem nekik a történetem Karácsony reggelétől egészen a verekedés estéjéig, s a beszéd szünetet is elmagyaráztam.
- Hát majd lesz valami - vágta rá Hannah teljesen természetesen. Persze én szinte az egész Bibliát felolvasom, az ő szerelmi bánatára, erre ő csak ezt mondja. Szépen vagyunk, mondhatom.
- Dani, nekem mennem kell. - fogta sürgősre a dolgokat Ann, mi pedig elkerekedett szemekkel néztünk rá. - Halljátok! - kapta a táskáját, s megindult.
- Megyek veled. - tápászkodott fel a szőkeség is. Mit volt tennem, mit nem, utukra kellett őket engednem. Az ajtóban még az ölelések hada várt, mint az nálunk mindig is szokás volt. Elnéztem még egy ideig a két elmebeteget, ahogy az út közepén dülöngélve távolodnak tőlem. Mély levegő vettem, majd felpillantottam a velünk szemben álló sárga ház emeleti szobájának az ablakára. Halvány mosoly szökött az arcomra, de azonnal el is tűnt, mikor a fejemben megszólalt egy kis hangocska, ami tisztázta velem a jelenlegi helyzetem. A ház üres volt, mint azt már megszoktam. Apa sokáig dolgozik mostanság, így már az estéket is kénytelen vagyok egyedül töltenem a tankönyvek társaságában. Utáltam őket, akárhányszor beléptem a szobámba mindig kiéhezett tekintettel meredtek rám, s egyre jobban azt hajtogatták, hogy "Tanulj, tanulj!" Más baj nem is volt velük, csupán ennyi, de valamiért kirázott a hideg, mikor rájuk néztem. Ezen az este is így volt. Kinyitottam a bioszt, aláhúztam az adott lecke lényegét, de mikor tanulásra került a sor, az ölembe vettem a laptopom. Felnéztem a közösségikre, ahol olvasatlan üzenetek rengetege várt. "Körüzenet, Luke, Körüzenet, Ashton, Ashton, Luke, Ann, Körüzenet, Luke, Luke, Ashton..." motyogtam magam elé, miközben a feladókat néztem. Az üzeneteket mind elolvastam, viszont nem illettem egyiket sem válasz adással. Bújtam nagyban a friss sztár pletykákat, mikor felugrik egy kis ablak, benne Luke nevével.
"Tudom, hogy fent vagy! Látlak! " olvastam fél hangosan, összeráncoltam a szemöldököm, s értetlenül néztem a képernyőre.
- Máskor talán be kéne zárni a bejárati ajtót! - szólt egy hang mögülem. Engem a szívroham kerülgetett, de végül megfordultam. Luke állt velem szembe, nekem, pedig az arcom teljesen lángba borult.
- Te mit keresel itt? - förmedtem rá - Tudod mit? Nem érdekel! Kifelé, nem akarlak látni.
- Van hangja a kisasszonynak? - vigyorgott rám - Nem megyek innen addig, még nem beszéltünk. - makacsolta meg magát. "Hát jó. Felőlem tanyát is verhetsz, mert egy ideig nem fogok hozzád szólni." vontam meg a vállam miközben, hátat fordítottam neki. Vagy fél órán keresztül dumált hozzám, de nem jutott előrébb. Hallgattam, és egy szót sem szóltam. - Borzalmas vagy! - vágta a fejemhez és idegesen távozott. Belerengett az egész ház, mikor becsapta maga mögött az ajtót. Szívem szerint kikiabáltam volna neki, hogy "Ez nem WC ajtó." de jobbnak találtam, hogy nem teszem. Próbáltam kemény lenni, de ez a bizonyos "borzalmas" jelző igen fájt. Az ajkamba haraptam és kicsit lehűtöttem magam. A szemeim folyamatosan fürkésztek valamit, végül pedig az ágyamon állapodtak meg. Egy mobil...és annyit mondok, hogy nem az enyém. Biztos Luke hagyhatta itt a nagy sietségben. A gondolatmenetem a telefon rezgése zavarta meg. Nem tudtam magamnak parancsolni. Kioldottam a billentyűzárat és kellemes meglepetés tárult elém. A háttérképe változatlan marad. Még mindig ugyan az a kép volt ami ketten pózolunk és hülye fejet vágunk. Elmosolyodtam, de hirtelen elkapott egy kezelhetetlen vágy. Megnyitottam a beérkező üzeneteket és ez virított a képernyőn:
2011. január 12.
Már vártam ezt a napot. Kiugrottam az ágyamból és hatalmas energia tömeggel rohangáltam az egyik szobából a másikba. Az éjszaka mindent elterveztem, hogy tudnám a fiúkat csőbe húzni a kis tervükkel. Hamar elkészültem így jutott időm arra is, hogy beüljek kicsit a TV elé, hogy meghallgassam a várható időjárást és a friss híreket. Váratlan csengő zavart meg, és mivel megint egyedül voltam, én nekem kellett kinyitnom. Egy szőke, kék szemű sráccal találtam szemben magam, akire nem számítottam, hogy őszinte legyek.
- Nem megyünk együtt suliba? - kérdezte szerényen, és válaszként csak megbiccentettem a fejem, és ezzel hű maradtam a beszéd szünetemhez is. Elzártam a tevét, hátamra kapta a táskát és máris indultunk. - Mi ez a némasági fogadalom? - értünk a suli elé, én pedig megvontam a vállam és elsiettem. Persze azért voltam olyan logikus, hogy olyan helyen álltam meg ahol kitűnő látvány tárul elém a két fiú alakításáról. Minden azzal kezdődött, hogy lepacsazitak, vagy kezet fogta, nem is ez a lényeg. Mindkettőjüknek az volt a reakciója, hogy megtörölték a ruhájukba a kezüket. Ash próbálta kicsit hihetően előadni a "nagy barátságot". Átkarolta Luke nyakát és úgy mentek be az iskola kapuján. Csak ezzel is volt egy kis döccenő. A kis szöszi olyan grimaszt vágott, hogy az ha elmesélném valakinek, nem hinné el. Amint elhaladtak előlem, olyan nevetőgörcs kapott el, hogy a levegőhiány kerülgetett. Egész nap így ment, ők szenvedtek én pedig nevettem. Utolsó óráink környékén, bevettem a végső fegyverem. Odamentem hozzájuk és szóba elegyedtem velük.
- Hogy, hogy ilyen jóba lettetek? - mosolyodtam el - Azon gondolkodtam, hogy elmehetnénk valahova. Ti meg én és a lányok, jó buli lenne nem? Ti se unatkoztok, és ránk is vigyáznak.
- Nem érünk rá akkor. - mondta reflexből Ashton
- Még nem is mondtam, hogy mikor lesz. - nevettem el magam.
- Zsúfoltak a programjaink. - mentegetőzött Luke
- Persze, persze. Tudom, hogy minél több időt akartok együtt tölteni. Hagylak is titeket. - villantottam egy ördögi mosolyt, majd tovább álltam. "Három, kettő, egy..." számoltam vissza és mire ahhoz a bizonyos "egy"-hez értem Luke rántott meg a karom.
- Könyörgök! Dani, ne hagyj vele. Nem bírom tovább, ez szörnyű, egyszerűen kibírhatatlan. - szorított magához és esze ágában nem volt elengedni.
- Kíváncsi voltam meddig bírjátok. - nevettem el magam.
- Hogy mi? - csatlakozott hozzánk Ash.
- Tudtad?! - képedt el a szöszi is.
- Igen. Elovastam az SMS-eket. - erre a kijelentésemre mind a ketten értelmetlen fejjel néztek rám, így kénytelen voltam megmagyarázni. - Luke, tegnap átjött, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem sok sikerrel. - néztem Ashton-ra. - Aztán elment, feladta és a türelme is elfogyott, de a nagy idegességben nálunk hagyta a mobilját. Ott hevert az ágyamon a díszpárnak közt és csak azt vettem ésure, hogy rezeg. Kíváncsi voltam, hogy mit beszél azzal a bizonyos "akit uzálok" névjeggyel szereplő emberkével. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy az te vagy. Még az este mindent elterveztem, de a mai nap után úgy látom hiába való volt. Ti is megadtátok magatokat. - hadrtam gyorsan mindent.
- Ez bosszúért kiállt. - ült széles mosoly Ashton arcára
- De még mennyire! - nézett felém Luke. Két szúrós tekintet szegeződött felém, így jobbnak láttam, ha elfutok. Ezzel nem is lett volna baj, csak a két fiú is utánam iramodott. A folyosó végén utol is értek, s mindketten rám vetődtek, és hatalmas csikizésbe kezdtek. Nem érdekelte őket, hogy iskolában vagyunk és az sem, hogy a folyosó hemzsegett a tanároktól, bár azokat meg se hatotta, hogy telitorokból üvöltöztem segítségért.
Kedves naplóm!
Így történt, hogy a két fiú elásta a csatabárdot, még akkor is, ha csak pár hétig vagy napig. Örülök, hogy újra békesség ural mindent. Ennyi lettem volna mára. Ígérem, hamarosan írok. Jó éjt! XX
2014. július 19., szombat
Csak egy utcai verekedés
Kedves naplóm!
2011. január 1.
Reggel mikor már felébredtem egyedül hevertem a párnák között. Luke-nak pedig semmi nyoma nem volt. Rátekintettem a mellettem halmozódó zsepi kupacra, és boldogan tapasztaltam, hogy már nincs is szükségem rá. "Érdekes fordulat." pattantam ki az ágyból, szinte minden fáradtságot lerázva magamról. Felkaptam a köntösöm, majd leballagtam a konyhába, ahol váratlan dologgal találtam szemben maga. Teljes komfortban, mint aki otthon van, egy szöszke srác iszogatja a tejszínhabos kávéját. Megrökönyödve pislogtam rá, hol pedig a kávéra. "Ez mégis mi? Hogy és hogyan?" cikáztak a fejemben a kérdések. Még sem kérdeztem semmit, csak némán álldogáltam. "Mégis honnan szerválta a tejszínhabot?" ez fúrta legjobban az oldalam, mert ha van és én nem tudok róla, akkor az a harmadik világháború kitörését jelentené. Szó nélkül rácsaptam a tejszínhabos flakonra, majd igen nőiesen a számba nyomtam egy jó nagy adagot az édességből. Megelégedett arccal néztem körbe a szobában, s csak egy zavaró tényező volt jelen. Luke, és az ő elfojtott nevetése. Nem igaz, mindent félre kell értenie?
-Remélem jól esik az a kávé. - vetettem neki oda félvállról.
- Ha tudni akarod, nagyon is. - nevetett. Kötözködtem volna tovább vele, de ezt, megszakította a telefonom csörgése. Rohantam vissza az emeletre, sarkamban pedig, Luke szaladt. Hogy őt mit akart, arról fogalmam sem volt, csak jött utánam. Az ágyamon, rezgett, zenélt, fütyült és még nem tudom, mit csinált a mobilom. Mosoly húzódott az arcomra, mikor elolvastam a hívó nevét. - Ki az?? - türelmetlenkedett a kis szöszi, válaszként csak a szám elé tettem a mutató ujjam, hogy csendre intsem.
- Szia! - köszönt csengő hangon egy rég nem hallott hang.
- Szia! Hogy vagy? De jó hallani a hangod! - ragyogott a szemem.
- Boldog Új Évet! - kacagott - Valamikor nem lenne kedved találkozni?
- Ó, neked is. - mosolyogtam - De, ez egy nagyon jó ötlet, Ash.
- Ash?! - szólt bele Luke - Mit beszélsz te vele?
- Luke, csönd már! - emeltem fel a hangom.
- Luke-l vagy?! - esett kétségbe Ashton. - Amn, bocsi, leteszem, ha zavarok.
- Igen, de ne rakd le.
- Ne is, mert beszédem van vele! - folytatta Luke helyettem is.
- Nagyon, szépen kérlek fejezd be! - intettem nyugalomra, de nem is foglalkozott velem. Kikapta a kezemből a telefont.
-Na idefigyelj! - üvöltött bele
- Hé, add vissza.- rángattam a pólóját.
- Jó lenne ha nem telefonálgatnál Dani-nek.
- Csak, Boldog Új Évet kívántam neki, meg szerettem volna vele találkozni. Tudod milyen rég láttam?! - hallottam Ash hangját a vonal másik végéről, még úgy is, hogy nem közvetlen a fülemnél volt a mobil.
- Engem ez nem érdekel! Jó lenne, ha leszállnál róla. - válaszolt Luke.
- Csak barátok vagyok! - hangzott a válasz Ash-től és tőlem egyszerre - Mért nem találkozhatnék a barátommal.- folytatta most már csak Ashton.
- Hűtsd le magad, Luke. - nyugtattam.
- Majd holnap találkozunk a téren háromkor, akkor mindent megbeszélünk! - fejezte be a beszélgetés Luke.
- Normális vagy?! Mi bajod van? Nem tilthatod meg, hogy találkozzak a barátaimmal! - kiabáltam kipirosodva.
- De igen, főleg ha arról van szó. - dőlt végig az ágyamon Luke.
- Nem arról! Ashton a neve, érted? Ashton! - nem tetszett ez a viselkedése, annyira felidegesített ezzel a féltékenységével. Majd én is ledőltem az ágyra, ő pedig most már higgadtan nyúlt felém, viszont én elhúzódtam tőle.
- Ne csináld már. - húzott vissza
- De csinálom, hogy lehetsz ilyen ünnep rontó? - néztem rá szúrós szemmel, ő pedig megvonta a vállát. Végül ráhagytam és odabújtam hozzá, csak abban reménykedtem, hogy elfelejti a holnapot...
2011.január 02.
Mintha az egész tegnapot csak álmodtam volna. Mindaddig úgy is tűnt, amíg fél három előtt öt perccel nem csöngetett Luke.
- Nem, nem és nem. Nem fogok elmenni, nem érdekel, hogy a barátom és a haverom verekszik, egyikőtök pártjára sem fogok állni. - fonta össze a karom.
