A nagy barátok

Kedves naplóm!

2011. január 11.
Két hét telt el a verekedés óta, de ennyi idő telt el, hogy nem beszéltem egyikőjükkel sem. Ami kicsit fura, mivel az egyik fél a barátom. Különösen, ez a része nem érdekelt, haragudtam ráértem s így tartottam a legjobbnak. Most nem kell azt hinni, hogy némasági fogadalmat tettem egy életre, mert nem, csak kicsit kerülöm őket. Vannak rajtuk kívül rengetegen, akik szívesen látnak a társaságukban, nem szorulok a két fiúra, meg vagyok nélkülük is. Hannah-val és Ann-el töltöttem a délutánom. Kibeszéltük a lehető összes lányos dolgainak, sőt talán túlságosan is. Csak elkapott minket a lányos roham. Kisminkeltük egymást, majd a hajunkat is belőttük, miközben teljes hangerővel szóltak a kedvenc dalaink. Az ágyon ugráltunk, s teli torokból üvöltöttük a dalszövegeket, azzal a bizonyos jelmondattal: "Kit érdekelnek a szomszédok?!" A bulis órák után jött a lelkizés, a csajos délutánok mellőzhetetlen része, ami nagyban arról szól, hogy fikázzuk és kegyetlenül szidjuk a fiúkat. Csak hallgattam a két barátnőm panaszait, s az ábrándozásait a barna, vagy éppen szőke hajú srácokról. Érdekes volt, mert eddig mindig engem kellett végighallgatniuk, most pedig némán ülök köztük, s rendületlenül figyelem őket. Vártam, hogy feltűnik-e nekik. Kis időbe telt, mire Hannah szúrós tekintettel felém nézett:
- Napszúrást kaptál? Vagy most komolyan, mi bajod? - húzta hátra szőke tincseit.
- Hallgatunk! - szólt közbe Ann, s rám meresztette hatalmas kék szemeit. Válaszul, megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy semmi. Mivel barátnőknek hívják mind a kettőt, sikerült kiszedniük belőlem mindent. Elmeséltem nekik a történetem Karácsony reggelétől egészen a verekedés estéjéig, s a beszéd szünetet is elmagyaráztam.
- Hát majd lesz valami - vágta rá Hannah teljesen természetesen. Persze én szinte az egész Bibliát felolvasom, az ő szerelmi bánatára, erre ő csak ezt mondja. Szépen vagyunk, mondhatom.
- Dani, nekem mennem kell. - fogta sürgősre a dolgokat Ann, mi pedig elkerekedett szemekkel néztünk rá. - Halljátok! - kapta a táskáját, s megindult.
- Megyek veled. - tápászkodott fel a szőkeség is. Mit volt tennem, mit nem, utukra kellett őket engednem. Az ajtóban még az ölelések hada várt, mint az nálunk mindig is szokás volt. Elnéztem még egy ideig a két elmebeteget, ahogy az út közepén dülöngélve távolodnak tőlem. Mély levegő vettem, majd felpillantottam a velünk szemben álló sárga ház emeleti szobájának az ablakára. Halvány mosoly szökött az arcomra, de azonnal el is tűnt, mikor a fejemben megszólalt egy kis hangocska, ami tisztázta velem a jelenlegi helyzetem. A ház üres volt, mint azt már megszoktam. Apa sokáig dolgozik mostanság, így már az estéket is kénytelen vagyok egyedül töltenem a tankönyvek társaságában. Utáltam őket, akárhányszor beléptem a szobámba mindig kiéhezett tekintettel meredtek rám, s egyre jobban azt hajtogatták, hogy "Tanulj, tanulj!" Más baj nem is volt velük, csupán ennyi, de valamiért kirázott a hideg, mikor rájuk néztem. Ezen az este is így volt. Kinyitottam a bioszt, aláhúztam az adott lecke lényegét, de mikor tanulásra került a sor, az ölembe vettem a laptopom. Felnéztem a közösségikre, ahol olvasatlan üzenetek rengetege várt. "Körüzenet, Luke, Körüzenet, Ashton, Ashton, Luke, Ann, Körüzenet, Luke, Luke, Ashton..." motyogtam magam elé, miközben a feladókat néztem. Az üzeneteket mind elolvastam, viszont nem illettem egyiket sem válasz adással. Bújtam nagyban a friss sztár pletykákat, mikor felugrik egy kis ablak, benne Luke nevével.
