Halloween

Kedves naplóm!
2010. november 1. független attól, hogy nálunk, nem is annyira hivatalos ez a "hálovín" azért mégis az emberek többsége, ugyan úgy tartja, mint mondjuk Amerikában. Ugyanazok a hülye szokások. Nem mintha nem élvezném, mert minden évben rendszeresen járok cukrot gyűjteni és nem érdekel, hogy elsős gimnazista vagyok. A kísértet sztorik és az ijesztgetések is hasonlóak. Néhányan túlzásba is esnek vele, tavaly például az egyik volt osztálytársaméknál egy gigantikus pók csücsült a ház tetején. Félelmetes, hogy mit ki nem találnak. Ennyi elég is volt az elmélkedésből is.
Tegnap megbeszéltem Ash-l a dolgokat. Nem folytathattuk, igaz az a kis "együtt töltjük a délutánt" sztori egész jól alakult, és nem tagadhattam le, hogy jól éreztem vele magam, mert az úgy nem lenne fair. Tényeket kellet kimondanom, nem pedig összevissza hordott caflangot. Fájt, de mégjobban neki. Jól tudtam mit érezhetett. Lelehett az arcáról is olvasni a szomorúságot, a kudarcot, a csalódotságot és a fájdalmat, ez mind keveredett. Az ajka szélébe harapott és türte, ahogy hozzá beszéltem. A vártnál jobban vette a lapot, az is igaz, de szörnyen érezte magát. Azt hittem ott, akkor mindent elszúrtam, és nem lehet semmit jóvá tenni, az a vonat elment messzire a barátságunkkal együtt.
Ma, mivel nem volt tanítás Luke átjött és mindvégig az apró-cseprő dolgaival untatott. Az ágyon ültünk, míg én a falnak döntöttem a fejem ellenben ő az ágyrugóját tesztelte, ugyanis azon ugrált.
-Na gyere te is. Jó buli lesz.-kérlelt, hogy tartsak velük az este.
-Már mondtam, nincs kedvem hozzá. Eddig egyszer sem hagytam ki, de most valahogy nem kívánkozok menni.-ingattam a fejem.
-Jaj, ne már. Ott leszek én és Calum, meg az osztályból is egy csomóan.-egy hatás szünet-Senki nem bírhat rá, hogy elgyere?-biggyeztette le a száját.
-A-a.-ráztam hevesen a fejem, ugyanakkor nagyon imponált, hogy ennyire ragaszkodik, ahhoz, hogy vele tartsak.
-Akkor, ez már felesleges lesz, de azért próba szerencse.-és  kirohant a szobámból, le a lépcső, majd beengedett valakit. "Mint aki otthon lenne." Végig dőltem az ágyon, majd farkasszemet néztem a plafonnal. Ugye mondanom sem kell, hogy ki győzött.
-Kop-kopp.-hallottam meg egy ismerős hangot amitől elmosolyodtam.
-Gyere már!!!!-kacagtam fel és rászegeztem a tekintetem az ajtóra, ami csak résnyire nyílt ki.-Nagyon vicces.-majd felpattanta, az ágyból, s kitártam az ajtóm, majd behúztam a mögötte rejtőzködőt.-Már vagy ezer éve nem láttalak.-szorítottam jó erősen magamhoz. Mikor elengedtem Luke állt sorba az ölelésért.-Hé! Te alig tűntél el két percre. Mért kapnál? Egész délelőtt itt vagy nem elég ez?-meredtem rá szúró szemekkel, de a kemény arc mögött örültem, hogy velem töltötötte a szabad idejét.-Na gyere te is.-tártam szét a karom nagylelkűen, de arra nem számítottam, hogy mindketten rám ugranak teljes erővel.-Miután palacsintát csináltatok belőlem, igazán leszállhatnátok rólam.-erre csak egy bizonyos "a-a" morojlást hallottam és a súly még mindig változatlan maradt. Körülbelül tíz perc után megelégeltem és harcba szálltam a két fiú ellen, igaz kicsit, de tényleg csak egy ici-picit fölényben voltak, de különösen nem izgatott. Be kell valljam kudarcot szenvedtem, ez miatt a következő időben a földre kényszerültem, ők pedig elfoglalták az ágyat. Fő az udvariasság.
-Biztos nincs kedved együtt halloweenezni velük?-pislogott nagyokat Cal, amire csak a fejem ráztam.-A kedvemért sem?
-Hááát...-mentem bele egy kis nyaggatás után.-Rendben, de csak a kedvedért.-mosolyogtam
-Hé! Igazságtalanság!-durcizott be Luke és összefonta a karját.
-Ne kezd megint!-ordítottam rá, amire kicsit összerezzent. Pár óra múlva a fiúk idegeskedve vártak a bejáratnál, de én csak nem érkeztem meg. Öltözködtem, hisz nem mehetek akármibe az utcára.
-Te hová készülsz?-kérdezték rémisztően egyszerre, amint megláttak kalózjelmezben.-Azt hiszem félre értetted. Mi a vidámparkba megyünk.-magyarázták. "Ó én hülye!" csaptam a fejemhez.