- De attól még eljöhetsz. - rángatta a karom, így kénytelen voltam vele tartani. Kicsit hamarabb mint három, már ott voltunk, és az ellenfél is. Ash vagy egy fejjel magasabb volt Luke-nál. Be kell valljam, tartottam ettől az egész találkozástól. Elég sok filmet néztem ahhoz, hogy tudjam mit jelent az a bizonyos "háromkor a téren találkozunk".
- Nem fogok verekedni, az egyszer biztos. - jelentette ki Ash azonnal.
- Gyáva. Mi van? Ilyenkor már nem is vagy olyan erős? - cukkolta a szöszi, amivel nem tudom, mit akart elérni.
- Nem akarlak megütni, annak nem lenne jó vége. - tartotta a kezében Ashton a helyzetet, de mikor Luke forró fejjel megütötte, azt már ő sem állhatta.
-Hé, hé, hé...fiúk! Nyugi! Még valaki megsérül! - próbáltam közéjük állni, de ez volt a lehető legrosszabb ötlet. Pár percen belül kisebb tömeg gyűlt körénk, én pedig azért imádkoztam, hogy valaki, akinek van annyi esze és ereje szétválasztja őket egymástól. Sajnos, ilyen ember nem akadt sehol. Az utcai verekedés felénk ritka volt, viszont durva. Megsúgom, kartöréssel még senki nem úszta meg. Ijedten kapkodtam a fejem, s néhány erősebb ütésnél összeszorítottam a fogaim. Szörnyű volt őket így látni. Főleg azért is, mert mindketten közel álltak hozzám. Olyan fél órás verekedés után mind kettő megunta, s a nép is feloszlott. - Te jó ég! - túrtam a hajamba, mikor megláttam őket. A szemük vörös volt a sok felgyülemlett dühtől. Luke-nak egy hatalmas lila folt díszelgett a szeme alatt, az orra pedig vöröslött a rászáradt vértől. A fejét fogta, bizonyára ott érte a legtöbb ütés. Ashton sem volt jobb formába, neki berepedt a szemöldöke felett, ami egy alapos összevarrásra vár. A seb miatt, az egész arcán folyt a piros vér, ami később patakká duzzadt, mikor összeért az orra vérével. Viszont, be kell látni, rosszabb állapotban volt. A karját szorongatta, ami remegett, és kimondhatatlanul fájt neki, igaz nem éreztem, de látszott rajta.
- Hülye barom...- és még szitkozódott tovább Ash - ráestél a karomra. Ha eltört, te fizeted a gipszem.
- Csak gondoltad. - forgatta a szemét Luke, és kárörvendve tekintett végig ellenfelén. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy szólni kellene valamelyik szülőnek, mert ha valamelyik összeesik még megmozdítani sem tudom, nem hogy kórházba vinni. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy apum értesítem, hisz róla tudtam, hogy hidegen hagyja, viszont elviszi őket a sürgősségire, aztán pedig értesíthetjük a szüleiket. A tervem be is vált, néhány szépség hibát leszámítva. Ashton begipszelt, törött karral és összevarrt fejjel hagyta el a kórházat, Luke-nak pedig be volt kötözve a feje. Szép látvány mondhatom.
- Most már béke van ugye? - kérdeztem megszeppent hangon
- SOHA! - szólt két oldalamról a válasz, majd a két fiú, két irányba elindult.
Kedves naplóm!
Csak hogy ez a nap se teljen unalmasan. Komolyan, ezt a napot egy ideig nem fogják elfelejteni az biztos.
Kedves olvasók!
Tudom, hogy az előző részem nem lett valami "hű de jó" kategória, ezért próbáltam most egy kicsit izgibb történetet hozni, remélem tetszett, ha pedig nem akkor sajnálom, csak mondjátok meg és próbálok javítani. Köszi, hogy benéztetek. XX
2011. január 1.
Reggel mikor már felébredtem egyedül hevertem a párnák között. Luke-nak pedig semmi nyoma nem volt. Rátekintettem a mellettem halmozódó zsepi kupacra, és boldogan tapasztaltam, hogy már nincs is szükségem rá. "Érdekes fordulat." pattantam ki az ágyból, szinte minden fáradtságot lerázva magamról. Felkaptam a köntösöm, majd leballagtam a konyhába, ahol váratlan dologgal találtam szemben maga. Teljes komfortban, mint aki otthon van, egy szöszke srác iszogatja a tejszínhabos kávéját. Megrökönyödve pislogtam rá, hol pedig a kávéra. "Ez mégis mi? Hogy és hogyan?" cikáztak a fejemben a kérdések. Még sem kérdeztem semmit, csak némán álldogáltam. "Mégis honnan szerválta a tejszínhabot?" ez fúrta legjobban az oldalam, mert ha van és én nem tudok róla, akkor az a harmadik világháború kitörését jelentené. Szó nélkül rácsaptam a tejszínhabos flakonra, majd igen nőiesen a számba nyomtam egy jó nagy adagot az édességből. Megelégedett arccal néztem körbe a szobában, s csak egy zavaró tényező volt jelen. Luke, és az ő elfojtott nevetése. Nem igaz, mindent félre kell értenie?
-Remélem jól esik az a kávé. - vetettem neki oda félvállról.
- Ha tudni akarod, nagyon is. - nevetett. Kötözködtem volna tovább vele, de ezt, megszakította a telefonom csörgése. Rohantam vissza az emeletre, sarkamban pedig, Luke szaladt. Hogy őt mit akart, arról fogalmam sem volt, csak jött utánam. Az ágyamon, rezgett, zenélt, fütyült és még nem tudom, mit csinált a mobilom. Mosoly húzódott az arcomra, mikor elolvastam a hívó nevét. - Ki az?? - türelmetlenkedett a kis szöszi, válaszként csak a szám elé tettem a mutató ujjam, hogy csendre intsem.
- Szia! - köszönt csengő hangon egy rég nem hallott hang.
- Szia! Hogy vagy? De jó hallani a hangod! - ragyogott a szemem.
- Boldog Új Évet! - kacagott - Valamikor nem lenne kedved találkozni?
- Ó, neked is. - mosolyogtam - De, ez egy nagyon jó ötlet, Ash.
- Ash?! - szólt bele Luke - Mit beszélsz te vele?
- Luke, csönd már! - emeltem fel a hangom.
- Luke-l vagy?! - esett kétségbe Ashton. - Amn, bocsi, leteszem, ha zavarok.
- Igen, de ne rakd le.
- Ne is, mert beszédem van vele! - folytatta Luke helyettem is.
- Nagyon, szépen kérlek fejezd be! - intettem nyugalomra, de nem is foglalkozott velem. Kikapta a kezemből a telefont.
-Na idefigyelj! - üvöltött bele
- Hé, add vissza.- rángattam a pólóját.
- Jó lenne ha nem telefonálgatnál Dani-nek.
- Csak, Boldog Új Évet kívántam neki, meg szerettem volna vele találkozni. Tudod milyen rég láttam?! - hallottam Ash hangját a vonal másik végéről, még úgy is, hogy nem közvetlen a fülemnél volt a mobil.
- Engem ez nem érdekel! Jó lenne, ha leszállnál róla. - válaszolt Luke.
- Csak barátok vagyok! - hangzott a válasz Ash-től és tőlem egyszerre - Mért nem találkozhatnék a barátommal.- folytatta most már csak Ashton.
- Hűtsd le magad, Luke. - nyugtattam.
- Majd holnap találkozunk a téren háromkor, akkor mindent megbeszélünk! - fejezte be a beszélgetés Luke.
- Normális vagy?! Mi bajod van? Nem tilthatod meg, hogy találkozzak a barátaimmal! - kiabáltam kipirosodva.
- De igen, főleg ha arról van szó. - dőlt végig az ágyamon Luke.
- Nem arról! Ashton a neve, érted? Ashton! - nem tetszett ez a viselkedése, annyira felidegesített ezzel a féltékenységével. Majd én is ledőltem az ágyra, ő pedig most már higgadtan nyúlt felém, viszont én elhúzódtam tőle.
- Ne csináld már. - húzott vissza
- De csinálom, hogy lehetsz ilyen ünnep rontó? - néztem rá szúrós szemmel, ő pedig megvonta a vállát. Végül ráhagytam és odabújtam hozzá, csak abban reménykedtem, hogy elfelejti a holnapot...
2011.január 02.
Mintha az egész tegnapot csak álmodtam volna. Mindaddig úgy is tűnt, amíg fél három előtt öt perccel nem csöngetett Luke.
- Nem, nem és nem. Nem fogok elmenni, nem érdekel, hogy a barátom és a haverom verekszik, egyikőtök pártjára sem fogok állni. - fonta össze a karom.
- De attól még eljöhetsz. - rángatta a karom, így kénytelen voltam vele tartani. Kicsit hamarabb mint három, már ott voltunk, és az ellenfél is. Ash vagy egy fejjel magasabb volt Luke-nál. Be kell valljam, tartottam ettől az egész találkozástól. Elég sok filmet néztem ahhoz, hogy tudjam mit jelent az a bizonyos "háromkor a téren találkozunk".
- Nem fogok verekedni, az egyszer biztos. - jelentette ki Ash azonnal.
- Gyáva. Mi van? Ilyenkor már nem is vagy olyan erős? - cukkolta a szöszi, amivel nem tudom, mit akart elérni.
- Nem akarlak megütni, annak nem lenne jó vége. - tartotta a kezében Ashton a helyzetet, de mikor Luke forró fejjel megütötte, azt már ő sem állhatta.
-Hé, hé, hé...fiúk! Nyugi! Még valaki megsérül! - próbáltam közéjük állni, de ez volt a lehető legrosszabb ötlet. Pár percen belül kisebb tömeg gyűlt körénk, én pedig azért imádkoztam, hogy valaki, akinek van annyi esze és ereje szétválasztja őket egymástól. Sajnos, ilyen ember nem akadt sehol. Az utcai verekedés felénk ritka volt, viszont durva. Megsúgom, kartöréssel még senki nem úszta meg. Ijedten kapkodtam a fejem, s néhány erősebb ütésnél összeszorítottam a fogaim. Szörnyű volt őket így látni. Főleg azért is, mert mindketten közel álltak hozzám. Olyan fél órás verekedés után mind kettő megunta, s a nép is feloszlott. - Te jó ég! - túrtam a hajamba, mikor megláttam őket. A szemük vörös volt a sok felgyülemlett dühtől. Luke-nak egy hatalmas lila folt díszelgett a szeme alatt, az orra pedig vöröslött a rászáradt vértől. A fejét fogta, bizonyára ott érte a legtöbb ütés. Ashton sem volt jobb formába, neki berepedt a szemöldöke felett, ami egy alapos összevarrásra vár. A seb miatt, az egész arcán folyt a piros vér, ami később patakká duzzadt, mikor összeért az orra vérével. Viszont, be kell látni, rosszabb állapotban volt. A karját szorongatta, ami remegett, és kimondhatatlanul fájt neki, igaz nem éreztem, de látszott rajta.
- Hülye barom...- és még szitkozódott tovább Ash - ráestél a karomra. Ha eltört, te fizeted a gipszem.
- Csak gondoltad. - forgatta a szemét Luke, és kárörvendve tekintett végig ellenfelén. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy szólni kellene valamelyik szülőnek, mert ha valamelyik összeesik még megmozdítani sem tudom, nem hogy kórházba vinni. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy apum értesítem, hisz róla tudtam, hogy hidegen hagyja, viszont elviszi őket a sürgősségire, aztán pedig értesíthetjük a szüleiket. A tervem be is vált, néhány szépség hibát leszámítva. Ashton begipszelt, törött karral és összevarrt fejjel hagyta el a kórházat, Luke-nak pedig be volt kötözve a feje. Szép látvány mondhatom.
- Most már béke van ugye? - kérdeztem megszeppent hangon
- SOHA! - szólt két oldalamról a válasz, majd a két fiú, két irányba elindult.
Kedves naplóm!
Csak hogy ez a nap se teljen unalmasan. Komolyan, ezt a napot egy ideig nem fogják elfelejteni az biztos.
Kedves olvasók!
Tudom, hogy az előző részem nem lett valami "hű de jó" kategória, ezért próbáltam most egy kicsit izgibb történetet hozni, remélem tetszett, ha pedig nem akkor sajnálom, csak mondjátok meg és próbálok javítani. Köszi, hogy benéztetek. XX
2014. július 14., hétfő
Náthás szilveszter
Figyelem!! Ebben a részben több helyen is összefüggések vannak Leiner Laura Akkor szakítsunk könyvével. Tudom ez nem a legegyedibb rész, de remélem így is tetszik!
Kedves naplóm!
2010. december 31.
El sem hiszem, hogy már véget ért ez az év is. Annyi minden történt velem, hogy szinte fel sem fogtam az idő múlását. Talán azért, mert minden olyan jól alakult, vagy nem tudom, sikerült az év utolsó napjára lebetegednem. Fantasztikus. Pedig, nem is vagyok az a beteges típus. Azt hiszem ugrott Anna szilveszteri bulija is, amire Luke és én is hivatalosak voltunk. Pedig annyira vártam már. Nincs is jobb a legjobb haverjaiddal és a barátoddal tölteni az utolsó órákat. Helyette dekkolhatok itthon egyedül és nyomkodhatom a számítógép billentyűit, hisz más elfoglaltságot, úgy se lehet találni. Amíg most leírtam ezt a pár sort addig, vagy húsz zsepit használtam el, gondolhatod, milyen szörnyű állapotban vagyok.
Halk kopogást hallottam az ajtómon, amire gyengéden felültem, s vörös szemekkel néztem a hang irányába. Persze, mindenki tudja már, hogy ki volt az. Szőke haj mindent elárul.
- Naaa?! Készen állsz az estére? - lökte be az ajtóm, én naiv, még azt hittem, hogy az életben egyszer finom lesz - Ooo...de...te...Nagyon vicces vagy. Dani, én is be tudok bújni az ágyba, sápadt arcot tettetni és összefogni a hajam, most nem vágsz át. - olyan értelmetlen fejet vágtam, s akkor leesett mit is mondott pontosan.
- Nem, Luke, te nem tudod összekötni a hajad. - nevettem rekedten.
