A nagy barátok

Kedves naplóm!

2011. január 11.
Két hét telt el a verekedés óta, de ennyi idő telt el, hogy nem beszéltem egyikőjükkel sem. Ami kicsit fura, mivel az egyik fél a barátom. Különösen, ez a része nem érdekelt, haragudtam ráértem s így tartottam a legjobbnak. Most nem kell azt hinni, hogy némasági fogadalmat tettem egy életre, mert nem, csak kicsit kerülöm őket. Vannak rajtuk kívül rengetegen, akik szívesen látnak a társaságukban, nem szorulok a két fiúra, meg vagyok nélkülük is. Hannah-val és Ann-el töltöttem a délutánom. Kibeszéltük a lehető összes lányos dolgainak, sőt talán túlságosan is. Csak elkapott minket a lányos roham. Kisminkeltük egymást, majd a hajunkat is belőttük, miközben teljes hangerővel szóltak a kedvenc dalaink. Az ágyon ugráltunk, s teli torokból üvöltöttük a dalszövegeket, azzal a bizonyos jelmondattal: "Kit érdekelnek a szomszédok?!" A bulis órák után jött a lelkizés, a csajos délutánok mellőzhetetlen része, ami nagyban arról szól, hogy fikázzuk és kegyetlenül szidjuk a fiúkat. Csak hallgattam a két barátnőm panaszait, s az ábrándozásait a barna, vagy éppen szőke hajú srácokról. Érdekes volt, mert eddig mindig engem kellett végighallgatniuk, most pedig némán ülök köztük, s rendületlenül figyelem őket. Vártam, hogy feltűnik-e nekik. Kis időbe telt, mire Hannah szúrós tekintettel felém nézett:
- Napszúrást kaptál? Vagy most komolyan, mi bajod? - húzta hátra szőke tincseit.
- Hallgatunk! - szólt közbe Ann, s rám meresztette hatalmas kék szemeit. Válaszul, megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy semmi. Mivel barátnőknek hívják mind a kettőt, sikerült kiszedniük belőlem mindent. Elmeséltem nekik a történetem Karácsony reggelétől egészen a verekedés estéjéig, s a beszéd szünetet is elmagyaráztam.
- Hát majd lesz valami - vágta rá Hannah teljesen természetesen. Persze én szinte az egész Bibliát felolvasom, az ő szerelmi bánatára, erre ő csak ezt mondja. Szépen vagyunk, mondhatom.
- Dani, nekem mennem kell. - fogta sürgősre a dolgokat Ann, mi pedig elkerekedett szemekkel néztünk rá. - Halljátok! - kapta a táskáját, s megindult.
- Megyek veled. - tápászkodott fel a szőkeség is. Mit volt tennem, mit nem, utukra kellett őket engednem. Az ajtóban még az ölelések hada várt, mint az nálunk mindig is szokás volt. Elnéztem még egy ideig a két elmebeteget, ahogy az út közepén dülöngélve távolodnak tőlem. Mély levegő vettem, majd felpillantottam a velünk szemben álló sárga ház emeleti szobájának az ablakára. Halvány mosoly szökött az arcomra, de azonnal el is tűnt, mikor a fejemben megszólalt egy kis hangocska, ami tisztázta velem a jelenlegi helyzetem. A ház üres volt, mint azt már megszoktam. Apa sokáig dolgozik mostanság, így már az estéket is kénytelen vagyok egyedül töltenem a tankönyvek társaságában. Utáltam őket, akárhányszor beléptem a szobámba mindig kiéhezett tekintettel meredtek rám, s egyre jobban azt hajtogatták, hogy "Tanulj, tanulj!" Más baj nem is volt velük, csupán ennyi, de valamiért kirázott a hideg, mikor rájuk néztem. Ezen az este is így volt. Kinyitottam a bioszt, aláhúztam az adott lecke lényegét, de mikor tanulásra került a sor, az ölembe vettem a laptopom. Felnéztem a közösségikre, ahol olvasatlan üzenetek rengetege várt. "Körüzenet, Luke, Körüzenet, Ashton, Ashton, Luke, Ann, Körüzenet, Luke, Luke, Ashton..." motyogtam magam elé, miközben a feladókat néztem. Az üzeneteket mind elolvastam, viszont nem illettem egyiket sem válasz adással. Bújtam nagyban a friss sztár pletykákat, mikor felugrik egy kis ablak, benne Luke nevével.