-Akkor még egy pillanat.-meg sem várva a valaszt száguldottam vissza az emeletre. Röpke tíz perc után egy újabb ruha kollekcióban jelentem meg, és úgy vigyorogtam mint, a tejbe tök.-Mire várunk még?-ugrottam ki az ajtón.
Ötödik óta nem voltam a vidámparkban, és olyan boldog voltam, hogy így alakult. Számomra az a hely mindigis olyan varázslatos volt, az óriás kerék, a hullámvasút, az elvarázsolt kastély, a kísértet alagút, a tükör terem és a hozzájuk hasonló, kipróbálásra váró dolgok. Visszafojtott lélegzettel kapaszkodtam bele Luke dzsekijébe és álltunk be a sorba. Rengetegen voltak, ugyanis mint az utóbb megtudtam, ingyenes volt a belépő. Mire nagy nehezen beértünk már besötétedett, de így volt a buli. Mindent ki akartunk próbálni. Mint kisgyerekek a cukorboltban, kategória, úgy rohangáltunk a játékok között. A terveink között, úgy szerepeltek, hogy igzgalmassági sorrendben szállunk fel mindenre, így utoljára maradt a szellemvasút. A két fiú azonnal bepattanz egy kiskocsiba engem hátra hagyva.
-Ne, én egyedül nem merek.-nyöszörögtem utánuk, de ez ,ár felesleges volt.
-Velem mersz?-szólt hátulról egy hang, de mire válaszolhattam volna a "vasútas" srác belökött egy kocsiba és mellém Ashton pattantbe. Csak az ellenkező irányba bámultam nem mertem vele szembe nézni.-Amn...-itt kereste a megfelelő szót, hogy beszélgetést el tudjuk kezdeni.-Figyelj, én sajnálom.-erre én egy olyan "mi bajod" fejet vágtam.-Gondolhattam volna, hogy ez lesz, nem akartam semmit erőltetni. Csak tudod, szép lett volna. Mindegy, jó, hogy így alakult. Barátok azért??-még mindig nem értettem ezt a logikát, de a barátságra hevesen bólogattam.-Hallod, szurkolok nektek?-kacsintott rám
-Hogy kinek és minek??!-ráncoltam össze a szemöldököm.
-Hát nektek, neked meg Luke-nak.-na jó ezt most mért mondta?! Én meg ő...na azt kétlem, de pont neki kell ezt mondani?!
-Ashton, most fogom utoljára elmondani, jól figyelj: CSAK BARÁTOK VAGYUNK!!!-üvöltöttem teljesen kikelve magamból, mert nem értem, mi olyan bonyolult egy fiú lány barátságban.
-Nyugi, csak, kívülről...tudod mit hagyjuk.-fejezte be mielőtt még valami rosszat mondott volna. Megindult a kocsi, lassan döcögve haladtunk a sötétségbe, és egyre jobban élesedtek a sikítások, majd az idegörlő léptek a hátunk mögött. Egy hirtelen kanyar, és egy csontváz ugrott ki elénk, mire én hatalmasat felsikoltottam, majd a kezemmel eltakartam a szemem és azt kívántam, hogy minél hamarabb kiérjünk.
-Shh. Ne félj.-húzta el a kezem a szemem elől és erősen megszorította a mellettem nyugodtam ülő srác, mire kibátorkodtam nyitni a szemem. Halvány lila színben jelentek meg a koporsók előttem, s mikor elhaladtunk mellettük, égtelen üvöltéssel nyílt ki a fedelük. A mennyezetről pókok lógtak le, s ha nem húztam le a fejem akkor beleakadtak. Már kezdtem hozzá szokni ezekhez a rémisztő dolgokhoz, mikor hirtelen leállt a kiskocsi, majd egy helyben elkezdett forogni, s fülsüketítő kacajt hallottunk minden felől. A pörgés kisvártatva megszűnt, majd újfent tovább haladtunk. Lassan kiértünk es az arcom újra a szabad levegő érintette, bár az most már csípős és hideg volt. A kijáratnál megpillantottuk Luke-t és Cal-t, amint épp az utat elemezték. Őket észrevéve, gyorsan elengedtük egymás kezét és zavartan kiugrottunk a kocsiból.
-Jó volt mi?-vigyorgott Luke, és ezek szerint neki nagyon bejött
-Jó, jó, de most már menjünk.-rángattam, mert már biztonságos helyen akartam tudni magam. Hazafelé úton végig úgy mentünk, hogy Luke-t átkaroltam, ő pedig vissza, ez így kicsit megnyugtató érzés volt, mivel, ha valamilyen szörnyeteg elragadna, akkor egyszerre kapjon elminket. Tudom ezt csak az én fantasztikus képzelőerőm adhatta ki, de mit is várunk tőlem.
-Jó éjt. Majd holnap találkozunk?-álltunk meg az ajtónk előtt.
-Hát nem tudom, de majd hívlak aztán megbeszéljük rendben?-mire ő erősen bólogatott.-Okés. Szép álmokat, szia.-öleltem meg búcsúzóul, majd végig néztem, ahogy átér az úton, s bemegy a házaba, majd én is hasonlóan cselekedtem.
Kedves naplóm!
Ez is megvolt, bár az igaz, hogy nem hiszem, hogy sokat fogok ezek után a sötétben járkálni, vagy aludni, pedig azt kellene. Mindegy is, most megyek jó éjt. Hamarosan írok. XX