- Tudod, hogy értettem. - majd közelebb sétált az ágyhoz, és egy gyors mozdulattal lerántotta a takaróm. - De, te pizsiben vagy. - lepődött meg, mikor szembesült azzal, hogy most az egyszer nem szimuláltam. - Nem jössz ma este? - hangolódott le, én csak a fejem ráztam. -Tudod mit? Én sem.
- A-a! Neked muszáj elmenned! Legalább neked legyen emlékezetes ez az este. - mosolyogtam, bár nem tudom mennyire volt megnyerő, a vörös szem és a kipirosodott orr látványával.
- Majd azt hiszed, hogy nélküled fogok átlépni egy új évbe. Szép álom Dani, szép álom. - ilyenkor van az, hogy meghalok. "Hogy lehet valaki ennyire édes?" Néztem rá csillogó szemekkel. - Csak annyit árulj el. Hogy tudtál ebben a "nagy" hidegben így megfázni? - csak halkan elnevettem magam, majd a hőmérőre tekintettem. "Igen nagy hidegben. 23 fok." - Engedj magad mellé. - lökött arrébb nagyon udvariasan. Csupán egymás mellett feküdtünk, és elszíneződött orral, és forrongó hőmérséklettel, én voltam a legboldogabb ember. Amit ő feláldozott értem az felbecsülhetetlen. Soha nem fogom tudni meghálálni. Átkarolta a vállam és ráhajtotta a fejét a vállamra, azt hiszem a szerepünk felcserélődött, mert kettőnk közül mindig én vagyok az aki odatámasztja a fejét.
- Luke! Szerintem, menj a közelemből! Nem akarom, hogy elkapj valamit." - de ő erre csak a vállát rántotta meg. "Jól van, én szóltam." - Te! Amúgy kérdezhetek valamit?! - mosolyodtam rá, mire ő csak biccentett a fejével. - Komolyan egy gitár formájú pendrive? - meredtem előre, s a tekintetem az övének szegeztem. Csak nagyot sóhajtott, majd halkan elnevette magát.
- Nem nézted meg? - simított végig kócos hajamon. A fejem ráztam,, aztán az ölembe vette az eddig földön pihenő laptopot. Amolyan "hadd lássuk" fejet vágtam, és izgatottan keresgettem a meghajtók között. Keresés közben rábukkantam egy bizonyos "Boldog Karácsonyt!" mappára. Egyből tudtam, hogy az lesz az, ami nekem kell. Aprókat szuszogtam, s magamban számoltam a a másodperceket. "3,2,1...kezdődik". A képernyőn egy ismerős személy tűnt fel, kék pólóban, szürke farmerben és egy gitárral a kezében. Csillogó szemmel és fülig érő mosollyal fordultam Luke felé, mivel ő szerepelt a videóban. Megszólaltak az első akkordok a hangszeren, s néhány pillanat leforgása alatt, a kis szöszi csengő hangja is bezengte a szobát. "Úristenem!" ámuldoztam a tehetségén. Tudtam, hogy jó hangja van, de ennyire. Véget ért a dal, én pedig szorosan magamhoz szorítottam a barátom. A legszebb ajándék.
- Tetszett? - tette fel a kérdést azok után, miután végig nézhette a halálom. Nem szóltam semmit, csak öleltem és öleltem, mit sem törődve a baci tengerrel. Fiatal volt még az este, de sehogyan sem tudtuk lefoglalni magunkat. A bulizáshoz túl beteg voltam, az otthon léthez pedig túlságosan egészséges. Átok ült rajtam, vagyis ezt gondoltam, mind addig, míg Luke-nak támadt egy elvetemült ötlete. Mivel minden évben ugyanazokat a filmeket ismétlik a tévében december 31.-én így már fejből tudjuk a jeleneteket, ezért könnyebb őket átszinkronizálni. Igen, új szinkron hangot adtunk a szerencsés filmeknek. Majd összeestünk a nevetéstől, olyan jól szórakoztunk, hogy az idő csak repült.Vagy három filmben változtattuk meg a párbeszédeket, mire elérkezett az a bizonyos "00:00". Szorosan összekulcsoltuk a kezünket, és vártuk, hogy együtt lépjünk át az újévbe. Eddig csak filmekben láttam ilyet, de most még átélni még jobb volt. Megelégedtem volna az egyszerű kézfogással,de Luke nem bírt magával. Az ajkait szorosan az enyémhez tapasztotta, s nem engedett. Kivételes alkalom volt, hogy próbáltam ellenállni, de jóval erősebb volt, és szívem mélyén és is ugyan úgy akartam. Már nem érdekelt a betegség, az otthon töltött este és az sem, hogy mások lehet jobban szórakoznak. Nekem ott volt ő, s az éjféli csókja. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a következő évet is együtt fogjuk eltöltölteni. Lássuk csak be, egy fiútól ezt hallani a világ egyik legédesebb dolga. Talán ha nem ez az este volt a legfergetegesebb buli az életemben, az egyszer biztos, hogy örökké emlékezni fogok rá, az ő szavaira, a hangjára, a finom érintésére, és az idegesítő beszólásaira. Bármit is hozzon a jövő, én mindig szeretni fogom, mert ő nekem több mint egy barát, ő az életem része.
Kedves naplóm!
Így telt el 2010 utolsó éjszakája. Sok papírzsepivel és nevetéssel, meg a felejthetetlen piros orrommal.
Kedves naplóm!
2010. december 31.
El sem hiszem, hogy már véget ért ez az év is. Annyi minden történt velem, hogy szinte fel sem fogtam az idő múlását. Talán azért, mert minden olyan jól alakult, vagy nem tudom, sikerült az év utolsó napjára lebetegednem. Fantasztikus. Pedig, nem is vagyok az a beteges típus. Azt hiszem ugrott Anna szilveszteri bulija is, amire Luke és én is hivatalosak voltunk. Pedig annyira vártam már. Nincs is jobb a legjobb haverjaiddal és a barátoddal tölteni az utolsó órákat. Helyette dekkolhatok itthon egyedül és nyomkodhatom a számítógép billentyűit, hisz más elfoglaltságot, úgy se lehet találni. Amíg most leírtam ezt a pár sort addig, vagy húsz zsepit használtam el, gondolhatod, milyen szörnyű állapotban vagyok.
Halk kopogást hallottam az ajtómon, amire gyengéden felültem, s vörös szemekkel néztem a hang irányába. Persze, mindenki tudja már, hogy ki volt az. Szőke haj mindent elárul.
- Naaa?! Készen állsz az estére? - lökte be az ajtóm, én naiv, még azt hittem, hogy az életben egyszer finom lesz - Ooo...de...te...Nagyon vicces vagy. Dani, én is be tudok bújni az ágyba, sápadt arcot tettetni és összefogni a hajam, most nem vágsz át. - olyan értelmetlen fejet vágtam, s akkor leesett mit is mondott pontosan.
- Nem, Luke, te nem tudod összekötni a hajad. - nevettem rekedten.
- Tudod, hogy értettem. - majd közelebb sétált az ágyhoz, és egy gyors mozdulattal lerántotta a takaróm. - De, te pizsiben vagy. - lepődött meg, mikor szembesült azzal, hogy most az egyszer nem szimuláltam. - Nem jössz ma este? - hangolódott le, én csak a fejem ráztam. -Tudod mit? Én sem.
- A-a! Neked muszáj elmenned! Legalább neked legyen emlékezetes ez az este. - mosolyogtam, bár nem tudom mennyire volt megnyerő, a vörös szem és a kipirosodott orr látványával.
- Majd azt hiszed, hogy nélküled fogok átlépni egy új évbe. Szép álom Dani, szép álom. - ilyenkor van az, hogy meghalok. "Hogy lehet valaki ennyire édes?" Néztem rá csillogó szemekkel. - Csak annyit árulj el. Hogy tudtál ebben a "nagy" hidegben így megfázni? - csak halkan elnevettem magam, majd a hőmérőre tekintettem. "Igen nagy hidegben. 23 fok." - Engedj magad mellé. - lökött arrébb nagyon udvariasan. Csupán egymás mellett feküdtünk, és elszíneződött orral, és forrongó hőmérséklettel, én voltam a legboldogabb ember. Amit ő feláldozott értem az felbecsülhetetlen. Soha nem fogom tudni meghálálni. Átkarolta a vállam és ráhajtotta a fejét a vállamra, azt hiszem a szerepünk felcserélődött, mert kettőnk közül mindig én vagyok az aki odatámasztja a fejét.
- Luke! Szerintem, menj a közelemből! Nem akarom, hogy elkapj valamit." - de ő erre csak a vállát rántotta meg. "Jól van, én szóltam." - Te! Amúgy kérdezhetek valamit?! - mosolyodtam rá, mire ő csak biccentett a fejével. - Komolyan egy gitár formájú pendrive? - meredtem előre, s a tekintetem az övének szegeztem. Csak nagyot sóhajtott, majd halkan elnevette magát.
- Nem nézted meg? - simított végig kócos hajamon. A fejem ráztam,, aztán az ölembe vette az eddig földön pihenő laptopot. Amolyan "hadd lássuk" fejet vágtam, és izgatottan keresgettem a meghajtók között. Keresés közben rábukkantam egy bizonyos "Boldog Karácsonyt!" mappára. Egyből tudtam, hogy az lesz az, ami nekem kell. Aprókat szuszogtam, s magamban számoltam a a másodperceket. "3,2,1...kezdődik". A képernyőn egy ismerős személy tűnt fel, kék pólóban, szürke farmerben és egy gitárral a kezében. Csillogó szemmel és fülig érő mosollyal fordultam Luke felé, mivel ő szerepelt a videóban. Megszólaltak az első akkordok a hangszeren, s néhány pillanat leforgása alatt, a kis szöszi csengő hangja is bezengte a szobát. "Úristenem!" ámuldoztam a tehetségén. Tudtam, hogy jó hangja van, de ennyire. Véget ért a dal, én pedig szorosan magamhoz szorítottam a barátom. A legszebb ajándék.
- Tetszett? - tette fel a kérdést azok után, miután végig nézhette a halálom. Nem szóltam semmit, csak öleltem és öleltem, mit sem törődve a baci tengerrel. Fiatal volt még az este, de sehogyan sem tudtuk lefoglalni magunkat. A bulizáshoz túl beteg voltam, az otthon léthez pedig túlságosan egészséges. Átok ült rajtam, vagyis ezt gondoltam, mind addig, míg Luke-nak támadt egy elvetemült ötlete. Mivel minden évben ugyanazokat a filmeket ismétlik a tévében december 31.-én így már fejből tudjuk a jeleneteket, ezért könnyebb őket átszinkronizálni. Igen, új szinkron hangot adtunk a szerencsés filmeknek. Majd összeestünk a nevetéstől, olyan jól szórakoztunk, hogy az idő csak repült.Vagy három filmben változtattuk meg a párbeszédeket, mire elérkezett az a bizonyos "00:00". Szorosan összekulcsoltuk a kezünket, és vártuk, hogy együtt lépjünk át az újévbe. Eddig csak filmekben láttam ilyet, de most még átélni még jobb volt. Megelégedtem volna az egyszerű kézfogással,de Luke nem bírt magával. Az ajkait szorosan az enyémhez tapasztotta, s nem engedett. Kivételes alkalom volt, hogy próbáltam ellenállni, de jóval erősebb volt, és szívem mélyén és is ugyan úgy akartam. Már nem érdekelt a betegség, az otthon töltött este és az sem, hogy mások lehet jobban szórakoznak. Nekem ott volt ő, s az éjféli csókja. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a következő évet is együtt fogjuk eltöltölteni. Lássuk csak be, egy fiútól ezt hallani a világ egyik legédesebb dolga. Talán ha nem ez az este volt a legfergetegesebb buli az életemben, az egyszer biztos, hogy örökké emlékezni fogok rá, az ő szavaira, a hangjára, a finom érintésére, és az idegesítő beszólásaira. Bármit is hozzon a jövő, én mindig szeretni fogom, mert ő nekem több mint egy barát, ő az életem része.
Kedves naplóm!
Így telt el 2010 utolsó éjszakája. Sok papírzsepivel és nevetéssel, meg a felejthetetlen piros orrommal.
2014. június 22., vasárnap
Karácsonyi ünnep
Kedves naplóm!
2010.december 23. Lassan két és fél hét telt el az a bizonyos délután óta. Eddig nem volt olyan nap, hogy ne kaptuk volna meg a barátainktól azt a bizonyos mondatot: "Végre, hogy rájöttetek, egymásnak lettetek teremtve." Lehet, hogy ennek nagy része, csak kedvességből jön, és semmi valóság alapja nincs, de ezt nem is akarom firtatni.
"Hogy lehetek ennyire béna?! Saját kezemből kiejtem a tollat." hajoltam le, ezzel a morgolódással a földre. Óriási szerencsémre, a toll sikeresen begurult az asztal alá, így vagy fél órán keresztül próbáltam kipecázni.
-Mióta vagy itt?!-sápadtam el, mikor szembe találtam magam Luke-l, s kicsit zavarban voltam, mivel a nagy pecázás közben a nadrágom is lecsúszott az eredeti helyéről, s nagy dekoltázs nyílt rám, hátulról.
-Elég rég óta...hogy mindent lássak.-húzódott perverz mosoly az arcára.
-Kifelé!-kiabáltam, de a szó vége nevetésbe fulladt, egyszerűen nem bírtam komoly maradni. Ő csak állt és édesen mosolygott, talán tetszett neki, hogy ennyire zavarban voltam. Idővel viszont oldódott a feszültség. Egy egész délelőttön át beszélgettünk úgy a semmiről. Így telt el a Karácsony előtti egy napok, ami egyben a szünet első napja volt.