"Tudom, hogy fent vagy! Látlak! " olvastam fél hangosan, összeráncoltam a szemöldököm, s értetlenül néztem a képernyőre.
- Máskor talán be kéne zárni a bejárati ajtót! - szólt egy hang mögülem. Engem a szívroham kerülgetett, de végül megfordultam. Luke állt velem szembe, nekem, pedig az arcom teljesen lángba borult.
- Te mit keresel itt? - förmedtem rá - Tudod mit? Nem érdekel! Kifelé, nem akarlak látni.
- Van hangja a kisasszonynak? - vigyorgott rám - Nem megyek innen addig, még nem beszéltünk. - makacsolta meg magát. "Hát jó. Felőlem tanyát is verhetsz, mert egy ideig nem fogok hozzád szólni." vontam meg a vállam miközben, hátat fordítottam neki. Vagy fél órán keresztül dumált hozzám, de nem jutott előrébb. Hallgattam, és egy szót sem szóltam. - Borzalmas vagy! - vágta a fejemhez és idegesen távozott. Belerengett az egész ház, mikor becsapta maga mögött az ajtót. Szívem szerint kikiabáltam volna neki, hogy "Ez nem WC ajtó." de jobbnak találtam, hogy nem teszem. Próbáltam kemény lenni, de ez a bizonyos "borzalmas" jelző igen fájt. Az ajkamba haraptam és kicsit lehűtöttem magam. A szemeim folyamatosan fürkésztek valamit, végül pedig az ágyamon állapodtak meg. Egy mobil...és annyit mondok, hogy nem az enyém. Biztos Luke hagyhatta itt a nagy sietségben. A gondolatmenetem a telefon rezgése zavarta meg. Nem tudtam magamnak parancsolni. Kioldottam a billentyűzárat és kellemes meglepetés tárult elém. A háttérképe változatlan marad. Még mindig ugyan az a kép volt ami ketten pózolunk és hülye fejet vágunk. Elmosolyodtam, de hirtelen elkapott egy kezelhetetlen vágy. Megnyitottam a beérkező üzeneteket és ez virított a képernyőn:

"Hmm ha ők így, akkor én is úgy." Szövetkezzenek csak, majd én is kitalálok valamit. Még elemeztem volna a beszélgetést, de gyorsan kellett cselekednem, mert Luke jött vissza. Valószínű rájött, hogy itt hagyott nálam egy igen értékes tárgyat.
2011. január 12.
Már vártam ezt a napot. Kiugrottam az ágyamból és hatalmas energia tömeggel rohangáltam az egyik szobából a másikba. Az éjszaka mindent elterveztem, hogy tudnám a fiúkat csőbe húzni a kis tervükkel. Hamar elkészültem így jutott időm arra is, hogy beüljek kicsit a TV elé, hogy meghallgassam a várható időjárást és a friss híreket. Váratlan csengő zavart meg, és mivel megint egyedül voltam, én nekem kellett kinyitnom. Egy szőke, kék szemű sráccal találtam szemben magam, akire nem számítottam, hogy őszinte legyek. 