"Mért adsz reményt, ha esélyt nem?"

Kedves naplóm!
2010.október 29 ez a nap különösen furán alakult. Kezdetben minden a megszokott ritmusban haladt, de aztán minden felborult.
Megérkeztünk a suliba, köszöntünk a többiekkel, majd egy kis pletyka rohamot indítottunk, mi lányok. Kicsit kitárgyaltuk a hétvégét, meg persze a kedvenceinkkel történt dolgokat, jelen esetbe a kedvenc énekesem új albuma volt a téma. Kicsivel később kimentem a szekrényemhez, és ha akarnám se tudnám letagadni, hogy miért. Persze, látni akartam és elmondani neki mekkora barom vagyok, meg, hogy nagyon sajnálom, hogy ott hagytam csak úgy. Hiába, nem volt ott. Csupán a barátait találtam a megszokott helyükön a radiátor mellett. Kicsit elkeseredve forgattam a zárat és elmélyedtem magamba. "Mennyi minden történt ez a szekrény előtt. Ha beszélni tudna." mosolyodtam el és kinyitottam az ajtaját. Egy papír szállingózott a lábam elé. Elég gyűrött állapotban volt, de mit várunk tőle azok után, hogy pár milliméteres résen torlaszolták át. A cetlin egy mondat állt :"Mért adsz reményt, ha esélyt nem?" alatta pedig egy szívecske. Névtelenül volt, de ennek ellenére tudtam, hogy Ashton-tól kaptam. Mély levegőt vettem, majd vissza siettem az osztályba, ahol a zsebembe süllyesztettem a papírt.  Egész nap ezzel gyötörtem magam, talán túlzásba vittem az ügyet, de bántott, még jobban fokozta a helyzetet, az hogy minden szünetbe egy újabb cetli fogadott. Fogalmam sem volt, hogy, hogy a csodába csempészi a szekrényembe bele észrevétlenül, de ez még nem is izgatott annyira. Infón kivételes alkalommal azt csináltunk amit akartunk. Felvettem a fülest és kicsit kikapcsoltam az agyam. Maxon hallgattam a zenét, nem foglalkozva semmi mással. A többiek a közösségin lógtak és az értelem hiányában elkezdtek üzeneteket küldeni egymásnak, miközben alig volt pár centi, vagy néha-néha méter távolság köztük. Bevallom, én sem állhattam a csábítást, én is csatlakoztam az IQ harcosokhoz. Bejelentkeztem és vagy húsz olvasatlan üzenet várt rám, meglepődtem, majd mikor megnéztem kitől jött a meglepődöttség elszállt. Ash-től jött és ugyan az a szöveg volt tizenkilencszer elküldve. A másik egy pedig kitől jött? Na mégis kitől? Természetesen Luke-tól, aki mint megszokás ott ült mellettem. Az helyett, hogy beszélgettünk volna írogattunk, az értelem magas foka. Egyszer-kétszer felnevettünk, de semmi komolyabb, érdekesebb, izgalmasabb és még sorolhatnám mi nem volt. "A suli egy szívás." állapítottam meg mikor végre kicsöngettek. Ez volt az utolsó óránk, így csak összecuccolni mentünk le a termünkbe. A padom össze volt irkálva, az ismerős szöveggel. Kitaláltam egyből, hogy ki ült a helyemen.
-Gyere már!-türelmetlenkedett a kis féltékeny
-Jó, jó. Menj, majd utánad megyek.-intettem neki, de nem tántorított mellőlem.-Akkor maradj.-vontam a vállam és szánt szántszándékkal csiga tempóba váltottam.
-Ne húzd az idegeimet.-nevetett, majd hirtelen felkapott, a másik kezébe pedig a táskámat fogta, s így indultunk haza. Mit ne mondja, kicsit sem néztem hülyének. Mi nem foglalkoztunk vele, hisz csak bohókás tinik voltunk, mit érdekelt a mások véleménye.-Köszönöm a fuvart, vagy valami?-tette csípőre a kezét.
-Nem kértelek, hogy egész hazáig hurcolj.-nevettem
-De ha nem hozlak el, akkor még mindig ott volnánk.-szállt vitába velem.
-Az is biztos.-ugrottam vissza a hátára, hogy majd lenyomhassam a földre, de természetesen ez a tervem kudarcba fulladt és ő helyette én csattan akkorát a földre, hogy az egész utca visszhangzott.
-Jól vagy?-térdelt le mellém hirtelen, ijedten. Nekem csak a vállaim rázkódtak a nevetéstől.
-Igen. Csak máskor hagyjad magad.-böktem oldalba
-Na jó, talán.-hagyta rám, majd felsegített.
-Hol koszos még?-poroltam le a nadrágom.
-Am...-pirosodott el egy kicsit.
-Mit nézel te? Nem szégyelled magad?-poroltam le a fenekem. -Jaj, nehogy már magadra vedd. Tudod, hogy csak szórakoztam.-vigyorogta, s ő ,aga is azt tette, csak kicsit zavarba jött, így ott hagyott, köszönés nélkül.-Ezt megjegyeztem!-kiabáltam utána, de ő erre csak hátra legyintett. Gyors felkaptam a táskámat a vállamra és becsörtettem a lakásba. Egy harsány köszönéssel tudattam apával, azt hogy hazaértem, és a mai napon ezzel véget ért a beszélgetésünk is. Neki kezdtem a leckének, majd öt perc után a földre söpörtem a tankönyveimet, s elkezdtem kiabálni velük, mintha ők lennének a hibásak azért, mert sok leckét kaptunk. Végül megszállt a jó kislány lélek és megcsináltam a házit, ezzel sikerült az egész napom elhúznom. Jó, persze azért belefért az időmbe egy tánc óra, de akkor is semmi mást nem tudtam csinálni. Imádok táncolni, kis másodikos korom óta űzöm ezt a sportot, az életem része, nem tudom mit csinálnék, ha nem táncolhatnék. Mikor hazaértem vettem egy jó meleg vizes fürdőt és boldogítottam a szomszédokat, ugyanis elkezdtem énekelni. Igen, ebből már jó nem sülhet ki. Bebújtam az ágyba, de aludni nem tudtam. A plafont bámultam, mikor arra lettem figyelmes, hogy kopog valami az ablakomon. Be kell valljam, először nagyon megijedtem. Sötét volt, csak én voltam ébren és az utcánkban közvilágítás sincs. Rászántam magam, s odamerészkedtem az ablakhoz. Elmosolyodtam, mivel Ashton állt az udvarunkon. "Ez, hogy kerülhetett ide?!" ez volt az első gondolatom.