Az utca zsúfoltig töltve izgő-mozgó emberkékkel. Értelmesek, utolsó napra hagyják az ajándékok beszerzését, én pedig csak kihúztam magam, mivel vagy egy hete bevásároltam az ünnepekre. "Chh" bevásároltam, igen pár képes lapot, meg egy kis meglepit, és nekem itt ki is fújt minden. Nem kedveltem ezt az ünnepet. Semmi hangulata nem volt évek óta, hisz meleg van, pólóba szaladgálunk és még a hó sem esik. Négy éves lehettem mikor itt utoljára volt valami hóféleség. Persze azért karácsonyfa van meg ünnepi díszek, de ez nem olyan. Mindig irigyeltem a filmekben karácsonyozó szereplőket, mikor a friss hóban kézen fogva sétálgatnak és lehet, hogy közben majd meg fagynak, de ők legalább részesei lehetnek ennek a természeti csodának. Az ablakban ültem, mikor egy éles csengő szót hallottam meg, egyszerűen csak elmosolyodtam, hisz apa minden december 24-én este, előadja, hogy az angyalka hozta az ajándékokat. Levágtattam az előszobába, s egyszer csak könnybe lábadt a szemem, mert velem szemben ott állt az egész családom. Már nem is emlékszem mikor láttam mindenkit így együtt. A nagyszülők és a család legújabb tagjai mind együtt. A legszebb ajándék. Akkor eljött a közös vacsora idő, nyugodt szívvel, boldogan foglaltam helyet Calum és Michael között, akik az idő múlásával nagyon is jól összebarátkoztak, ellenben anyával és Mimivel. Kezdetben tűrték egymást, s csak szúró tekintet vetettek egymásra, mint valami rossz Western filmben. Aztán következtek a kedvesebbnél-kedvesebb megjegyzések oda s vissza. A biztosítékot pedig az csapta ki, hogy anya hisztérikusan állt fel az asztaltól, s a székét erősen belökte a helyére. Kiviharzott a szobából, én pedig szívesen elsüllyedtem volna. Ennyit arról a "Békés ünnepekről!" Ilyen ünneprontó senki sem lehet, és a legrosszabb érzés az az, hogy a saját anyám az. Csak egyszer az életbe ne tenné ezt. Mért kell mindent tönkre tenni? Annyira örültem pedig, hogy mindenki aki fontos nekem itt volt. Az incidens után mindenki csöndben elfogyasztotta a vacsoráját, aztán pedig szétszéledtek. Egyedül leültem a nappaliban a sarokban lévő babzsákra, a félhomály pedig tisztán tükrözte a hangulatom. A legnagyobb meglepetésemre Mimi ült le mellém, s halkan odasúgta: "Sajnálom." majd kedvesen megcirógatta az arcom. Azt javasolta, hogy feküdjek le hamar aludni, és másnapra minden jobb lesz. Megfogadtam a tanácsot, s be is vált. Reggel frissen ébredtem és az előző este is homályba merült. Csak a ma élt bennem, hisz , ezen a napon hivatalos voltam egy pizsi bulira.("na jó, ha így hívom elég gázul hangzik" ) Gázul, mivel a vendég látó ezúton Luke volt, s mindössze három főt várt. Vagyis kettőt, de tudom, hogy a harmadik potya vendégnek is nagyon örülne. Az egész este olyan jól kezdődött. Anya nem akart elengedni, mert a Karácsony estét a családdal kell tölteni, nem a barátokkal, de már nem érdekelt a véleménye mentem és kész. Kicsit remegő kézzel kopogtattam a szomszédba, s vigyorogva vártam az ajtó nyitást. Szőke házigazdánk szívélyesen fogadott minket, majd felinvitált a szobájába. Már minden el volt készítve. Párnák, popcornos tálak, üdítők és rengeteg DVD. Belekezdtünk az első filmbe, de valami szörnyű volt, minden egyes jelent az öldöklésről szólt, de a lényeg, hogy a fiúk élvezték, bár én sem panaszkodhattam Luke ölében, miközben a kezem az övéire kulcsoltam.
-Ti?! Most komoly? Nem kell nekem erről szólni?-akadt ki Michael, mikor egy fél pillantást vetetett felém, s szembesült a ténnyel, hogy mi együtt vagyunk. Csak elpirultam, majd hevesen bólogattam.
"Hogy lehetek ennyire béna?! Saját kezemből kiejtem a tollat." hajoltam le, ezzel a morgolódással a földre. Óriási szerencsémre, a toll sikeresen begurult az asztal alá, így vagy fél órán keresztül próbáltam kipecázni.
-Mióta vagy itt?!-sápadtam el, mikor szembe találtam magam Luke-l, s kicsit zavarban voltam, mivel a nagy pecázás közben a nadrágom is lecsúszott az eredeti helyéről, s nagy dekoltázs nyílt rám, hátulról.
-Elég rég óta...hogy mindent lássak.-húzódott perverz mosoly az arcára.
-Kifelé!-kiabáltam, de a szó vége nevetésbe fulladt, egyszerűen nem bírtam komoly maradni. Ő csak állt és édesen mosolygott, talán tetszett neki, hogy ennyire zavarban voltam. Idővel viszont oldódott a feszültség. Egy egész délelőttön át beszélgettünk úgy a semmiről. Így telt el a Karácsony előtti egy napok, ami egyben a szünet első napja volt.
Az utca zsúfoltig töltve izgő-mozgó emberkékkel. Értelmesek, utolsó napra hagyják az ajándékok beszerzését, én pedig csak kihúztam magam, mivel vagy egy hete bevásároltam az ünnepekre. "Chh" bevásároltam, igen pár képes lapot, meg egy kis meglepit, és nekem itt ki is fújt minden. Nem kedveltem ezt az ünnepet. Semmi hangulata nem volt évek óta, hisz meleg van, pólóba szaladgálunk és még a hó sem esik. Négy éves lehettem mikor itt utoljára volt valami hóféleség. Persze azért karácsonyfa van meg ünnepi díszek, de ez nem olyan. Mindig irigyeltem a filmekben karácsonyozó szereplőket, mikor a friss hóban kézen fogva sétálgatnak és lehet, hogy közben majd meg fagynak, de ők legalább részesei lehetnek ennek a természeti csodának. Az ablakban ültem, mikor egy éles csengő szót hallottam meg, egyszerűen csak elmosolyodtam, hisz apa minden december 24-én este, előadja, hogy az angyalka hozta az ajándékokat. Levágtattam az előszobába, s egyszer csak könnybe lábadt a szemem, mert velem szemben ott állt az egész családom. Már nem is emlékszem mikor láttam mindenkit így együtt. A nagyszülők és a család legújabb tagjai mind együtt. A legszebb ajándék. Akkor eljött a közös vacsora idő, nyugodt szívvel, boldogan foglaltam helyet Calum és Michael között, akik az idő múlásával nagyon is jól összebarátkoztak, ellenben anyával és Mimivel. Kezdetben tűrték egymást, s csak szúró tekintet vetettek egymásra, mint valami rossz Western filmben. Aztán következtek a kedvesebbnél-kedvesebb megjegyzések oda s vissza. A biztosítékot pedig az csapta ki, hogy anya hisztérikusan állt fel az asztaltól, s a székét erősen belökte a helyére. Kiviharzott a szobából, én pedig szívesen elsüllyedtem volna. Ennyit arról a "Békés ünnepekről!" Ilyen ünneprontó senki sem lehet, és a legrosszabb érzés az az, hogy a saját anyám az. Csak egyszer az életbe ne tenné ezt. Mért kell mindent tönkre tenni? Annyira örültem pedig, hogy mindenki aki fontos nekem itt volt. Az incidens után mindenki csöndben elfogyasztotta a vacsoráját, aztán pedig szétszéledtek. Egyedül leültem a nappaliban a sarokban lévő babzsákra, a félhomály pedig tisztán tükrözte a hangulatom. A legnagyobb meglepetésemre Mimi ült le mellém, s halkan odasúgta: "Sajnálom." majd kedvesen megcirógatta az arcom. Azt javasolta, hogy feküdjek le hamar aludni, és másnapra minden jobb lesz. Megfogadtam a tanácsot, s be is vált. Reggel frissen ébredtem és az előző este is homályba merült. Csak a ma élt bennem, hisz , ezen a napon hivatalos voltam egy pizsi bulira.("na jó, ha így hívom elég gázul hangzik" ) Gázul, mivel a vendég látó ezúton Luke volt, s mindössze három főt várt. Vagyis kettőt, de tudom, hogy a harmadik potya vendégnek is nagyon örülne. Az egész este olyan jól kezdődött. Anya nem akart elengedni, mert a Karácsony estét a családdal kell tölteni, nem a barátokkal, de már nem érdekelt a véleménye mentem és kész. Kicsit remegő kézzel kopogtattam a szomszédba, s vigyorogva vártam az ajtó nyitást. Szőke házigazdánk szívélyesen fogadott minket, majd felinvitált a szobájába. Már minden el volt készítve. Párnák, popcornos tálak, üdítők és rengeteg DVD. Belekezdtünk az első filmbe, de valami szörnyű volt, minden egyes jelent az öldöklésről szólt, de a lényeg, hogy a fiúk élvezték, bár én sem panaszkodhattam Luke ölében, miközben a kezem az övéire kulcsoltam.
-Ti?! Most komoly? Nem kell nekem erről szólni?-akadt ki Michael, mikor egy fél pillantást vetetett felém, s szembesült a ténnyel, hogy mi együtt vagyunk. Csak elpirultam, majd hevesen bólogattam.
-Bakker!-pattantam fel, ledobtam magamról a takarót és száguldottam le az emeletről, egyenesen a táskámhoz. Egyre idegesebben kotorásztam a szatyromba, míg végül megtaláltam a kis ajándékcsomagot. Magy mosolyt ragasztottam az arcomra, s boldogan mentem vissza a törzshelyre.-Ezt elfelejtettem.-vigyorogtam miközben két kézzel nyújtottam Luke felé a kék papírba csomagolt ajándékát.-Majd csak később nyisd ki.-súgtam a fülébe miközben szorosan magához ölelt.
-Mért van olyan érzésen, hogy ő nem csak képeslapot kapott.-mondta Cal, Mike-nak miközben tudtam, hogy ezt a megjegyzést nekem szánta.
-Értékeld már a szándékot.-nevettem fel, s visszahuppantam a földre, a puha párnák közé.
-Dani...-kezdett bele szöszi barátom, miközben folyamatosan a földet nézte.-A tiédet most nem láthatod még. Vagy ha nagyon akarod, ahhoz haza kellene menned. Ott van az asztalodon.-rám nézett, és halkan hozzá tette.-Elméletileg.
Nem válaszoltam semmit, de szerintem vette a lapot, hogy ráér az ajándék bontás holnap is. A vállára hajtottam a fejem, s elindult egy újabb "érdekes" mészárlós film. Hajnali fél három lehetett mire vége lett a "házimozi maratonnak".
-A két gerlice alszik az ágyon.-jelentette ki Calum azonnal.-Két fiú nem alszik közel egymáshoz soha, főleg nem egy ágyon.-majd a szoba egyik sarkához húzta a takaróját és a párnáját. A potya vendég is a szoba másik végébe cuccolt át, így nekünk ténylegesen is az ágy maradt.
-Vagy, ha akarod, alszok a földön.-ajánlotta fel Luke, de én azonnal elleneztem. Kicsivel később arra lettem figyelmes, hogy körülöttem már mindenki álomba szenderült, csak én virrasztottam...vagyis csak azt hittem, és ugyan így gondolta a mellettem lévő is. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Luke lágyan simogatja a karom. Nem szóltam neki, hogy ébren vagyok, csak élveztem a helyzetet. Váratlanul megölelt, amit nem hagyhattam reakció nélkül, s hirtelen szembe fordultam vele.-Hát nem alszol?!-lepődött meg, én pedig csak a fejem ráztam.-Pedig kellene.-nézett a szemembe, s így sötétben is láttam a szemei gyönyörű csillogását.-Késő van.-"na ez milyen dedósan hangzik."
-Majd reggel, vagy délután kipihenem.-feleltem lazán, miközben megvontam a vállam.-De hamár itt tartunk, te mondod?!-nevettem el maga a kelleténél kicsit hangosabban.
-Shh.-tette az ujját a szám elé. "Felesleges, már úgy is felkeltettetek."-hallottuk az egyik sarokból a beszólást, de itt nem bírta egyikünk sem, akkora nevetésbe törtünk ki, hogy még ha be akartuk volna fejezni, akkor se tudtuk volna. Végül, nagy nehezen sikerült csendet teremtenünk, de nem tartott sokáig. Luke és köztem kitört a 3. világháború. Hogy miért? A kis önző mindig lehúzta róla a takarót, s átjött az én felemre. Majdnem lelökött az ágyról. Szörnyű! Bár, engem sem kellett félteni. Akkorát löktem rajta, hogy egy ideig visszavonult, majd újult erővel folytatta a csatát. Bevetett mindent ellenem, igen csak ezzel az volt a gond, hogy már ismerte az összes gyenge pontom, így könnyű volt legyőznie. Már hajnali négy volt, mire mindketten bealudtunk. Pár óra alvással próbáltuk pótolni az energia veszteségeinket némi sikerrel. Reggel pedig minden kezdődött előről...
Kedves naplóm!
Nekem így teltek az ünnepek. Az tény, hogy nem unatkoztam, az biztos. Talán ha nem is minden úgy sült el ahogy gondoltam, az egyik legemlékezetesebb napjaim közé sorolhatom.
Kedves olvasók!
Elnézést szeretnék kérni, amiért majd két hétig nem tettem fel új részt. Ígérem, most már gyakrabban lesznek új részek.
U.i.: Beleszeretnék kezdeni egy új blogba, ami NEM fanfic. Arra szeretnélek kérnititeket, hogy olvassátok el az előzetesét. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek. Hogy ti olvasnátok-e egy ilyen történetet. Tudom, nem ide tartozik, de komiba megírnátok kit érdekelne ez a blog? Akkor az alap sztori:
'Make some noise.' kiabálja minden este lányok milliói előtt, miközben csendre vágyik. Magányos hiába ad telt házas koncerteket. A hangja és a tettei azt mutatják, hogy milyen jó buli, de belül szenved. Nem akarja ezt a felhajtás, nem akar a rivaldafényben lenni. Mikor belekezdett nem erről volt szó, hisz ő csak azt szerette volna csinálni amihez kedve volt. Az egyetlen menedéke, az éneklés és a gitározás vált a saját ellenségvé. A tíz éves kisfiúból húsz éves tinibálvány lett, akiért rengeteg sikoltozó rajongó él és hal. Nincs szabad perce, nincs élete, ő már csak egy báb, akit hosszú zsinórok rángatnak valahonnan fentről.