"Tudom, hogy fent vagy! Látlak! " olvastam fél hangosan, összeráncoltam a szemöldököm, s értetlenül néztem a képernyőre.
- Máskor talán be kéne zárni a bejárati ajtót! - szólt egy hang mögülem. Engem a szívroham kerülgetett, de végül megfordultam. Luke állt velem szembe, nekem, pedig az arcom teljesen lángba borult.
- Te mit keresel itt? - förmedtem rá - Tudod mit? Nem érdekel! Kifelé, nem akarlak látni.
- Van hangja a kisasszonynak? - vigyorgott rám - Nem megyek innen addig, még nem beszéltünk. - makacsolta meg magát. "Hát jó. Felőlem tanyát is verhetsz, mert egy ideig nem fogok hozzád szólni." vontam meg a vállam miközben, hátat fordítottam neki. Vagy fél órán keresztül dumált hozzám, de nem jutott előrébb. Hallgattam, és egy szót sem szóltam. - Borzalmas vagy! - vágta a fejemhez és idegesen távozott. Belerengett az egész ház, mikor becsapta maga mögött az ajtót. Szívem szerint kikiabáltam volna neki, hogy "Ez nem WC ajtó." de jobbnak találtam, hogy nem teszem. Próbáltam kemény lenni, de ez a bizonyos "borzalmas" jelző igen fájt. Az ajkamba haraptam és kicsit lehűtöttem magam. A szemeim folyamatosan fürkésztek valamit, végül pedig az ágyamon állapodtak meg. Egy mobil...és annyit mondok, hogy nem az enyém. Biztos Luke hagyhatta itt a nagy sietségben. A gondolatmenetem a telefon rezgése zavarta meg. Nem tudtam magamnak parancsolni. Kioldottam a billentyűzárat és kellemes meglepetés tárult elém. A háttérképe változatlan marad. Még mindig ugyan az a kép volt ami ketten pózolunk és hülye fejet vágunk. Elmosolyodtam, de hirtelen elkapott egy kezelhetetlen vágy. Megnyitottam a beérkező üzeneteket és ez virított a képernyőn:

"Hmm ha ők így, akkor én is úgy." Szövetkezzenek csak, majd én is kitalálok valamit. Még elemeztem volna a beszélgetést, de gyorsan kellett cselekednem, mert Luke jött vissza. Valószínű rájött, hogy itt hagyott nálam egy igen értékes tárgyat.
2011. január 12.
Már vártam ezt a napot. Kiugrottam az ágyamból és hatalmas energia tömeggel rohangáltam az egyik szobából a másikba. Az éjszaka mindent elterveztem, hogy tudnám a fiúkat csőbe húzni a kis tervükkel. Hamar elkészültem így jutott időm arra is, hogy beüljek kicsit a TV elé, hogy meghallgassam a várható időjárást és a friss híreket. Váratlan csengő zavart meg, és mivel megint egyedül voltam, én nekem kellett kinyitnom. Egy szőke, kék szemű sráccal találtam szemben magam, akire nem számítottam, hogy őszinte legyek. 