-Mit keresel itt?!-könyököltem a párkányra.

-Szép estét neked is.-"ahj, ezt mindig elfelejtem"-Jó idő van és senkinek sem árt az esti levegőzés.

-Hát persze. Pont erre jöttél?!-vontam fel a szemöldököm.

-Erre volt a legegyszerűbb.-"igen, csakis, egyáltalán nem is erre lakik."-Danierys, csak annyit szeretnék mondani, hogy: Csak egy nap.-nézett rám kiskutya szemekkel.

-Nem adod fel igaz?-mosolyogtam.

-Nem én.

-Akkor nyugodtan itt is éjszakázhatsz.-húztam az agyát.

-Hidd el én megteszem.-mondta teljes elhatározottsággal.-Na?

-Egy nap.-bólogattam, és le kellett volna videózni a reakcióját. Én nem láttam még így örülni senkit. Nagyon aranyos volt. 

-Köszönöm.-suttogta maga elé- Holnap?-lehunyta a szemét és mélyen elgondolkodott.-Holnap eljönnél velem moziba? Azután pedig az egyik közeli parkba sétálni?-hadarta gyorsan az egészet, s izgatottan várta a válaszom.

-Igen, elmennék.-szerintem a válaszom nyilván való volt. 

-Akkor...holnap...Most mennem kell, nem tudják, hogy eljöttem. Jó éjt.-és már el is futott, majd alig pár másodpercen belül visszarohant.-Suli után, jó?-csak bólogattam.

2010.október 31.

A suliban nem nagyon beszélgettünk, hisz mindkettőnk elég zavarban volt, de még mikor vége lett a tanításnak. (Luke-t haza küldtem, mondván, hogy családi ügyeket kell intézni és apa jön értem, s majd ő bevisz városba. Tudom, tudom, kicsit átlátszó, de csak ez jutott az eszembe.)

-Szia.

-Szia.-jól kezdődött.-Ő, bevállalsz még egy utat azzal.-mutatott a kocsijára.

-Persze.-igazgattam a hajam.