- Nem megyünk együtt suliba? - kérdezte szerényen, és válaszként csak megbiccentettem a fejem, és ezzel hű maradtam a beszéd szünetemhez is. Elzártam a tevét, hátamra kapta a táskát és máris indultunk. - Mi ez a némasági fogadalom? - értünk a suli elé, én pedig megvontam a vállam és elsiettem. Persze azért voltam olyan logikus, hogy olyan helyen álltam meg ahol kitűnő látvány tárul elém a két fiú alakításáról. Minden azzal kezdődött, hogy lepacsazitak, vagy kezet fogta, nem is ez a lényeg. Mindkettőjüknek az volt a reakciója, hogy megtörölték a ruhájukba a kezüket. Ash próbálta kicsit hihetően előadni a "nagy barátságot". Átkarolta Luke nyakát és úgy mentek be az iskola kapuján. Csak ezzel is volt egy kis döccenő. A kis szöszi olyan grimaszt vágott, hogy az ha elmesélném valakinek, nem hinné el. Amint elhaladtak előlem, olyan nevetőgörcs kapott el, hogy a levegőhiány kerülgetett. Egész nap így ment, ők szenvedtek én pedig nevettem. Utolsó óráink környékén, bevettem a végső fegyverem. Odamentem hozzájuk és szóba elegyedtem velük.
- Hogy, hogy ilyen jóba lettetek? - mosolyodtam el - Azon gondolkodtam, hogy elmehetnénk valahova. Ti meg én és a lányok, jó buli lenne nem? Ti se unatkoztok, és ránk is vigyáznak.
- Nem érünk rá akkor. - mondta reflexből Ashton
- Még nem is mondtam, hogy mikor lesz. - nevettem el magam.
- Zsúfoltak a programjaink. - mentegetőzött Luke
- Persze, persze. Tudom, hogy minél több időt akartok együtt tölteni.  Hagylak is titeket. - villantottam egy ördögi mosolyt, majd tovább álltam. "Három, kettő, egy..." számoltam vissza és mire ahhoz a bizonyos "egy"-hez értem Luke rántott meg a karom.
- Könyörgök! Dani, ne hagyj vele. Nem bírom tovább, ez szörnyű, egyszerűen kibírhatatlan. - szorított magához és esze ágában nem volt elengedni.
- Kíváncsi voltam meddig bírjátok. - nevettem el magam.
- Hogy mi? - csatlakozott hozzánk Ash.
- Tudtad?! - képedt el a szöszi is.
- Igen. Elovastam az SMS-eket. - erre a kijelentésemre mind a ketten értelmetlen fejjel néztek rám, így kénytelen voltam megmagyarázni. - Luke, tegnap átjött, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem sok sikerrel. - néztem Ashton-ra. - Aztán elment, feladta és a türelme is elfogyott, de a nagy idegességben nálunk hagyta a mobilját. Ott hevert az ágyamon a díszpárnak közt és csak azt vettem ésure, hogy rezeg. Kíváncsi voltam, hogy mit beszél azzal a bizonyos "akit uzálok" névjeggyel szereplő emberkével. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy az te vagy. Még az este mindent elterveztem, de a mai nap után úgy látom hiába való volt. Ti is megadtátok magatokat. - hadrtam gyorsan mindent.
- Ez bosszúért kiállt. - ült széles mosoly Ashton arcára
- De még mennyire! - nézett felém Luke. Két szúrós tekintet szegeződött felém, így jobbnak láttam, ha elfutok. Ezzel nem is lett volna baj, csak a két fiú is utánam iramodott. A folyosó végén utol is értek, s mindketten rám vetődtek, és hatalmas csikizésbe kezdtek. Nem érdekelte őket, hogy iskolában vagyunk és az sem, hogy a folyosó hemzsegett a tanároktól, bár azokat meg se hatotta, hogy telitorokból üvöltöztem segítségért.
Kedves naplóm!
Így történt, hogy a két fiú elásta a csatabárdot, még akkor is, ha csak pár hétig vagy napig. Örülök, hogy újra békesség ural mindent. Ennyi lettem volna mára. Ígérem, hamarosan írok. Jó éjt! XX

Csak egy utcai verekedés

Kedves naplóm!

2011. január 1.
