"Nem kockáztatok!"

Kedves naplóm!
2010. november 3. Reggel a kanapén ébredtem, fogalmam sem volt róla, hogy, hogyan kerültem oda, de aztán minden kitisztult. Bevillant a kép mikor Luke megcsókolt és utána következett, hogy ott hagyott. Rémlett még a kemény padló, de a többi teljesen kiesett. Gondolom kint elaludtam, apában pedig volt annyi, hogy behozott, legalábbis ezt csak feltételezem, mert lehet, hogy az UFOk elraboltak, de nem voltam elég jó nekik, így visszateleportáltaltak. Az arcom gyűrött és piros volt, rossz álmom lehetett, amire szerencsére nem emlékeztem. Kicsit vissza akartam ringatni magam, de csak jobbra balra forgolódtam, aminek az eredménye csak annyi volt, hogy a kanapéról egyenesen a szőnyegre szaltóztam. "Csodásan indul ez a nap is."  kulcsoltam össze a lábam.
-Milyen volt a kirándulás kicsim?-ült mellém apa, miután megbizonyosodott arról, hogy ténylegesen is ébren vagyok.
-Hagyjuk.-legyintettem, majd összeszedtem a takaróm meg a párnám és felviharzottam a szobámba. Magamra kaptam valami szabadidőszerűséget, összefogtam csapzott hajam. Az asztalomon pakolgattam, igazából csak húztam az időt, nem akartam tanulni, pedig vészesen fontos lett volna, mert hamarosan itt a félév, s most vannak a nagy dolgozatok. Meg a nagyobb részben vártam, vártam, hogy átjöjjön, hogy megbeszéljük, hogy letisztázzunk mindent, de hiába, még mozgást sem lehetett látni a szomszédos házban. Csüggedten vágódtam rá az ágyra, kezemben egy vastag töri tankönyvvel. Csak belelapoztam, s beleborzongtam még a sok betűbe is. A hosszú véget nem érő tananyagok, a finom évszámok és a megjegyezhetetlen térképek, mégis valahogy ez a tantárgy állt legközelebb hozzám, de most még ezzel sem akartam foglalkozni. Lapozgatás közben egy apró cetli hullott ki a lábamra, amitől kénytelen voltam mosolyogni.
"Keddin töri TZ!!! Készülj! Puszi: Luke." olvastam az átlagnál hangosabban. Eszembe jutott ez az óra, mikor én is ráírtam ugyanezt a szöveget egy lapra, s belerejtettem a könyvébe. A merengésem halk kopogás zavarta meg, és erre azonnal felkaptam a fejem.
-Szia.-suttogta rekedtes hangon Luke. Félénken közelített, zavarában nem tudta mit mondjon, hisz én is csak hallgattam.-Nem hiszem, hogy mind a ketten némasági fogadalmat tettünk.-próbálta poénnal oldani a feszültséget, ami talán sikerült is, mert mosolyt csalt az arcomra.
-Ülj le.-paskoltam meg az ágyam szélét.
-Inkább állok. Jobb lesz az úgy.-feszengett még mindig.-A tegnapi nap.
-Mi van vele?-próbáltam keménynek tűnni, de a remegésem mindent elárult. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni.
-Kaphatok felkészülési időt?-csúsztatta kezét a farzsebébe, és ez a póz mégjobban nehezítette a helyzetem. "Azt hiszem teljesen belehabarodtam a legjobb barátomra. Beleszerelmesedtem gyönyörű kék szemeibe, aranyos mosolyába, szőke hajába, mesés hangjába és a hatalmas szívébe, ami majdnem annyira szeretett mint én. Az apró forró érintései, a kedves szavak, melyeket akarva akaratlanul mondogatott nekem, az aggódása és az a kapocs ami összeköt minket." Csak néztem előre, s gondolataimban messze elvitorláztam. Csak néhány másodperc múlva tértem magamhoz.-Dani, ami tegnap történt, azt, kérlek...felejtsük el.-mondta ki, és nekem ez a mondat olyan volt mintha nagykést szúrtak volna a szívembe és jól megcsavarták volna benne.