-Add csak ide.-vette ki a kezemből a táskát, majd berakta a csomagtartóba.-Foglaltam jegyet, remélem nem baj? 

-Nem.Ésss mit nézünk meg?!-kíváncsiskodtam, azt hiszem kezdtem felszabadulni.

-Hát...nem tudom, hogy tetszeni fog, de ez egy akció film. Lehet valami nyálasabb sztorit kellett...

-Tökéletes.-vigyorogtam, és nagy kő esett le a szívemről mikor megtudtam, hogy nem valami szerelmi történetet kell végig szenvednem. 

-Komoly?-lepődött meg.

-Ahha. Imádom az akció filmeket. Furán hangzik mi?-nevettem.

-Egy kicsit, mert ilyet még nem hallottam egy lánytól sem.

*két és fél órával később*

-Soha az életbe nem bízom rád a film választást.-háborogtam miközben kijöttünk a moziból.

-Ezek szerint lesz még ilyen alkalom?-húzott egy perverz mosolyt az arcára

-Ilyet nem mondtam. Ne forgasd ki a szavaimat. Nem ezt mondtam.-löktem meg finoman.-Amúgy meg megkérdezhetem, hogy hol volt benne az akció?

-Ott ahol a csaj cipőt vásárolt.-vigyorgott, én pedig fejbe csaptam magam.-Nem értem, pedig az volt kiírva...-mentegetőzött.

-Na, ennyit erről is.-forgattam a fejem.

-Haza vigyelek vagy, maradsz egy kicsit még velem?-harapott a szája szélébe, s az arca egy kicsit elpirosodott. 

-Nem azt mondtad...

-Jó, csak azt hittem eleged van már belőlem... Akkor gyere.-húzott maga után. Halkan beszélgettünk és néha-néha felnevettünk. A park mit ne mondjak gyönyörű volt, ahogy néhány falevél vörösre vagy épp sárgára festette. Szorosan egymás mellett sétáltunk, csak mi voltunk már kint. Egy óvatlan pillanatban, Ash megfogta a kezem és összekulcsolta az övéivel. Én csak elpirultam és béna mosollyal néztem fel rá. Boldog voltam, hogy vele lehettem, életem egyik legjobb napjai közé tartozott, de nem tarthatott örökké, ezt tudta ő is és én is jól.

-Köszönöm ezt a délutánt.-álltunk meg a kapunkban este fél hat körül.

-Én köszönöm, hogy eljöttél.-nézett mélyen a szemembe, s magához húzott. 

-Ash! Csak ölelj meg.-tudtam mit akart és nem engedhettem, akármennyire szerettem volna én is. Magához szorított, én pedig a vállába fúrtam az arcom.-Mennem kell. Nagyon köszönök mindent, tényleg, nagyon jól éreztem magam.-távolodtam tőle, majd végül bementem a házba. Még kinéztem az ablakon, még kint állt, a tekintetünk találkozott, de semmi több. Rádőltem az ágyra és visszagondoltam a mai délutánra.

Kedves naplóm!

Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen is fog velem történni. Itt van ő, de még sem lehet az enyém. Mért kell mindennek olyan bonyolultnak lennie?! 

Kedves olvasók!

Először is elnézést, hogy ilyen későn raktam fel az új rész.

Remélem azért tetszett, kérlek mondjatok véleményt. Hozhatok új részt??