- Nem megyünk együtt suliba? - kérdezte szerényen, és válaszként csak megbiccentettem a fejem, és ezzel hű maradtam a beszéd szünetemhez is. Elzártam a tevét, hátamra kapta a táskát és máris indultunk. - Mi ez a némasági fogadalom? - értünk a suli elé, én pedig megvontam a vállam és elsiettem. Persze azért voltam olyan logikus, hogy olyan helyen álltam meg ahol kitűnő látvány tárul elém a két fiú alakításáról. Minden azzal kezdődött, hogy lepacsazitak, vagy kezet fogta, nem is ez a lényeg. Mindkettőjüknek az volt a reakciója, hogy megtörölték a ruhájukba a kezüket. Ash próbálta kicsit hihetően előadni a "nagy barátságot". Átkarolta Luke nyakát és úgy mentek be az iskola kapuján. Csak ezzel is volt egy kis döccenő. A kis szöszi olyan grimaszt vágott, hogy az ha elmesélném valakinek, nem hinné el. Amint elhaladtak előlem, olyan nevetőgörcs kapott el, hogy a levegőhiány kerülgetett. Egész nap így ment, ők szenvedtek én pedig nevettem. Utolsó óráink környékén, bevettem a végső fegyverem. Odamentem hozzájuk és szóba elegyedtem velük.
- Hogy, hogy ilyen jóba lettetek? - mosolyodtam el - Azon gondolkodtam, hogy elmehetnénk valahova. Ti meg én és a lányok, jó buli lenne nem? Ti se unatkoztok, és ránk is vigyáznak.
- Nem érünk rá akkor. - mondta reflexből Ashton
- Még nem is mondtam, hogy mikor lesz. - nevettem el magam.
- Zsúfoltak a programjaink. - mentegetőzött Luke
- Persze, persze. Tudom, hogy minél több időt akartok együtt tölteni.  Hagylak is titeket. - villantottam egy ördögi mosolyt, majd tovább álltam. "Három, kettő, egy..." számoltam vissza és mire ahhoz a bizonyos "egy"-hez értem Luke rántott meg a karom.
- Könyörgök! Dani, ne hagyj vele. Nem bírom tovább, ez szörnyű, egyszerűen kibírhatatlan. - szorított magához és esze ágában nem volt elengedni.
- Kíváncsi voltam meddig bírjátok. - nevettem el magam.
- Hogy mi? - csatlakozott hozzánk Ash.
- Tudtad?! - képedt el a szöszi is.
- Igen. Elovastam az SMS-eket. - erre a kijelentésemre mind a ketten értelmetlen fejjel néztek rám, így kénytelen voltam megmagyarázni. - Luke, tegnap átjött, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem sok sikerrel. - néztem Ashton-ra. - Aztán elment, feladta és a türelme is elfogyott, de a nagy idegességben nálunk hagyta a mobilját. Ott hevert az ágyamon a díszpárnak közt és csak azt vettem ésure, hogy rezeg. Kíváncsi voltam, hogy mit beszél azzal a bizonyos "akit uzálok" névjeggyel szereplő emberkével. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy az te vagy. Még az este mindent elterveztem, de a mai nap után úgy látom hiába való volt. Ti is megadtátok magatokat. - hadrtam gyorsan mindent.
- Ez bosszúért kiállt. - ült széles mosoly Ashton arcára
- De még mennyire! - nézett felém Luke. Két szúrós tekintet szegeződött felém, így jobbnak láttam, ha elfutok. Ezzel nem is lett volna baj, csak a két fiú is utánam iramodott. A folyosó végén utol is értek, s mindketten rám vetődtek, és hatalmas csikizésbe kezdtek. Nem érdekelte őket, hogy iskolában vagyunk és az sem, hogy a folyosó hemzsegett a tanároktól, bár azokat meg se hatotta, hogy telitorokból üvöltöztem segítségért.
Kedves naplóm!
Így történt, hogy a két fiú elásta a csatabárdot, még akkor is, ha csak pár hétig vagy napig. Örülök, hogy újra békesség ural mindent. Ennyi lettem volna mára. Ígérem, hamarosan írok. Jó éjt! XX