Sokan úgy gondolják most, hogy ez a történet róla szól. A jóképű, gazdag, elveszett srácról aki a boldogságot keresi, de nem. Nem, mert a főszerepet ezúton egy iker pár kapta, akik csupán külsőre hasonlítanak, belül teljesen mások. Míg Cornelia a csendes, könyveket bújó, mindent jól megfontoló lány, addig Blair az őrült, bulizós típus, aki szinte minden második fiúval kikezd. De hogy kötődnek ők egy tinibálványhoz? Blair, Chris Deforrest (itt árultam el a popsztár nevét) első számú rajongójának tartja magát. A fala az ő posztereivel van tele, s képes azért megvenni egy újságot mert egy sort írtak benne Chris-ről , ez azért már rajongás. Cornelia nem támogatja a 'fangirlködést', hisz állítása szerint "Ezek a hírességek, csak a színpadon baromkodnak, érzések kifejezésére nem képesek." Veszekedésük tárgya gyakran ez a fiú, hisz mind a két lány megfelelő érvekkel támasztja alá a véleményét. De mi történik akkor ha az Evan testvérek eljutnak egyszer egy koncertre, ha lehetőségük nyílik találkozni magával, Chris Deforrest-el?!
2014. június 11., szerda
"Nem kockáztatok!"
Kedves naplóm!
2010. november 3. Reggel a kanapén ébredtem, fogalmam sem volt róla, hogy, hogyan kerültem oda, de aztán minden kitisztult. Bevillant a kép mikor Luke megcsókolt és utána következett, hogy ott hagyott. Rémlett még a kemény padló, de a többi teljesen kiesett. Gondolom kint elaludtam, apában pedig volt annyi, hogy behozott, legalábbis ezt csak feltételezem, mert lehet, hogy az UFOk elraboltak, de nem voltam elég jó nekik, így visszateleportáltaltak. Az arcom gyűrött és piros volt, rossz álmom lehetett, amire szerencsére nem emlékeztem. Kicsit vissza akartam ringatni magam, de csak jobbra balra forgolódtam, aminek az eredménye csak annyi volt, hogy a kanapéról egyenesen a szőnyegre szaltóztam. "Csodásan indul ez a nap is." kulcsoltam össze a lábam.
-Milyen volt a kirándulás kicsim?-ült mellém apa, miután megbizonyosodott arról, hogy ténylegesen is ébren vagyok.
-Hagyjuk.-legyintettem, majd összeszedtem a takaróm meg a párnám és felviharzottam a szobámba. Magamra kaptam valami szabadidőszerűséget, összefogtam csapzott hajam. Az asztalomon pakolgattam, igazából csak húztam az időt, nem akartam tanulni, pedig vészesen fontos lett volna, mert hamarosan itt a félév, s most vannak a nagy dolgozatok. Meg a nagyobb részben vártam, vártam, hogy átjöjjön, hogy megbeszéljük, hogy letisztázzunk mindent, de hiába, még mozgást sem lehetett látni a szomszédos házban. Csüggedten vágódtam rá az ágyra, kezemben egy vastag töri tankönyvvel. Csak belelapoztam, s beleborzongtam még a sok betűbe is. A hosszú véget nem érő tananyagok, a finom évszámok és a megjegyezhetetlen térképek, mégis valahogy ez a tantárgy állt legközelebb hozzám, de most még ezzel sem akartam foglalkozni. Lapozgatás közben egy apró cetli hullott ki a lábamra, amitől kénytelen voltam mosolyogni.
"Keddin töri TZ!!! Készülj! Puszi: Luke." olvastam az átlagnál hangosabban. Eszembe jutott ez az óra, mikor én is ráírtam ugyanezt a szöveget egy lapra, s belerejtettem a könyvébe. A merengésem halk kopogás zavarta meg, és erre azonnal felkaptam a fejem.
-Szia.-suttogta rekedtes hangon Luke. Félénken közelített, zavarában nem tudta mit mondjon, hisz én is csak hallgattam.-Nem hiszem, hogy mind a ketten némasági fogadalmat tettünk.-próbálta poénnal oldani a feszültséget, ami talán sikerült is, mert mosolyt csalt az arcomra.
-Ülj le.-paskoltam meg az ágyam szélét.
-Inkább állok. Jobb lesz az úgy.-feszengett még mindig.-A tegnapi nap.
-Mi van vele?-próbáltam keménynek tűnni, de a remegésem mindent elárult. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni.
-Kaphatok felkészülési időt?-csúsztatta kezét a farzsebébe, és ez a póz mégjobban nehezítette a helyzetem. "Azt hiszem teljesen belehabarodtam a legjobb barátomra. Beleszerelmesedtem gyönyörű kék szemeibe, aranyos mosolyába, szőke hajába, mesés hangjába és a hatalmas szívébe, ami majdnem annyira szeretett mint én. Az apró forró érintései, a kedves szavak, melyeket akarva akaratlanul mondogatott nekem, az aggódása és az a kapocs ami összeköt minket." Csak néztem előre, s gondolataimban messze elvitorláztam. Csak néhány másodperc múlva tértem magamhoz.-Dani, ami tegnap történt, azt, kérlek...felejtsük el.-mondta ki, és nekem ez a mondat olyan volt mintha nagykést szúrtak volna a szívembe és jól megcsavarták volna benne.
-Ezt te sem mondhatod komolyan!-pattantam fel, hogy szembe kerülhessek vele.
-Tudom, hogy nehéz, kis nekem is ez volt az első, és arra általában emlékezni szoktak. -biggyezztette le a fejét.
-Nem volt jó!?-kérdeztem halkan, mert eléggé féltem a válaszágól.
-De!-vágta rá azonnal.-Nem kívánhattam volna ettől jobbat.
-Akkor mi bajod?!-emeltem fel a hangom.
-Az hogy nem akarlak elveszteni! Dani érted?! Ha te és én összejönnénk, és ha úgy döntenénk később, hogy nem akarjuk folytatni, akkor csak egyszerűen eltűnsz az életemből. Egyedül maradok megint. Veled akarok örökre maradni, ez így túl veszélyes.
-Vállalom a következményeket.-erősködtem, de tudtam, hogy hiába.
-Nem kockáztatok.-sarkon fordult megint, ami szörnyen esett.
-Persze ez a legkönnyebb! Elmenni mi?! Mintha mi se történt volna.-de már nem türtem tovább. Kitört belőlem a sírás, és az érzelmek vadul vágtattak át a szívemen.-Csókolj meg!-csúszott ki a számon, s erre a mondatra Luke hátra fordult, finoman elmosolyodott, s visszalépett hozzám.
-Nem lehet.-ingatta meg szomorúan a fejét, s engedte, hogy hozzá bújjak. Könnyes szemmel néztem fel rá. Láttam a szemében a vágyat, ami az enyémben is ugyan olyan hevesen ragyogott. Váratlanul felkapott, én pedig a lábammal karoltam át a derekát. Ajkunk egymáshoz ért, félve, de a csoda újra megtörtént. Hosszú, forró csók volt, remegtem, és ha nem tart olyan erősen akkor én biztos összeesek. Belülsikoltottam, kívül pedig csak mosolyogtam. Lemertem volna fogadni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a földön.-Ez már akkor nyilván való.-tett le a földre, de a karjai közül nem engedett.
-Hogy?-játszottam egy kicsit az értetlent, s egy tincsem a fülem mögé húztam.
-Hogy te és én.-a kezem a szívére húzta, s érezhettem heves szívverését.-Érzed? Ez történik már hetek óta ha veled vagyok.
-Nézd, az enyém is. El sem hiszed mennyire vártam már ezt a percet.-nevettem fel halkan, ő pedig nagy vigyorral az arcán fürkészett végig rajtam. Az idő gyorsan telt a karjaiba, nem akartam, hogy elengedjen. Az arcom a vállába temettem, ő pedig nyomott egy puszit a fejemre. Viszonozni akartam, csak kicsit balul jött ki, így sikerült lefejelnem. Komolyan ez olyan romantikus...ja nem.-Bocsi.-öleltem át gyorsan.
-Semmi gond.-mondta abba a tipikus "Luke stílusban". Végig simította a hátam és a fülembe suttogta azt a szót amely minden lány álmaiban megjelent már: "Szeretlek!", de ezt még lehet fokozni azzal, mert még adott egy finom puszit az arcomra is. Lassan elengedett, a mosoly viszont nem fagyott le az arcáról. Szótlanul elment, de mégis boldog voltam. Szárnyaltam a boldogság mámorába, annyi adrenalin halmozódott fel bennem, hogy simán lefutottam volna a maratont is. Alig hogy elment, kaptam tőle egy SMS-t. "Ez annyira rá vall." Elmosolyodtam, mikor megláttam az üzenetét :"Már most hiányzol!" hozzá csatolva még csomó szivecske.
Kedves naplóm!
Az álmok valóra válnak! Soha nem hittem volna, hogy beleszeretek a legjobb barátomba, és hogy az érzés kölcsönös. Az első szerelem...valóban olyan mint ahogy elmesélték. Nagyon tetszik ez az állapot, örökké szerelmes szeretnék lenni. Örökre érte élni...
2014. június 8., vasárnap
Most nem álmodtam
Keves naplóm!
2010. november 28.
Mostanra már mindenkinek elege van ebből az évből, csak abban reménykedünk a 2011-es év sokkal jobb lesz. El sem lehet hinni, hogy alig van egy hónap és ezt az évet is magunk mögött hagyjuk, de persze erről felesleges is beszélni még. Mai nap bejelentette az osztályfőnökünk, hogy elmegyünk kirándulni, ugyanis "Ezt hozza a Mikulás." Pénteki 'kiruccanás' programja, pedig nagyon jól meglett szervezve. Paintball, kalandpark majd lazítás kedvéért elmegyünk majd a vadasparkba. Fárasztó lesz, bármilyen szemszögből nézzük.
-Ülsz mellém kiránduláson?-suttogta oda Luke.
-Természetes.-mosolyogtam rá.
A napokat számláltuk visszafelé, vártuk az a bizonyos pénteket. A közös hülyéskedést, a feleljthetetlen élményeket és a hangos nevetéseket. Olyan jól összeszokott az osztályunk, már ismertük egymás ügyes-bajos dolgait, minden apró kis szokásait. Mindenki elfogadott mindenkit. Megértettük egymást, s mindig ott voltunk egymásnak mikor akármelyikőnknek szüksége volt ránk. Az életem részevé váltak, nem tudom mi lesz nélkülük velem később, mikor már nem lesznek itt velem. Aggodalomra semmi gond, hisz még hosszú három és fél év vár még ránk.
Végül elérkezett a várva várt péntek, november 2. Kicsit hamarabb mentünk mint a hivatalos ünnep, de ez felett szemet hunyhatunk. Izgatottan pattantunk be a buszba. Csillogott valamennyiőnknek a szeme az izgatotságtól. Elindultunk. Az út két órás volt, de alig telt el az első fél óra, előkerült a chips, kóla meg az egyéb nasi. Hmm, reggelire nagyon egészséges, de egyszer élünk nem?! Az út további részébe énekelgettünk, előjöttek a tipikus kiránduló dalok, amelyeket mindenki kívülről fújt. Majd megérkeztünk egy erdős területre, hatalmas fák nőttek mindenhol, bár egy két helyen leszakadt ágak hevertek a nedves földön. Beljebb sétáltunk, s megpillanthattuk a kialakított paintball pályákat. Különböző bunkerek, barikádok övezték kürül a mesterségesen kialakított ösvényt, melyen egyenesen haladtunk, végül megérkeztünk egy kisházhoz, ahol röpke felvilágosítást kaptunk a játékról, a szabályokról és a fegyverek használatáról. Miután megkaptuk az utasításokat ránk adták a védő ruhákat. Két csapatra lettünk osztva, kékekre és zöldekre. Luke és én is ugyan abba az "osztagba" kerültünk szerencsére. Magunkra öltöttük a kék egyenruhát, amibe úgy néztünk ki mint az autószerelők. Maszk az arcra, fegyver a kézbe, megkezdődött a csata. Csak úgy viharzottak a golyók a fejünk felett, akár egy igazi harctéren lettem volna.
-Fedezz előre megyek.-mutatott Luke egy közeli fához, én pedig bólintottam egyet. Próbáltam teljes beleéléssel játszani, koncentráltam, de ennek ellenére meghúztam a ravaszt, a puskám elsült, s egyenesen szőke csapat társam karját találtam el.-Aaa!-kapott a karjához hirtelen, s a keze tiszta festék lett.-Dani, ugye tudod, hogy veled vagyok?!-erre csak elnevettem magam, majd én is előre nyomultam, miközben három ellenfelet iktattam ki. A játék végen csak ketten maradtunk kettő ellen, mindössze három-három golyóval. A maszkom bepárásodott, szinte semmit nem láttam, de nem adtam fel. Egyszerre kirohantunk a védelem mögül, s szétküldtünk az utolsó patronokat. Megérte, győztunk. Luke nyakába ugrottam és öröm mámorba sikongattam, teljesen megfeledkezve mindenről.
-Szép játék volt. Ügyes voltál, bár az az egy golyó, elég rosszul talált.-vette le a maszkot az arcáról és egy izzadtságcsepp gyöngyözött le az arcán. Levette a kék egyenruháját is...
-Basszus!-túrtam idegesen a hajamba, mikor megláttam a karján a hatalmas lila foltot.
-Ugyan semmiség. Tudom, hogy béna vagy.-húzott magához és erősen megdörzsölte a fejem. Visszamásztunk a buszhoz, és nem túloztam most. Hulla fáradtak voltunk, de még hátra volt a vadaspark és a kalandpark, ahol maximum négy pályát tudtunk teljesíteni a nyolcból. Ez a kirándulás leszívta az összes energiángat. A nap végen pedig elérkeztünk a "legpihentetőbb" programhoz, legalábbis ezt hittük. Szétszóródott az osztály mindenki odament ahová akart. Mi egyenesen a padokhoz siettünk, hogy kicsit lepihenhessünk az utolsó erőfeszítés előtt. Pár percnyi pihenő után nyakunkba vettük a parkot és sorról sorra megnéztük a rácsok mögött szenvedő állatokat.