Az egyetlen ok

Kedves naplóm!
2010.október 26 végre péntek. Eltelt egy újabb hét, de azért a mai nap is tartogatott érdekességet a számomra. Reggel minden a megszokott rendben ment. Egész addig míg majdnem szívrohamot kaptam. Igen az úgy történt, hogy szépen pakolok be a szekrényembe, elvoltam  a magam kis világában és kizártam magam a külvilágból. Majd szépen becsukom a szekrény ajtóm és na akkor történt, nem nem semmi olyan horrorisztikus, csak Ash-l találtam szembe magam, amint a fejét neki támasztotta a szekrényének és szép barna szemei mögül pislogott rám.
-A frászt hoztad rám!-sápadtam el az ijedtségtől.
-Neked is szia! Merre voltál mostanság?-meredt rám, én pedig belekezdtem egy zavarodott monológba.
-Hát, először is voltam a fizika előadóban, a térkép szertárba, majd elmentem a mosdóba, aztán az osztályunkba irodalom órán és végül a szekrényemhez jöttem. De ha még az is érdekel, hogy mit ettem szívesen elmondom, mert nem volt valami változatos. Egyszóval nem ettem...
-Nem arra gondoltam.-tette az ujját a szám elé és váratlanul közelebb lepett. A levegőt egyre ritkábban vettem és a szívem belül kalapált. Az arcomra kiült a pirosság is, s csak csillogó szemekkel néztem a szemébe és álltam azt. Fejemben kavarogtak a gondolatok, és hol az egyik, hol a másik vészjelzőm szólalt meg legbelül. -Mért nem voltál suliban? Tudod itt annyiféle pletyka kering rólad, hogy már nem lehet tudni melyik a valós.-mosolygott és az helyett, hogy hátrált volna, még jobban felém hajolt.
-Hosszú és bonyolult, de majd elmesélem, ha érdekel.-vigyorogtam
-Már várom.- azt sem tudtam, hogy mit reagáljak erre, egyrészt sokkolt a közelsége, más részt, pedig nem akartam a magánéletemet részletezni. A homlokunk egymáshoz ért és alig volt már pár milliméter távolság köztünk. Ash a szekrényhez támasztotta a kezét én pedig megszeppenve néztem farkasszemet vele. Legvégül feladtam, és a földre szegeztem a tekintetem, s a cipőm hegyét kezdtem elemezni. Néhány pillanat leforgása után az öreg rezes hangú csöngő mentett meg enyhe túlzással.
-Mennem kell.-iszkoltam az osztályom felé, faképnél hagyva a kis göndört, aki csak nagyot nézett utánam. Nyilván nem erre, számított, de hogy őszinte legyek én sem. Ott álltam egy fiútól alig pár centire és megfutamodom, szép dolog mondhatom, s hogy fokozzam a helyzetet a tizenegyedik egyik leghelyesebb fiúja volt, akibe talán én is bele voltam zúgva. Matekon, mivel az volt a következő óránk, lélek háborút vívtam magamban, de én és én közöttem a csata döntetlennel végződött. Mégis ez segített a metek doga eredményemet megtudva való helyzetemen.
-Hányas lett.-jött Luke hozzám óra végén s dicsekedve mutogatta a hibátlan dolgozatát, amit már szinte kezdtem megszokni. Minden egyes tesztje ötös, hogy a csodába csinálja.
- Rossz hír. A vártnál rosszabb.-görbült le a szám mikor végig tekintettem a nagyrészt pirossal átfirkált lapra.- Utálom ezt a matekot. Az életbe nem fogok függvényekkel foglalkozni, minek megtanulni? Azt se tudom, hogy fogom kijavítani ezt a karót, szóval feladom.-háborogtam és összegyűrtem a papírt, majd egy jól irányzott dobással a kukába dobtam.
-Segítsek?-vigyorgott Luke, amivel sikerült elfeledtetnie velem a gondjaimat.
-Mégis miben?-vágtam egy igen érdekes fejet.
-Korrepetálhatnálak.-de akkor meg nem tudta mire is vállalkozik igazából.
-Korrepetálj, ha tudsz.-feleltem kicsit flegmán és bevágtam a táskámba a tankönyveket. Majd ő egy olyan "kihívás elfogadva" tekintetet vetett rám, majd gyors elhagytuk az osztályt, de azért nem szabadultunk meg az iskola fogságából. A folyosóról minél hamarabb elakartam tűnni, feltűnés nélkül. Próbáltam őt elkerülni, kisebb-nagyobb sikerrel.
-Danierys! Tudunk egy kicsit beszélni?- szólt a hátam mögül egy hang, és ez csakis csak egy valaki lehetett, mert az iskolában a tanárokon kívül csak Ashton szólít így. Csak erősen belekapaszkodtam a mellettem sétáló Luke karjába, jelezve neki, hogy bármi történik maradjon velem. Egy mély levegő, majd megfordultam.
-Mondjad nyugodtan.-vettem fel vele a szemkontaktust.
-Őő...izé...kettesben, tudod...úgy négy szem közt.-habogott összevissza. "Azt hittem ilyet csak én szoktam." tűnődtem magamban.
-Ash, akkor azt majd később, most nem igazán alkalmas.-próbáltam finoman, úgy mond "lerázni".
-Jó. -olyan rossz volt látni, ahogy kiskutya szemekkel nézett rám, én pedig puszta hidegséggel taszítottam el magamtól. Bántott a dolog, de nem tehettem ellene semmit. "Suli után elmondja." nyugtattam magam, de belül tomboltam, hogy így elküldtem. Némán sétáltunk az ebédlőbe át, ahol ezen a napon a délután nagy részét töltöttük, s a félreértés elkerülése végett, nem azért tanyáztunk le ott mert olyan mennyei lett volna az ebéd, az egyszerű magyarázat a hely volt. Mivel csak itt volt nyugodt környezet a délutáni órákban. Elővettem újból a könyveket,majd helyet foglaltam a "tanárommal" szembe.