Reggel mikor már felébredtem egyedül hevertem a párnák között. Luke-nak pedig semmi nyoma nem volt. Rátekintettem a mellettem halmozódó zsepi kupacra, és boldogan tapasztaltam, hogy már nincs is szükségem rá. "Érdekes fordulat." pattantam ki az ágyból, szinte minden fáradtságot lerázva magamról. Felkaptam a köntösöm, majd leballagtam a konyhába, ahol váratlan dologgal találtam szemben maga. Teljes komfortban, mint aki otthon van, egy szöszke srác iszogatja a tejszínhabos kávéját. Megrökönyödve pislogtam rá, hol pedig a kávéra. "Ez mégis mi? Hogy és hogyan?" cikáztak  a fejemben a kérdések. Még sem kérdeztem semmit, csak némán álldogáltam. "Mégis honnan szerválta a tejszínhabot?" ez fúrta legjobban az oldalam, mert ha van és én nem tudok róla, akkor az a harmadik világháború kitörését jelentené. Szó nélkül rácsaptam a tejszínhabos flakonra, majd igen nőiesen a számba nyomtam egy jó nagy adagot az édességből. Megelégedett arccal néztem körbe a szobában, s csak egy zavaró tényező volt jelen. Luke, és az ő elfojtott nevetése. Nem igaz, mindent félre kell értenie?
-Remélem jól esik az a kávé. - vetettem neki oda félvállról.
- Ha tudni akarod, nagyon is. - nevetett. Kötözködtem volna tovább vele, de ezt, megszakította a telefonom csörgése. Rohantam vissza az emeletre, sarkamban pedig, Luke szaladt. Hogy őt mit akart, arról fogalmam sem volt, csak jött utánam. Az ágyamon, rezgett, zenélt, fütyült és még nem tudom, mit csinált a mobilom. Mosoly húzódott az arcomra, mikor elolvastam a hívó nevét. - Ki az?? - türelmetlenkedett a kis szöszi, válaszként csak a szám elé tettem a mutató ujjam, hogy csendre intsem.
- Szia! - köszönt csengő hangon egy rég nem hallott hang.
- Szia! Hogy vagy? De jó hallani a hangod! - ragyogott a szemem.
- Boldog Új Évet! - kacagott - Valamikor nem lenne kedved találkozni?
- Ó, neked is. - mosolyogtam - De, ez egy nagyon jó ötlet, Ash.
- Ash?! - szólt bele Luke - Mit beszélsz te vele?
- Luke, csönd már! - emeltem fel a hangom.
- Luke-l vagy?! - esett kétségbe Ashton. - Amn, bocsi, leteszem, ha zavarok.
- Igen, de ne rakd le.
- Ne is, mert beszédem van vele! - folytatta Luke helyettem is.
- Nagyon, szépen kérlek fejezd be! - intettem nyugalomra, de nem is foglalkozott velem. Kikapta a kezemből a telefont.
-Na idefigyelj! - üvöltött bele
- Hé, add vissza.- rángattam a pólóját.
- Jó lenne ha nem telefonálgatnál Dani-nek.
- Csak, Boldog Új Évet kívántam neki, meg szerettem volna vele találkozni. Tudod milyen rég láttam?! - hallottam Ash hangját a vonal másik végéről, még úgy is, hogy nem közvetlen a fülemnél volt a mobil.
- Engem ez nem érdekel! Jó lenne, ha leszállnál róla. - válaszolt Luke.
- Csak barátok vagyok! - hangzott a válasz Ash-től és tőlem egyszerre - Mért nem találkozhatnék a barátommal.- folytatta most már csak Ashton.
- Hűtsd le magad, Luke. - nyugtattam.
- Majd holnap találkozunk a téren háromkor, akkor mindent megbeszélünk! - fejezte be a beszélgetés Luke.
- Normális vagy?! Mi bajod van? Nem tilthatod meg, hogy találkozzak a barátaimmal! - kiabáltam kipirosodva.
- De igen, főleg ha arról van szó. - dőlt végig az ágyamon Luke.
- Nem arról! Ashton a neve, érted? Ashton! - nem tetszett ez a viselkedése, annyira felidegesített ezzel a féltékenységével. Majd én is ledőltem az ágyra, ő pedig most már higgadtan nyúlt felém, viszont én elhúzódtam tőle.