-Ezt te sem mondhatod komolyan!-pattantam fel, hogy szembe kerülhessek vele.
-Tudom, hogy nehéz, kis nekem is ez volt az első, és arra általában emlékezni szoktak. -biggyezztette le a fejét.
-Nem volt jó!?-kérdeztem halkan, mert eléggé féltem a válaszágól.
-De!-vágta rá azonnal.-Nem kívánhattam volna ettől jobbat.
-Akkor mi bajod?!-emeltem fel a hangom.
-Az hogy nem akarlak elveszteni! Dani érted?! Ha te és én összejönnénk, és ha úgy döntenénk később, hogy nem akarjuk folytatni, akkor csak egyszerűen eltűnsz az életemből. Egyedül maradok megint. Veled akarok örökre maradni, ez így túl veszélyes.
-Vállalom a következményeket.-erősködtem, de tudtam, hogy hiába.
-Nem kockáztatok.-sarkon fordult megint, ami szörnyen esett.
-Persze ez a legkönnyebb! Elmenni mi?! Mintha mi se történt volna.-de már nem türtem tovább. Kitört belőlem a sírás, és az érzelmek vadul vágtattak át a szívemen.-Csókolj meg!-csúszott ki a számon, s erre a mondatra Luke hátra fordult, finoman elmosolyodott, s visszalépett hozzám.
-Nem lehet.-ingatta meg szomorúan a fejét, s engedte, hogy hozzá bújjak. Könnyes szemmel néztem fel rá. Láttam a szemében a vágyat, ami az enyémben is ugyan olyan hevesen ragyogott. Váratlanul felkapott, én pedig a lábammal karoltam át a derekát. Ajkunk egymáshoz ért, félve, de a csoda újra megtörtént. Hosszú, forró csók volt, remegtem, és ha nem tart olyan erősen akkor én biztos összeesek. Belülsikoltottam, kívül pedig csak mosolyogtam. Lemertem volna fogadni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a földön.-Ez már akkor nyilván való.-tett le a földre, de a karjai közül nem engedett.
-Hogy?-játszottam egy kicsit az értetlent, s egy tincsem a fülem mögé húztam.
-Hogy te és én.-a kezem a szívére húzta, s érezhettem heves szívverését.-Érzed? Ez történik már hetek óta ha veled vagyok.
-Nézd, az enyém is. El sem hiszed mennyire vártam már ezt a percet.-nevettem fel halkan, ő pedig nagy vigyorral az arcán fürkészett végig rajtam. Az idő gyorsan telt a karjaiba, nem akartam, hogy elengedjen. Az arcom a vállába temettem, ő pedig nyomott egy puszit a fejemre. Viszonozni akartam, csak kicsit balul jött ki, így sikerült lefejelnem. Komolyan ez olyan romantikus...ja nem.-Bocsi.-öleltem át gyorsan.
-Semmi gond.-mondta abba a tipikus "Luke stílusban". Végig simította a hátam és a fülembe suttogta azt a szót amely minden lány álmaiban megjelent már: "Szeretlek!", de ezt még lehet fokozni azzal, mert még adott egy finom puszit az arcomra is. Lassan elengedett, a mosoly viszont nem fagyott le az arcáról. Szótlanul elment, de mégis boldog voltam. Szárnyaltam a boldogság mámorába, annyi adrenalin halmozódott fel bennem, hogy simán lefutottam volna a maratont is. Alig hogy elment, kaptam tőle egy SMS-t. "Ez annyira rá vall." Elmosolyodtam, mikor megláttam az üzenetét :"Már most hiányzol!" hozzá csatolva még csomó szivecske.

Kedves naplóm!
Az álmok valóra válnak! Soha nem hittem volna, hogy beleszeretek a legjobb barátomba, és hogy az érzés kölcsönös. Az első szerelem...valóban olyan mint ahogy elmesélték. Nagyon tetszik ez az állapot, örökké szerelmes szeretnék lenni. Örökre érte élni...