-Akkor eltudod mondani, mit csináltunk most?-kérdezte diplomatikusan, miután elmagyarázott egy feladatot. Hevesen bólogattam és próbaltam elmondani.
-Rajzoltunk egy plusz jelet. Adtunk nekik nevet.
-Milyen nevet?-ráncolta össze a homlokát.
-X-t meg Y-t, azért, mert nem voltál elég találékony, hogy elnevezd őket Sam-nek és Bobby-nak. Aztán csináltunk bele pontokat és összekötöttük majd így kaptunk egy limonádé függvényt.-vigyorogtam, mint aki jól végezte a dolgát.
-Istenem, mért büntetsz?-borult az asztalra, e keserves kérdés közepette.- Először az egy kordináta rendszer, másodszor nem azért nem adtam más nevet nekik, mert nem jutott az eszembe, hanem csak azért, mert nálam okosabbak ezt így találták ki. Harmadszor pedig NINCS OLYAN, HOGY LIMONÁDÉ FÜGGVÉNY!!-próbálta elmondani a hibáimat, de az egész nevetésbe fulladt.-Szörnyű vagy!-nevetett, de már az arca teljesen lángba borult.
-Én mondtam...-vontam meg a vállam majd folytattam a röhögést.
-Azt nem gondoltam, hogy ennyire.-hitetlenkedett. Azt hiszem sikerült annyira kiakasztanom, hogy elment a kedve a tanárkodástól egy életre. Két órát töltöttem plusz matekkal és láss csodát semmi eredmény. Fáradtan indultunk haza felé, miközben folyamatosan nevetgéltünk. Már elhagytuk a sulit mikor a trappolás felerősödött a hátunk mögött. Egyszerre fordultunk hátra és egy barna hajú sráccal találtuk szemben magunkat.
-Elfelejtetted.-mondta rekedtes hangon.
-Jaj, bocsi, de most már szabad vagyok mondhatod.-kacsintottam rá, s intettem Luke-nak hogy induljon haza felé, majd beérem valahogy.-Mi az ilyen fontos?-hecceltem. Ő csak komoran nézett rám és behúzott egy fa alá, ami sikeresen eltakart minket a nezelődők elől. Háttal támasztottam a fát, hogy ki ne dőljön, na jó csak azért mert kényelmes volt. Velem szemben pedig Ash állt, kicsit zavartan.-Hallgatom.-vigyorogtam rá, de semmi változás, ő még mindig ugyan olyan komoran állt.
-Ehhez meg kell várni a megfelelő alkalmat.-suttogta sejtelmesen. Erre a kijelentésére enyhén fejbe vágtam. "Akkor mégis mért vagyunk, itt ha ehhez megfelelő alkalom kell?!" forgattam a szemem. -Most kicsit komolyan kérlek. Először is, most tudom, hogy oltári hülyeséget csinálok, amivel tönkre tehetek mindent, de ha ezt nem mondom meg egy életen át bánhatom.-nézett mélyen a szemembe, és félénken megfogta a kezem.-Danierys, azt hiszem szerelmes vagyok.-pirult el, és próbál mosolyogni, ami az idegességtől nem nagyon sikerült neki.
-Ó, és ki az? Elmondtad már neki?-érdeklődtem kicsit letörve, mert megijedtem, hogy más lányért dobog a szíve.
-Igazából igen.-túrt bele a hajába.
-És mit szólt hozzá?-és itt végleg elfogyott a reményem, mert senki nem mondana nemet neki.
-Megkérdezte, hogy ki az.-mosolygott és még jobban közelített.
-Ash!! Ez én vagyok???-dermedtem meg.
-Nem...Danierys, mégis ki más?-nevetett, de még mindig a válaszomtól félt, és az ő helyében én is így tettem volna. "Te úristen!" hunytam le a szemem és egy szúró érzés támadt legbelül. Nem szóltam semmit, nem mert nem tudtam megszólalni. Szerettem Ash-t jobban mint egy barátot és az igazság, hogy teljesen bele habarodtam. Annyira szerettem volna, szerettem volna az övé lenni, még ha csak egy kis időre is, szerettem volna a karjai közt lenni, érezni, ahogy átkarolja a derekam, s azt, hogy puszit adjon nap mint nap. Egy szóval szerettem volna, hogy a barátom legyen, de ez csak egy árny volt, amelyet nem lehet megvalósítani.-Amn...sajnálom.-szólalt meg a nagy csend után.-Most összezavartam mindent ugye?!-s leszegezte a szemét.
-Ashton.-csak eddig tudtam mondani, mire erre reménykedve felemelte a fejét.-Tudod, ajj...hogy is mondjam.
-Csak ne kímélj, mond nyugodtan.
-Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.-csusszant ki a számon, de azonnal meg is bántam.
-Nem viccelsz?-meredt rám gyerekesen.
-Nem...De akár mennyire szeretném, nem lehet.
-Köszönöm.-ölelt át, én pedig nem nagyon elleneztem. Ahogy a derekamon összekulcsolta a kezeit, s ahogy a vállára hajtottam a fejem, mire ő hozzám bújt. Jó érzés volt, de nem tarthatott sokáig.-Akkor most?-kérdezte zavartan, de nem nagyon tudtam válaszolni.
-Hidd el majdnem annyira szeretném mint te, de attól félek nem lehet.
-Ilyen válasz nincs.-ragadta meg a karom és azokkal a gyönyörű szemeivel meredt rám, aminek senki nem tud nemet mondani.-Szeretlek és ha nem mondasz normális választ, én esküszöm...nem tudom mit csinálok. -nézett rám könyörgő arccal. Nem tudtam mit tenni, választ sem adhattam neki, mert ha a szívemre hallgatok, akkor abból soha nem sül ki jó, de mondjuk akkor már megadhattam volna a választ. Így jobbnak láttam elfutni. Persze, mert ez mindenre megoldás, elfutni a problémák elől, ez a könnyű.
Kedves naplóm!
Mit tegyek most? Szeretem őt és erről álmodoztam, de ha belemegyek ebbe a játékba, akkor mit szól hozzá Luke. Az igazat megvallva, csak miatta nem tudtam dönteni, ő volt az egyetlen oka. Most mennem kell. Jó éjt! Hamarosan írok. XX