-Luke!! Nézd ott vannak a testvéreid!-mutogattam a majmokra, mikor elérkeztünk a kifutójukhoz.
-De vicces valaki, hamár itt tartunk, kellene egy közös kép velük csinálsz?!-de meg se várta a válaszom, a kezembe a nyomta a gépet, s már be is állt pózolni. "Csíííz" és már kész is volt a kép.-Hadd nézzem.-és kitépte a kezemből a gépet, vagyis majdnem, csak közten egy idős bácsi úgy gondolta, hogy átfurakszik köztünk, így kamera kirepült a kezünkből egyenesen a majmokhoz.
-Te jó ég. Sajnálom.-kaptam a fejemhez
-Nem a te hibád.-adott egy nyugtató választ, s minden félelmet hátra bodva átugrott a mellig érő korláton. Ez a része rendben is ment, csak a visszafele út volt a nehézkes. Annyit vacakolt a mászással, míg egy biztonsági rajta kapta. Üvöltözve ráncigálta el, ki az igazgatóságig, én pedig követtem. Kicsivel később utánunk jött az ofőnk is, akinek ötszörösre dagadt a feje. Mint valami oroszlán (csak hogy a témánal maradjunk) úgy kiabált, olyan hangosan. Azt mondta, hogy soha többet nem visz minket sehová. (Igen, magam is belekevertem,'mert lelkiismeret furdalásom lett volna, ha nem próbálok rajta valahogy segíteni. Jelenesetben "én dobtam be a fényképezőgépet a majmokhoz") Azt hiszem fél év alatt sikerült magunkat megutáltatni az osztályfőnökkel, király. Ez van, igazából neki kell kibírni minket. Az út haza fele sokkal hoszabb volt, így jutott idő egy kis alvásra, meg jó sok hülyeségre. Ha osztálykirándulás, akkor ki nem maradhat a jó öreg "Felelsz vagy mersz" a mi verziónkban "Mersz vagy mersz" nevezetű játék. Mit ne mondjak, nagyon bevállalós vagyok és ezt tudják is rólam, jó mondjuk nem én voltam az aki képes volt végig nyalni a buszon a korlátot, de sok mindenre kapó vagyok. Így történt az, hogy a buszsofőrrel flörtölnöm kellett. Utánam Luke kapta a feladatot.
Mersz vagy mersz?-vigyorgott Bella, én pedig azt hittem leütöm.
-Merek.-válaszolt rekedtes hangon.
-Mered-e megcsókolni Danierys-t?-majd egy ördögi, kárörvendő mosoly kanyarodott az arcára. Nekem kezdett szükös lenni a helyzet, egyre szaporábban vettem a levegőt végül nem bírtam tovább.
-Ez azért durva!-vágtam közbe
-Csak nem beijedt valaki?!-cukkoltak a többiek.
-Nem, csak...csak. Nem és kész.
-Szóval nem volt még meg az első csók.-vonta le a következményt Bella.
-Ha nem volt neki, akkor sem gáz.-mentett meg Luke aki majdnem ugyan olyan vörös volt mint én.-Nekem sem volt.-suttogta maga elé, de mégis mindenki hallotta. Ez a kínos helyzet után szerencsére percek múlva hazaértünk, s abban bíztunk, hogy jövőhétre mindenki elfelejti. Mivel tíz percre laktunk a sulitól gyalog sétáltunk haza, bár a ez a játék után mindkettőnknek gázos volt a helyzet. Mégis Luke-nak több bátorsága volt.
-Komolyan nem volt még meg az...-akadt egy kicsit meg.-Vagy...csak...izé...szóval, nem akartad velem?- hátráltam, de már az ajtó kilincs a hátam nyomta.
-Nem, dehogy! Tudom elég cikis, de még nem.-és kezdtem úgy érezni, hogy a pólóm kezd egyre jobban szorítani.
-Nem vagy egyedül. Én nekem sem...Bocsi, csak ezt le kellett tisztáznom.-belül hevesen kalimpált a szívem és úgy éreztem az övé is, mert a kezem a mellkasán pihent, mivel már olyan közel állt hozzám. Feltűnés nélkül a körmöm belenyomtam az ujjamba, hogy megnézzem, hogy ébren vagyok-e, és igen, teljesen magamnál voltam. A fejem hozzátámasztottam az ajtónak, összeszorítottam a szemem, s egyre ritkábban vettem a levegőt. Éreztem, hogy Luke meleg ajkai az enyémhez érnek, karja átfonta a derekam. Megcsókolt. A fellegek felett éreztem magam, de röpke idő volt. Ijedten engedett el, s zavartan pislogott, én pedig vörösen és kétségbe esve tekintettem végig rémült arcán. Megakartam ismételni, legalább egyszer utoljára. Közelebb léptem hozzá, de ő visszatartott. Nem engedett magához, s csak annyit tátogott, hogy "sajnálom". Megfordult, és elment. Mégcsak vissza sem nézett.
-Nem hagyhatsz ezek után itt!-kiabáltam utána, s az arcomról patakoztak a könnyek. Kihúztam vörös tincseimet az arcomból, majd összegörnyedve este a teraszra. Csak a nevét suttogtam magam elé, és úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem...
2014. június 1., vasárnap
Lent a parton
Kedves naplóm!
2010. november 24. Már vagy egy hete, hogy nem beszéltünk a makacsságom miatt. Ő pedig napról, napra egyre letörtebb, bár nagyon nem úgy néz ki, hogy én lennék ennek az okozója.
Ezen a napfényes -mivel itt még a karácsonyi ünnepek alatt is ujjatlan felsőben rohangálunk- unalmas pénteki délutánon, a fotelben üldögéltem és apával igen érdekes beszélgetést folytattam. A mondatomat egyszer csak a csöngőnk harsány hangja szakította félbe, amire kicsit furcsán kaptam fel a fejem.
-Vársz valakit?- meredt rám apa, majdnem olyan megrökönyödött fejjel mint én, mert hát hozzánk nem nagyon szoktak úgy becsöngetni, mivel Cal-nak és Miminek van kulcsa hozzánk, Luke csak úgy besétál, a postás pedig ledobja az ajtó elé a levelet, más pedig nem nagyon jön hozzánk, mert mind a város másik oldalán élnek. Feltápászkodtam a komfortomból. Kitártam az ajtót és azzal a lendülettel vágtam volna vissza, csak Luke megakadályozta.
-Nagyon fájni fog, ha nem veszed el onnan a lábad.-mondtam flegmán, mégis volt a hangomban valami ami az aggódást jelentette.
-Úgy se teszed meg.-makacsolta meg és a lábát még mindig az ajtó és a küszöb között tartotta.- Hadd magyarázzak meg mindent.
-Magyarázzad, de nekem.-s erősebben nyomtam az ajtót.
-Dani, meg kell hallgatnod...Csak kihasznált.-ennél a mondatnál engedtem, megtört a jég, szegény pedig csak egy mély lélegzetet vett, s könyörgően nézett rám.
-Gyere.-szántam meg, majd berángattam a házba. A konyhából csempésztem egy zacskó ropit, majd felvágtattunk az emeletre.-Szóról szóra tudni akarom!
-Mi történt? Most már ennyire érdekel?-vonta fel a szemöldökét, én pedig hevesen bólogattam.-Hát, minden akkor kezdődött mikor a szüleim bejelentették, hogy elutazunk az uncsimékhoz. Ezzel nem is lett volna gond, mert nagyon nagy arc a srác.- itt amolyan "hol van itt a probléma" fejjel néztem rá, mire ő folytatta.- Igen, csak ő épp bulit tartott. Rengetegen voltak, a szülők kint voltak, nem foglalkoztak velünk, mi pedig bent tomboltunk. A dolgok kezdtek felfordulni. Uncsim bemutatott Jessicának, rendes lánynak tűnt. Mindenről eltudtam vele beszélgetni, azt is elhitette velem, hogy á, az nem is fontos. A lényeg, hogy megvezetett. Tette a szépet én pedig jól orra buktam. Hétfőn felhívott, elmondott mindent. Megakartam veled osztani, de ott hagytál. Azt mondta, hogy az egészet azért csinálta, hogy féltékennyé tegye azt akit szeret. Hála nekem, egy baleknak, sikerült összejönnie azzal a másik fiúval. Annyira szánalmasan érzem magam. Meg még nem is meséltem mit mondott.-közel hajolt hozzám és a fülembe súgta azokat az undorító szavakat.- Nagyon fáj, idebent. Dani én sajnálom, sajnálom, hogy azért a kis... Nem mondok csúnyát, miatt hanyagoltalak. Bánom, hogy nem a szívemre hallgattam.
-Luke, te igeni arra hallgattál. Hittél a szép szavaknak és nem gondoltál bele mi lesz a következménye.
-Nem, ez nem igaz...-mélyen elgondolkodott- Talán csak imponált, hogy ennyire rajongott értem, bármennyire is csalfa volt az érzés.
-Ajj, gyere ide.-öleltem át és belü lázongtam, darabokra téptem volna azt a lányt aki ilyet művelt a barátommal. A legnagyobb meglepetésemre visszaölelt.
-Annyira örülök, hogy itt vagy nekem.-adott egy puszit a homlokomra, amitől az arcom teljesen lángokba borult, a szívem kalapált és bármennyire is el akartam mondani neki azt az érzést ami már egy ideje bennem kavarog, nem tehettem. Nem, mert nem volt itt a megfelelő alkalom.-Mégis mivel pótolhatnám be a halasztásom?!-engedett el, de a bal karjával még mindig tartott.
-Hááát...-merengtem el egy percre.-gyere le velem a partra. Most nagy hullámok vannak, ilyenkor a legjobb szörfözni.-vigyorogtam
-Nap, mint nap újabb dolgokat mondasz.-meglepődött arccal tekintett végig rajtam.
-Hahoo?! Ez Ausztrália, itt nincs olyan aki ne tudna szörfözni.-nevettem halkan.
-Én nekem ellen vetésem lenne. Én nem tudok.-szégyelte el magát.
-Most csak viccel ugye?-rökönyödtem meg és üveges tekintettel, tátott szájjal meredtem rá.
-Nem tudok és kész.-vonta meg a vállam és belecsípett az oldalamba, ami feloldotta a kövé dermedésem.-Majd megtanítasz.-mosolygott szerényen. "Persze, csak te még nem is sejted mi lesz." és megszólalt az ördögi kacajom, ami hallatán Luke kicsit hátrált tőlem.-Hozzak valamit?
-Fürdő cuccot.-kotorásztam ki az egyik rejtett ajtó mögül a deszkám. "Te hülye!! Nem, nem kell hozni semmit! Ruha nélkül is tökéletes lesz!..............Daniiiii!" fogtam fel, hogy mire is gondoltam tulajdonképpen. Alig telt el fél óra, már a buszon aszalódtunk a hétvégére haza utazó munkások között. -Ahh végre!-pattantam le a buszról és elgyönyörködtem a part csodálatos varázsába. Ahogy a hullámok nyaldosták a finom homokos partot álomba illő látvány az egyszer biztos. Ez a kedvenc helyem, bár már elég rég nem voltam itt. Ritkán járunk ki, de az itt töltött idő felejthetetlen.-Gyerünk, gyerünk! Futás, egy kettő.-parancsoltam a mellettem ámuldozó srácra, aki ez a kijelentés után kérdően fordult felém.-Komolyan beszélek. Ha meg akarsz tanulni...-be sem fejeztem, már rohant a vízhez, s út közben levette a pólóját, majd levágta a száraz homokba.-Állj!-kiáltottam rá mielőtt a vízbe gázolhatott volna.-Nem ez az első. Meg kell tanulni, mindent az elejétől a végéig. Ez egy veszélyes sport.-mosolyodtam el.
-Rendben, azt csinálom amit mondasz.-szalutált nekem bohókásan, mire én voszonoztam. Mindent el magyaráztam neki, lehet talált volna magának jobb tanárt, de a lényeg, hogy alig egy röpke délután alatt megtanulta a szörf alapelveit.-Mutasd meg mégegyszer!-kérlelte és kölyök kutya szemekkel nézett rám, én pedig kénytelen voltam meg mutatni, azt, hogy hogyan állunk fel a deszkára, fekvésből.
-Utoljára.-nevettem, majd újra bemutattam. Már stabilan megálltam a deszkán, s a mutatvány végéhez értem, mikor meleg kezével átkarolta a derekam hátulról, de egy óvatlan mozzanat, mindketten a földre estünk. Kivételes alkalommal én voltam felül. Mélyen néztem csillogó kék szemeibe, ellenben ő nem látta az enyémet, majd megoldotta. Kihúzta az arcomból a kósza tincseim, majd egy erős mozdulattal átfordított, s így az ő helyére kerültem. Hatalmas sikongatásba kezdtem, ami nevetésbe fulladt, s mikor ez is elhalkult, csak csöndben pihentettem a fejem a mellkasán, s éreztem minden egyes szívverését. A nap még fényesen ragyogott, fiatal volt még az idő.-Kipróbálod élesben is?-szorítottam össze a szemem mert ilyen körülmények között nem volt előnyös a megfogalmazásom, de szerencsére értette a célzást.
-Igen.-könyökölt fel, s megvárta míg feltápászkodom, majd ő is felpattant.