- Ne csináld már. - húzott vissza
- De csinálom, hogy lehetsz ilyen ünnep rontó? - néztem rá szúrós szemmel, ő pedig megvonta a vállát. Végül ráhagytam és odabújtam hozzá, csak abban reménykedtem, hogy elfelejti a holnapot...
2011.január 02.
Mintha az egész tegnapot csak álmodtam volna. Mindaddig úgy is tűnt, amíg fél három előtt öt perccel nem csöngetett Luke.
- Nem, nem és nem. Nem fogok elmenni, nem érdekel, hogy a barátom és a haverom verekszik, egyikőtök pártjára sem fogok állni. - fonta össze a karom.
- De attól még eljöhetsz. - rángatta a karom, így kénytelen voltam vele tartani. Kicsit hamarabb mint három, már ott voltunk, és az ellenfél is. Ash vagy egy fejjel magasabb volt Luke-nál. Be kell valljam, tartottam ettől az egész találkozástól. Elég sok filmet néztem ahhoz, hogy tudjam mit jelent az a bizonyos "háromkor a téren találkozunk".
-  Nem fogok verekedni, az egyszer biztos. - jelentette ki Ash azonnal.
- Gyáva. Mi van? Ilyenkor már nem is vagy olyan erős? - cukkolta a szöszi, amivel nem tudom, mit akart elérni.
- Nem akarlak megütni, annak nem lenne jó vége. - tartotta a kezében Ashton a helyzetet, de mikor Luke forró fejjel megütötte, azt már ő sem állhatta.
-Hé, hé, hé...fiúk! Nyugi! Még valaki megsérül! - próbáltam közéjük állni, de ez volt a lehető legrosszabb ötlet. Pár percen belül kisebb tömeg gyűlt körénk, én pedig azért imádkoztam, hogy valaki, akinek van annyi esze és ereje szétválasztja őket egymástól. Sajnos, ilyen ember nem akadt sehol. Az utcai verekedés felénk ritka volt, viszont durva. Megsúgom, kartöréssel még senki nem úszta meg. Ijedten kapkodtam a fejem, s néhány erősebb ütésnél összeszorítottam a fogaim. Szörnyű volt őket így látni. Főleg azért is, mert mindketten közel álltak hozzám. Olyan fél órás verekedés után mind kettő megunta, s a nép is feloszlott. - Te jó ég! - túrtam a hajamba, mikor megláttam őket. A szemük vörös volt a sok felgyülemlett dühtől. Luke-nak egy hatalmas lila folt díszelgett a szeme alatt, az orra pedig vöröslött a rászáradt vértől. A fejét fogta, bizonyára ott érte a legtöbb ütés. Ashton sem volt jobb formába, neki berepedt a szemöldöke felett, ami egy alapos összevarrásra vár. A seb miatt, az egész arcán folyt a piros vér, ami később patakká duzzadt, mikor összeért az orra vérével. Viszont, be kell látni, rosszabb állapotban volt. A karját szorongatta, ami remegett, és kimondhatatlanul fájt neki, igaz nem éreztem, de látszott rajta.
- Hülye barom...- és még szitkozódott tovább Ash - ráestél a karomra. Ha eltört, te fizeted a gipszem.
- Csak gondoltad. - forgatta a szemét Luke, és kárörvendve tekintett végig ellenfelén. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy szólni kellene valamelyik szülőnek, mert ha valamelyik összeesik még megmozdítani sem tudom, nem hogy kórházba vinni. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy apum értesítem, hisz róla tudtam, hogy hidegen hagyja, viszont elviszi őket a sürgősségire, aztán pedig értesíthetjük a szüleiket. A tervem be is vált, néhány szépség hibát leszámítva. Ashton begipszelt, törött karral és összevarrt fejjel hagyta el a kórházat, Luke-nak pedig be volt kötözve a feje. Szép látvány mondhatom.