-Óvatosan, nagyon vigyázz!-figyelmeztettem, mert tagadhatatlanul féltettem és ez tetszett neki. Be kell valjam fantasztikus tanító vagyok, olyan jól szelte a hullámokat, mintha ezt az elfoglaltságot neki találták volna fel. Szőke hajával a szél gyengéden játszadozott, a hullámok által pedig apró vízcseppek gördültek le a testén. "Hogy mekkora egy mázlista vagyok?!" kapkodtam gyorsan a levegőt, majd bementem a vízbe, hogy segítsek neki kioldozni a biztosító kötelet. A deszkát csak tovább engedtem, hogy a víz hadd vigye ki a partra. Némán álltunk egymással szemben, majd egy váratlan pillanat hevében, Luke alámerült, végül engem is lerántott. Mikor újra levegőt kaptam, megint lehúzott, de nem elleneztem, mert mégis csak én javasoltam, hogy jöjjünk le. A nap akkor már kezdte vörösre festeni az eget, nem akartam, hogy vége legyen ennek a napnak. Még maradni szeretnék , kettesben, csak itt és csak vele.-Ezt nem hiszem el.-kaptam a fejemhez.-Otthon hagytam a törölközőm.-nevettem, de most már inkább kínomban.
-Gyere ide, itt az enyém.-karolt át és a fele törölközőjét a hátamra terítette, a másik része pedig az övét fedte. Még üldögéltünk egy kicsit, míg a bőrünk be nem szívta a nedvességet.-Mégis hogy köszönhetem meg ezt a napot?-dörgölte meg a hátam, mert feltűnt neki, hogy egy kicsit vacogok.
-Azzal, hogy mindig itt leszel mellettem, akármi is történjék.-bújtam mégjobban hozzá.
-Egy feltétellel.-mosolygott lágyan.- Te is velem maradsz örökre.-kinyújtotta a kisujját én pedig rákapcsoltam az enyémet.
-Ígérem.
-Én is ígérem.
Kedves naplóm!
Azt hiszem most értelmet nyert, hogy mért pont ő és mért pont én. Valami összeköt minket, és az a valami oly annyira erős, hogy soha, de soha nem választhat el minket semmi. Talán a barátság vagy az azon túli szeretet ez nem tudom, de a lényeg, hogy soha nem akarok felnőni, megváltozni, magam mögött hagyni a gyermek éveimet. Lehet ha felnövök feledésbe merül, megkopik minden, de addig míg itt vagyunk egymásnak addig nincs semmi baj.xx
Kedves olvasók!
Igérem most már gyakrabban lesznek új részek. :) csak annyit szeretnék tőletek kérni, hogy mondjatok véleményt. Vagy egyáltalán folytassam? Mondjátok, hogy igen, mert nekem most már Dani és Luke története "az életem része" olyan mintha ők léteznének, mintha itt élnének velem. Na jó ez beteg :D viszont nagyon szeretnék folytatásokat hozni, remélem ti is. Köszi, hogy benéztetek, gyertek vissza máskor is. XX
2014. május 26., hétfő
Jessica!!!?
Kedves naplóm!
2010. november 20. Egy hét, sok-sok pihenés, ami túlságosan is rengeteg volt. Luke nélkül töltöttem a szünetet. Kezdetben azt hittem megvalósul a rémálmom, de szerencsére nem így történt. Több okból is. Ugyanis úgy szerda fele kaptam egy telefont Calum-tól. Meghívott, hogy menjek el vele az ugráló parkba. Ez értelem teljében, tizenöt éves létünkre elmentünk. Mondanám, hogy mi voltunk a legidősebbek, de nem, mivel rajtunk kívül még öt felnőtt volt. Az is igaz, hogy ebből három szülő és egy pénztáros volt, de az az egy ott ugrált. Nem volt szép dolog, de annyit nevettünk rajta, ahogy esett-kelt, egyszerűen elképzelhetetlen volt ez eddig számomra. Bár nem szerepelt a bakancs listámon, mégis részese voltam. Több mint három órát töltöttünk ugrándozással, ami teljesen felfrissített.
-Ugye máskor is jövünk?! Ezt mindenféleképp meg kell ismételnünk!-ugrándoztam folyamatosan, miután már elhagytuk a termet.
-Nem fáradtál el teljesen véletlenül?-vonta fel a szemöldökét Cal, de en csak hevesen ráztam a fejem, s felkötöttem a szétzilált hajam.
-Tudod mi lenne most még jó?-ültem fel a motor hátsó ülésére.
-Felvenni a sisakot?-érdeklődött, s a fejemre nyomta.
-Az is, de...valamit enni, finomat.-ábrándoztam, s felidéztem néhány mennyei ételt. Mit ne mondjak, a terv bevált, ugyanis fél órával késöbb egy étteremben ültünk bent. Mivel nem volt más dolgunk egész nap a városban csavarogtunk és nem nagyon volt kedvünk haza menni. Mimi szinte mindig nálunk van, így nem volt nehéz dolgunk rábeszélni őket arra, hogy Cal hadd aludhasson nálunk. Kivettük az "X-man" filmeket, s egész este azokat néztük, vagy haljnali kettőig fent voltunk, de én még akkor sem tudtam aludni. Napok óta álmatlan éjszakáim voltak, ami ellen nem tudtam semmit tenni. Csak forgolódtam az egyik irányból a másikba.
-Jól van, most már biztos vagyok benne, hogy megtaláltad a legkényelmesebb pozíciót.-meredt rám a hálótársam, miután vagy húszszor megfordultam.
-Ha igazán tudni akarod, egyáltalán nem és nem is fogom.-válaszoltam vissza a kelleténél kicsit hamgosabban, mert már engem is idegesített, hogy nem jött álom a szememre.
-Mi a baj Dani? Mi bánt?-vette komolyra a témát.
-Semmi, semmi.-s gyors magamra rántottam a takaróm. De ő megállíthatatlan volt, ráült az ágyam szélére, és kezdetben finoman, majd mikor nem bírt vele durvábban szaggatta le a takaróm.-Komolyan kérdeztem.-nézett rám szelíd mosollyal az arcán.- Én nem tudom. Vagyis bonyolult...-és belekezdtem a hosszú-hosszú monológomba. Ő pedig csak csendben figyelt, s próbálta követni a dolgokat, nem szólt bele, még csak nem is helyeselt, de ez így jó is volt.
-Eszembe jutott valami.-nevetett fel halkan, majd előkotorta a telefonját és elkezdte nyomogatni.-Beszélsz vagy beszéljek?-nézett egy pillanatra fel, én pedig erősen tiltakoztam ellene, hogy én beszéljek. Nem tudtam mire készül, csak izgatottan pislogtam rá, és a fénylő készülékre.
-Haló, tessék?!-szólt bele egy álmoskás hang, amit persze azonnal felismertem, és egyszerre elkezdtem fázni és izzadni. Megijedtem, mert azt hittem Calum el akar neki mindent mondani.
-Jó estét kívánok! Ezt itt a szerelem szolgálat. Mi segítünk, bármire szüksége van.-változtatta el a hangját Cal, ami miatt majd megfulladtam a nevetéstől.
-Aludni szeretnék.-válaszolt hisztisen Luke a vonal másik végéből.
-Rossz válasz. Biztos van valami olyan dolog amiben segíthetünk.-nyaggatta tovább.
-Az egyetlen dolog az, ha most békén hagynak.-emelte meg a hangját. Egy kis szünet, majd halkabban folytatta.- Az igazság az, hogy tényleg van itt valami. Nagyon tetszik nekem egy lány. Nem nagyon ismerem, de akkor is. Egyszerűen gyönyörű, kedves, vicces és okos. Szeret sportolni, igazából nagyon sok mindenben hasonlítunk.-sorolta a lány jellemzőit, amikben én teljesen magamra ismertem, persze némi túlzással, de megegyeztek.
-Ez esetben átadom a kolégámnak.-nyomta a fülemhez a telefont, hiába tiltakoztam ellene. Végül csak beleszóltam.
-Jó estét.-mondtam ki teljesen átlagos hangnemben. Majd újra elmesélte az előbb említetteket, s tanácstalanul kérlelt a válaszért.
-Figyeljen, ha szereti, hallgasson a szívére, mondja meg neki, hogy mit érez, és ha a lány is viszont szeret akkor minden rendben lesz, én pedig ebben biztos vagyok. Legyen bátorsága, kimondani a tényeket, felvállalni az érzelmeket, s a szívvel dönteni, mert csak az hoz ilyen téren reális döntést.-mosolyogtam el, s belül zakatolt a szívem, hisz minden amit mondtam az legbelülről jött, bár egészvégig magáztam, de ezeket a mondatokat csak Neki szántam.
-Köszönöm. Azt hiszem ezt megfogadom. Kit érdekel, hogy hajnali három óra, tudnia kell.-majd köszönés nélkül kinyomta. Kipirosodva néztem a mellettem ülőre amolyan "most mi lesz" fejjel, s ő tudat alatt sugallta, hogy minden rendben lesz. Kezdtem megnyugodni, és elhesegettem a fejemből a rossz gondolatokat, próbáltam a figyelmem másra terelni némi, némi sikerrel. Eltelt öt perc, tíz is, de talán fél óra is, mikor hangosan elkezdett zenélni a "High way to hell". Amolyan "te úristen" mondattal nyúltam a telómért, Cal pedig nyugahatatlanul kérdezgette hogy: Ki az?!
-Hangosítsd ki, hangosítsd ki!!!-hajtogatta folyamatosan.
-Shh.-csitítottam, majd minden bátorságot összeszedve elfogadtam Luke hívását.-Szia mondjad.-vonultam a sarokba.
-Kösziii!-kiabálta hangosan, amitől majdnem megsüketültem, így valószínűleg holnapra is meg lesz a programom: fülészet.
-Mégis mit?-rökönyödtem meg, mert nem igazán erre számítottam.
-A bátorítást. Idővel rájöttem, hogy ti voltatok.-nevetett- A lényeg, hogy elmondtam neki! Igazad volt, tényleg ő is úgy érez. Holnap még megbeszéljük a dolgot...amn vagyis ma. Akkor is nagyon köszönöm.-" persze, ki az a hülye aki visszautasítana egy ilyen fiút?! Mért kellett tanácsot adnom neki, mért bátorítottam?! Eddig teljesen azt hittem...á az csak egy álom, egy nagyon szép álom, ami soha nem valósul meg."-Hahóó. Dani ott vagy?!
-Én!? Igen, bocsi, csak álmos vagyok. De örülök neked. Most le kell raknom szia.- "dehogy örülök, mégis mindek?" Azt hittem ott török össze parányi darabokra, fájt, de még ,ennyire, hallani, hogy neke másért dobog a szíve, miközben az enyém majd megszakad érte. A sírás környékezett, alig bírtam visszatartani. Remegett mindenem, nem tudtam, hogy a rémültség, fáradtság vagy a puszta féltékenység váltotta ki belőlem.
-Mit mondott?-ugrott fel Cal az ágyról mikor meglátta, hogy befejeztem a beszélgetést. A torkomban egyre nagyobb lett a gombóc, nem tudtam mit mindjak neki. Hisz ő csak segíteni akart, csak kicsit balul jött ki a dolog.-Ó gyere ide.-szorított magához, mikor látta hogy a szememben könnyek gyűlnek össze.-Sajnálom.-simogatta a hátam, s védelmezően ölelt még mindig. Olyan volt mintha a bátyám lett volna. Itt már nem tudtam magamban tartani, kitört a bennem lakozó sírás, és nagy cseppekben peregtek az arcomról az óriási könnycseppek.- Nincs miért sírni.-vígasztalt és próbálta átérezni a fájdalmam.
-Tudod, igazából nem értem, hogy gondolhattam olyat, hogy ő esetleg, talán, teljesen véletlen...
-Jó, jó értem, folytasd.-vágott bele türelmetlenül.
-Hogy többet érez, mint...mint amit kellene.-dadogtam érthetetlenül, majd megráztam a fejem, s bebújtam a meleg ágyba. Jó lett volna azt hinni, hogy ez csak egy álom, de nem, mert ez a kemény valóság. Ami nem ismer kíméletet, csak átviharzik bele nem gondolva a következményekre.
Az előbb egy kicsit visszamerengtem, hogy a múlt hetet felidézzem, és még nem jutott sor a mára, de majd most.
Reggel megkértem apát, hogy vigyen be kocsival a suliba, mert nem mertem szembe nézni a történtek után Luke-l. Neki mondjuk fogalma se volt miért viselkedtem vele ellenségesen, de nem is baj.
-De, most komolyan annyira aranyos lány. Meg kellene ismerned.-mondta Luke vagy századszorra ezen a csodálatosnak nem mondható november huszadikai napon. "Persze, megismernem...Hmn nem is rossz ötlet, talán lehetőségem lenne megfojtani. Igen, meg kellene ismernem." tűnődtem magamba.- Egy pillanat Jessica hív.-és már rohant is, hogy bájcsevegést indítson a drágalátós kis barátnőjével. "Senkit nem érdekel, hogy barna egyenes haja van kék szemekkel, tehetek én róla, hogy vörös, göndör és zöld szemű vagyok?!" mormogtam magamba és a szememmel szikrát szórtam a sürgősen eliszkoló hősszerelmesre. Elegem volt mindenből, az egész iskolától kezdve az idióta Jessicáig. Mit képzel komolyan, azt hiszi csak úgy beférközhet a helyemre?! Hátnagyon, de nagyon rosszul hiszi.
-Dani, beszélhetünk Jess-ről?-jött oda hozzám sszöszi barátom a következő szünetbe.
-Tudod mit Luke?! Nem, nem beszélhetünk róla. Elegem van ebből az egész dologból. Múlt hét óta csak erről tudsz beszélni, nem unalmas egy kicsit. Szerinted mással nem kellene foglalkoznod? Csak úgy szólok, még mindig élek, mozgok, lélegzek, bár neked nem tűnik fel. Beszéld meg a dolgokat a kis Jessicáddal.-kiabáltam, ami jól esett. Kijött belőle minden, az a sok feszültség amit az elmúlt napok okoztak. Majd ott hagytam, motyogott még valamit, de már nem figyeltem rá, csak gondolkodjon el. Ha megjön az esze akkor újra tárgyalhatunk, de addig egy szót se.
Kedves naplóm!
Nem a legsimább a kapcsolatunk, de ha makulátlanok lennének a dolgok, akkor az nem is lenne igazi barátság vagy mi. De ez most szörnyen esett, hogy azt a lányt választotta helyettem. Azt hiszem Luke-t jobban szeretem mint azt általánosságban kell, és ez okozhatja, de már végleg nem értek semmit, de jobb ha nem is gondolkodok rajta, hisz azzal csak összegubancolnék mindent. Most mennem kell, hamarosan íroj. Jó éjt. XX
2014. május 14., szerda
Egy elmosott dalszöveg
2010. november 10. Mondhatnám, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyunk, de nem teszem. Nem szeretnék felvágni azzal, hogy nekünk megint szünet lesz. Igen, jövőhéten őszi szünet, de ahhoz még ki kell bírni a pénteket. "A hét legnyomottabb napja, mivel az egész tanítás kínszenvedés. Végig ülni egy finom töri vagy éppen föci órát. A rajz viszont tűrhető. A legjobb óra, hisz a tanár felfogja, hogy ez csak rajz semmi több. Egész végig nevetünk és zenét hallgatunk, nem mennyei? Mindenki ilyen jó fej tanárról álmodik, lehet irigykedni.
-Mit csinálsz?-érdeklődtem a mellettem titokzatosan irkáló Luke-tól.
-Semmit.-vágta rá azonnal, és eltakarta a szöveget.
-Ugyan, nem gáz ha most írod a leckét. Én hányszor másoltam rólad.-nevettem és a vállára hajtottam a fejem.
-Jaa...igen lecke.-túrt szőke hajába, és szelíden rám mosolygott, amolyan "aw istenem meghalsz tőlem" stílusban. Hiába nálam ez már nem vált be. A papírt összegyűrte és belepréselte a zsebébe, nehogy, még véletlen se, meglássa valaki. Nem értettem ezt a nagy titkolódzást, de annyira nem is izgatott, hogy kiderítsem. Bár mondjuk az is egy jó elfoglaltság lett volna. Nagyon el volt azzal a szöveggel, figyelt arra, hogy senki ne lássa, s ha szóba is került azonnal terelte a témát.
-Mit mosolyogsz?-nézett fel az írásból-Jaj! Ugye nem láttad?
-Nem, csak annyit...-itt kicsit megijedt.-hogy aláírtad.-vigyorogtam és nagyon trollnak éreztem magam. Ő csak megrázta a fejét, s lemásolta, azt amit a füzetembe írtam, mert neki az egész óra kiesett.-Végre vége.-nyújtózkodtam mikor a tanár ki kívánkozott menni.-Góóó haza.-rángattam a pulcsiját, s már mindenem felcuccoltam. Nagy nehezen kirángattam a teremből, s az ebédlő felé igyekeztünk. A változatosság kedvéért a kaja pocsék volt, így megint éhesen mentünk haza.
-Mit csinálsz?-érdeklődtem a mellettem titokzatosan irkáló Luke-tól.
-Semmit.-vágta rá azonnal, és eltakarta a szöveget.
-Ugyan, nem gáz ha most írod a leckét. Én hányszor másoltam rólad.-nevettem és a vállára hajtottam a fejem.
-Jaa...igen lecke.-túrt szőke hajába, és szelíden rám mosolygott, amolyan "aw istenem meghalsz tőlem" stílusban. Hiába nálam ez már nem vált be. A papírt összegyűrte és belepréselte a zsebébe, nehogy, még véletlen se, meglássa valaki. Nem értettem ezt a nagy titkolódzást, de annyira nem is izgatott, hogy kiderítsem. Bár mondjuk az is egy jó elfoglaltság lett volna. Nagyon el volt azzal a szöveggel, figyelt arra, hogy senki ne lássa, s ha szóba is került azonnal terelte a témát.
-Mit mosolyogsz?-nézett fel az írásból-Jaj! Ugye nem láttad?
-Nem, csak annyit...-itt kicsit megijedt.-hogy aláírtad.-vigyorogtam és nagyon trollnak éreztem magam. Ő csak megrázta a fejét, s lemásolta, azt amit a füzetembe írtam, mert neki az egész óra kiesett.-Végre vége.-nyújtózkodtam mikor a tanár ki kívánkozott menni.-Góóó haza.-rángattam a pulcsiját, s már mindenem felcuccoltam. Nagy nehezen kirángattam a teremből, s az ebédlő felé igyekeztünk. A változatosság kedvéért a kaja pocsék volt, így megint éhesen mentünk haza.
-Jesszus!-kapott a fejéhez félúton Luke.-Mond hogy elraktam. Kérlek mond, hogy elraktam.-ilyenkor mégis kivel beszél?! Kipakolta az egész táskáját az út közepén. Megjegyzem, kicsit sem néztünk ki hülyén, á nem. Hisz teljesen átlagos dolog, hogy egy srác szétdobálja a tankönyveit és magában beszél.-Bent hagytam.-állapodott meg és a fejét fogva rogyott a térdére.
-Nyugi majd meg lesz. Nem hinném, hogy kellene is valakinek az a lap.-vigasztaltam bármi is volt rajta.
-Igazad van.-nyugodott meg, majd visszagyömöszölt mindent a táskába.-Amn, Dani.-hunyorgott rám a kapunk előtt.- Szünetbe nem leszek itthon, túléled?!-vigyorgott
-Hát, nehezen, de próbálkozom.-kacsintottam rá, s ezzel megkezdődött a világ legeslegunalmasabb hete. Begubózódtam a szobámba, s mindvégig a klaviatúra gombjait nyomogattam reggeltől estig. Már alig vártam, hogy véget érjen ez a szenvedés. Hétfőn, akarom mondani november 20.-án reggel kezdődött minden. Az egész nem is így alakult volna, ha nincs az az egy valaki aki mindent felforgat. Amint beléptünk az osztályba, egyből Bella ugrott Luke nyakába, s elkezdett valamit irtózatos módon hadarni. Semmit nem értettünk az egész szituációból, csak pislogtunk hol egymásra, hol pedig a szőke csilli-villi ruhában jobbra-balra dülöngélő lányra.
-Tehát Mary odaadta azt a szöveget amit nekem írtál.-ez volt az utolsó mondata, s így mindenre fény derült. Enyhén félre lett értve a helyzet.
-Bella!-szólította megremegő lányt, aki összeszorongatta az ujjait.-Tudod, én ezt...-belefulladt a saját dolgaiba, egyszerűen nem tudott neki fájdalmat okozni.- Nem így akartam odaadni.-ferdített és idegesen a földet elemezte. Nem gondolt akkor még a következményekre, nem tudhatta, hisz nem is így tervezte.
-Annyira örülök, hogy te is ugyan úgy érzel mint én.-ölelte meg még egyszer Bella, és én pedig a kijelentéstől majdnem hátra zuhantam. Azzal a bizonyos gondolattal, hogy "Mi van?!" Szerintem nem csak én voltam így, Luke csak előremeredve nézett éléggé sokkolt állapotban a földre.- Szia, Danierys, most van egy kis elintézni valóm az új fiúmmal.-és már rángatta is magával szegény barátomat, aki csak annyit tátogott vissza, hogy "segítség". Először elöntött a méreg, és elindult bennem egy olyan utálat ami visszafordíthatatlan, megismertem a halálos ellenségemet. Kicsit átgondolva a helyzetet, már viccesnek gondoltam, hisz ez az egész egy óriási félreértésből indult. Egész nap nem láttam a "szőke párost" csak az órákon. Már az is megfordult bennem, hogy...na jó inkább nem mondom. De én abból a lányból azt is kinézem. Egyedül töltöttem a suliban minden percet reggel óta, nem volt kivel beszélnem, ebédelnem, haza mennem. Kicsit meg is haragudtam rá, de tudtam, hogy ő nem tehet semmiről. Négy óra körül a telefonom rezgésére lettem figyelmes. Egy SMS-em érkezett, akinek a feladója, nem más mint: Luke.
-Annyira örülök, hogy te is ugyan úgy érzel mint én.-ölelte meg még egyszer Bella, és én pedig a kijelentéstől majdnem hátra zuhantam. Azzal a bizonyos gondolattal, hogy "Mi van?!" Szerintem nem csak én voltam így, Luke csak előremeredve nézett éléggé sokkolt állapotban a földre.- Szia, Danierys, most van egy kis elintézni valóm az új fiúmmal.-és már rángatta is magával szegény barátomat, aki csak annyit tátogott vissza, hogy "segítség". Először elöntött a méreg, és elindult bennem egy olyan utálat ami visszafordíthatatlan, megismertem a halálos ellenségemet. Kicsit átgondolva a helyzetet, már viccesnek gondoltam, hisz ez az egész egy óriási félreértésből indult. Egész nap nem láttam a "szőke párost" csak az órákon. Már az is megfordult bennem, hogy...na jó inkább nem mondom. De én abból a lányból azt is kinézem. Egyedül töltöttem a suliban minden percet reggel óta, nem volt kivel beszélnem, ebédelnem, haza mennem. Kicsit meg is haragudtam rá, de tudtam, hogy ő nem tehet semmiről. Négy óra körül a telefonom rezgésére lettem figyelmes. Egy SMS-em érkezett, akinek a feladója, nem más mint: Luke.
"Halii! Dani, gyorsan muszáj jönnöd. Nem birok szabadulni tőle. Segíts!"
S ezután jön az a kérdés, hogy "Hol a csodába van, hogy esetleg odamenjek?!" Ekkor jött rá a válasz: "Ja, a starbucksban vagyunk. Siesss!" Persze majd még haladjak is. Csak szép lassan ráérünk. Előszerváltam a biciklim, aminek szerencsére a kereke teljesen lapos volt, így egy kis pumpálásra szorult. Bő fél óra után el is tudtam indulni. A város fele vettem az irányt és bavallom elég nagy kerülővel közelítettem meg a kávézót. Tiszta nyugodtságba beléptem az ajtón, de amint megláttam Luke halálra unott fejét egyszerűen kitört belőlem a nevetőgörcs. Picit összeszedve magam, kértem egy turmixot, és az epres löttyömmel leültem melléjük.
-Szia kicsim.-ölelt meg nagy lelkesedéssel az aki az előbb majd meghalt az unalomtól. Az üdvözlése mit ne mondjak nagyon meglepett, mert soha az életbenem szólított "kicsim"-nek.
-Hali.-fürkésztem az ellenségem arcát.-Miről volt szó eeddig?-kérdeztem tettetett érdeklődéssel.
-Luke!-sipította és hisztérikusan felpattant.-Mért nem mondtad, hogy együtt vagytok! Mekkora egy szemétláda vagy.-és a keze akkorát csattant az arcán, hogy még én is beleremegtem. Mikor már végre kiviharzott, Luke pislogott rám sunyi mosollyal az arcán, én pedig felvont szemöldökkel, összefont karral tekintettem mélyen a kék szemébe. Már kezdte volna a magyarázatot, mikor én belevágtam.
-Ne mond. Már minden világos.-nevettem kicsit zavarban
-Akkor jó.-mosolygott szimplán.-Amúgy hol voltál ilyen sokáig?!
-Tudod mennyi Starbucks van ezen a környéken.-kerekedtem felé, miközben tudván tudtam, hogy itt vannak.
-Jó tényleg bocsi.-hódolt végül be nekem.-Mennyi volt a turmix?-könyökölt le az asztalra.
-Passz. De itt a blokk.-kotorásztam a zsebembe.-Miért?
-Kifizetem.-vágta rá puszta egyszerűséggel.
-Normális vagy.-ugrottam fel mellőle, hogy megakadályozzam, hogy bármit is rám sózzon.
-Ha iderángattalak.-biccentette oldalra a fejét, s közben jól végig mért.-Hát jó...-mélyen elgondolkodott, de a mondatot már nem fejezte be. Csak megvontam a vállam, s kis idő múlva újra a biciklin lovagoltam. Persze extra lassú tempóba, mert most mellettem egy gyalogos is jött.
-Jobb ha sietünk.-mutattam az égen gyülekező sötét felhőkre. De ha siettünk volna, ha nem, már nagy cseppekben hullott az eső. Sehol egy bolt, vagy egy ernyő, így kénytelenek voltunk tűrni az arcunkat áztató vízcseppeket. Néha-néha egymásra néztünk, s elmosolyodtunk, hisz csak mi lehettünk ekkora szerencsétlenek.
-Gyere.-rántotta meg a kormányom balról, amitől majdnem elzúgtam.-Ott egy fedett rész. Igen, még a vártnál is kisebb volt a száraz hely, de ez is megtette. Szorosan álltunk egymással szemben, hogy mind ketten védve legyünk.-Kicsit jöhetsz még bentebb.-húzott még jobban magához. Átkarolta a derekam, s én a vállába kapaszkodtam. A szabad kezével kihúzta a hajam az arcomból, majd közelebb hajolt s szenvedélyesen megcsókolt. Amint ajkaim az övéihez értek megremegtem. A testem reszketett, s ha nem tartott volna, biztos összeesek. Az idő mintha megállt volna, csak én és ő voltunk, meg egy papír amelynek a szövegét már rég elmosta az eső. Az a lap volt az amelyet Luke írt több órán át, s nem másnak, csak nekem. Majd egy csippegő hangra lettem figyelmes. Nem tudtam mi az, még csak sejtelmem sem volt. Hirtelen meleg levegő csapta meg az arcom, s felébredtem. Kábult állapotomban azt sem tudtam hol vagyok. Riadtan néztem körül, s szembesültem azzal a ténnyel miszerint a négy fal vesz körül. Az órám reggel hatot mutatott, s a telefonomon ott virított a: november 10."
Kedves naplóm!
Hogy az unalmam szüleménye, vagy csak egy érzés váltotta ki belőlem ezt az álmot, nem tudom. De a szívem ébredés után is megállás nélkül kalimpált. Kómásan a párnámba fúrtam fejem, s legszívesebben üvöltöttem volna, üvöltöttem volna, mert az érzéseimnek nem tudtam parancsolni.
Kedves olvasók!
Elnézést szeretnék kérni, hogy mostanában nem raktam fel új rész. Kicsit kicsúsztam az időből, de remélem azért, még meg van a régi lelkesedés, mint részemről, mint részetekről. Nagyon, nagyon örülnék most néhány kommentnek, legyen az pozitív vagy negatív. Ha még nem tetted iratkozz fel és máskor is nézz be. XX
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)