- Most már béke van ugye? - kérdeztem megszeppent hangon
- SOHA! - szólt két oldalamról a válasz, majd a két fiú, két irányba elindult.
Kedves naplóm!
Csak hogy ez a nap se teljen unalmasan. Komolyan, ezt a napot egy ideig nem fogják elfelejteni az biztos.

Kedves olvasók!
Tudom, hogy az előző részem nem lett valami "hű de jó" kategória, ezért próbáltam most egy kicsit izgibb történetet hozni, remélem tetszett, ha pedig nem akkor sajnálom, csak mondjátok meg és próbálok javítani. Köszi, hogy benéztetek. XX

Náthás szilveszter

Figyelem!! Ebben a részben több helyen is összefüggések vannak Leiner Laura Akkor szakítsunk könyvével. Tudom ez nem a legegyedibb rész, de remélem így is tetszik!

Kedves naplóm!

2010. december 31.
 El sem hiszem, hogy már véget ért ez az év is. Annyi minden történt velem, hogy szinte fel sem fogtam az idő múlását. Talán azért, mert minden olyan jól alakult, vagy nem tudom, sikerült az év utolsó napjára lebetegednem. Fantasztikus. Pedig, nem is vagyok az a beteges típus. Azt hiszem ugrott Anna szilveszteri bulija is, amire Luke és én is hivatalosak voltunk. Pedig annyira vártam már. Nincs is jobb a legjobb haverjaiddal és a barátoddal tölteni az utolsó órákat. Helyette dekkolhatok itthon egyedül és nyomkodhatom a számítógép billentyűit, hisz más elfoglaltságot, úgy se lehet találni. Amíg most leírtam ezt a pár sort addig, vagy húsz zsepit használtam el, gondolhatod, milyen szörnyű állapotban vagyok.
Halk kopogást hallottam az ajtómon, amire gyengéden felültem, s vörös szemekkel néztem a hang irányába. Persze, mindenki tudja már, hogy ki volt az. Szőke haj mindent elárul.
- Naaa?! Készen állsz az estére? - lökte be az ajtóm, én naiv, még azt hittem, hogy az életben egyszer finom lesz - Ooo...de...te...Nagyon vicces vagy. Dani, én is be tudok bújni az ágyba, sápadt arcot tettetni és összefogni a hajam, most nem vágsz át. - olyan értelmetlen fejet vágtam, s akkor leesett mit is mondott pontosan.
- Nem, Luke, te nem tudod összekötni a hajad. - nevettem rekedten.
- Tudod, hogy értettem. - majd közelebb sétált az ágyhoz, és egy gyors mozdulattal lerántotta a takaróm. - De, te pizsiben vagy. - lepődött meg, mikor szembesült azzal, hogy most az egyszer nem szimuláltam. - Nem jössz ma este? - hangolódott le, én csak a fejem ráztam. -Tudod mit? Én sem.
- A-a! Neked muszáj elmenned! Legalább neked legyen emlékezetes ez az este. - mosolyogtam, bár nem tudom mennyire volt megnyerő, a vörös szem és a kipirosodott orr látványával.
- Majd azt hiszed, hogy nélküled fogok átlépni egy új évbe. Szép álom Dani, szép álom. - ilyenkor van az, hogy meghalok. "Hogy lehet valaki ennyire édes?" Néztem rá csillogó szemekkel. - Csak annyit árulj el. Hogy tudtál ebben a "nagy" hidegben így megfázni? - csak halkan elnevettem magam, majd a hőmérőre tekintettem. "Igen nagy hidegben. 23 fok." - Engedj magad mellé. - lökött arrébb nagyon udvariasan. Csupán egymás mellett feküdtünk, és elszíneződött orral, és forrongó hőmérséklettel, én voltam a legboldogabb ember. Amit ő feláldozott értem az felbecsülhetetlen. Soha nem fogom tudni meghálálni. Átkarolta a vállam és ráhajtotta a fejét a vállamra, azt hiszem a szerepünk felcserélődött, mert kettőnk közül mindig én vagyok az aki odatámasztja a fejét.
- Luke! Szerintem, menj a közelemből! Nem akarom, hogy elkapj valamit." - de ő erre csak a vállát rántotta meg. "Jól van, én szóltam." - Te! Amúgy kérdezhetek valamit?! - mosolyodtam rá, mire ő csak biccentett a fejével. - Komolyan egy gitár formájú pendrive? - meredtem előre, s a tekintetem az övének szegeztem. Csak nagyot sóhajtott, majd halkan elnevette magát.
- Nem nézted meg? - simított végig kócos hajamon. A fejem ráztam,, aztán az ölembe vette az eddig földön pihenő laptopot. Amolyan "hadd lássuk" fejet vágtam, és izgatottan keresgettem a meghajtók között. Keresés közben rábukkantam egy bizonyos "Boldog Karácsonyt!" mappára. Egyből tudtam, hogy az lesz az, ami nekem kell. Aprókat szuszogtam, s magamban számoltam a a másodperceket. "3,2,1...kezdődik". A képernyőn egy ismerős személy tűnt fel, kék pólóban, szürke farmerben és egy gitárral a kezében. Csillogó szemmel és fülig érő mosollyal fordultam Luke felé, mivel ő szerepelt a videóban. Megszólaltak az első akkordok a hangszeren, s néhány pillanat leforgása alatt, a kis szöszi csengő hangja is bezengte a szobát. "Úristenem!" ámuldoztam a tehetségén. Tudtam, hogy jó hangja van, de ennyire. Véget ért a dal, én pedig szorosan magamhoz szorítottam a barátom. A legszebb ajándék.
- Tetszett? - tette fel a kérdést azok után, miután végig nézhette a halálom. Nem szóltam semmit, csak öleltem és öleltem, mit sem törődve a baci tengerrel. Fiatal volt még az este, de sehogyan sem tudtuk lefoglalni magunkat. A bulizáshoz túl beteg voltam, az otthon léthez pedig túlságosan egészséges. Átok ült rajtam, vagyis ezt gondoltam, mind addig, míg Luke-nak támadt egy elvetemült ötlete. Mivel minden évben ugyanazokat a filmeket ismétlik a tévében december 31.-én így már fejből tudjuk a jeleneteket, ezért könnyebb őket átszinkronizálni. Igen, új szinkron hangot adtunk a szerencsés filmeknek. Majd összeestünk a nevetéstől, olyan jól szórakoztunk, hogy az idő csak repült.Vagy három filmben változtattuk meg a párbeszédeket, mire elérkezett az a bizonyos "00:00". Szorosan összekulcsoltuk a kezünket, és vártuk, hogy együtt lépjünk át az újévbe. Eddig csak filmekben láttam ilyet, de most még átélni még jobb volt. Megelégedtem volna az egyszerű kézfogással,de Luke nem bírt magával. Az ajkait szorosan az enyémhez tapasztotta, s nem engedett. Kivételes alkalom volt, hogy próbáltam ellenállni, de jóval erősebb volt, és szívem mélyén és is ugyan úgy akartam. Már nem érdekelt a betegség, az otthon töltött este és az sem, hogy mások lehet jobban szórakoznak. Nekem ott volt ő, s az éjféli csókja. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy a következő évet is együtt fogjuk eltöltölteni. Lássuk csak be, egy fiútól ezt hallani a világ egyik legédesebb dolga. Talán ha nem ez az este volt a legfergetegesebb buli az életemben, az egyszer biztos, hogy örökké emlékezni fogok rá, az ő szavaira, a hangjára, a finom érintésére, és az idegesítő beszólásaira. Bármit is hozzon a jövő, én mindig szeretni fogom, mert ő nekem több mint egy barát, ő az életem része.

Kedves naplóm!
Így telt el 2010 utolsó éjszakája. Sok papírzsepivel és nevetéssel, meg a felejthetetlen piros orrommal.