Kedves olvasók!
Nagyon köszönöm ezt a sok oldalmegjelenítést és a feliratkozókat. Ez igazán sokat jelent nekem. Most hogy így eljutottam a 30. részhez, egy kérdést tehetek fel? Folytassam a történetet? Remélem a többség igennel válaszol, mert hogy őszinte legyek a történet elején járok. Lécci jelezzetek vissza. Előre is köszi :) Örülök, hogy benéztél, gyere vissza máskor is ;) Jó éjt! XX

Díj #2

 Köszönöm a díjat Karolinának!
Szabályok:
-írj magadról 5 dolgot
-válaszolj 5 kérdésre
-tegyél fel 4 kérdést

-küldd tovább 2 embernek

Válaszaim
Hány blogod volt/van? Ez a negyedik :D
Honnan jön az ihleted? Nem tudom :D
Célod? Elrabolni az 5SOS tagokat és boldogan tovább élni az életem VELÜK *.*
Mi szeretnél lenni, ha felnőtt leszel? (munkára gondoltam) Mrs. Irwin <3 amúgy meg történész, vagy idegen vezető :D
-Kedvenc együttes?- 5 second of summer <33

Kérdéseim:
-Kedvenc blog? (ne saját)
-Mit csinálsz szabad idődben?
-Pepsi vagy Coca cola?? :D
-Mit gondolsz a blogomról?

Akiknek tovább küldöm:
http://givemelovefromonedirection.blogspot.hu/
http://amyandstellalife.blogspot.hu/

Kezd minden helyre jönni

Kedves napldm!
2010. október 24. azt hiszem ezen a napon ténylegesen beköszöntött az ősz. Reggel arra ébredtem, hogy az eső kegyetlenül veri az ablakom és áztatja a háztetőt. Még sötét volt, mikor kikászálódtam az ágyból és erőtlenül csoszogtam le a földszintre.
Az utóbbi napokban ez jellemző volt, az életkedvem mínuszba csökkent, és nem, nem csak azért, mert iskolába kellett mennem. Erről jut eszembe, most már több mint egy hete újból normálisan járok suliba, és nem valami felemelő érzés. Akkor még nem beszéltem arról, hogy még a szünetek sem olyanok mint régen. Kevesebbet nevetek, jóval kevesebbet, és nem vagyok olyan nagyon rossznak sem nevezhető. Talán az egyetlen oka, az hogy a lányok "jó hatást gyakorolnak rám". Igen szépen ellányosítanak, ha egyáltalán lehet ilyen. Ez annyira nem én vagyok, csak nincs kivel olyannak lennem mint régen. Egyedül, pedig nem buli. Ó, hogy hiányzik nekem. Lassacskán kezdek megőrülni nélküle. Jó példa erre a mai nap is. Szegény Alan már rég a sürgősségi osztályon feküdne, én pedig az elmegyógyintézetben dekkolnék, ha nincs az a valaki aki megállítja a történéseket. Már egy ideje szagot fogtam, hogy drága apukám a hátam mögött egyezkedik valamelyik osztálytársammal, hogy tényleg nem tartom-e a kapcsolatot Luke-l. Ezután már nem is volt nehéz kikövetkeztetni, hogy ki a besúgó. Ki más lenne, mint a megbízható, mégis minden lében Alan. De mi is történt pontosan?
Mint már említettem borús reggelre ébredtem, és én sem voltam valami aktív. Hűvös idő révén, pedig kénytelen voltam kabátot venni, ami önmagában szörnyű volt, s még nem is kezdődött el a tanítás. A suliban megint hallgathattam Ann-t, hogy mért nem mentem el a születésnapi partijára, és nem értette meg, hogy nem engedtek el, de neki aztán magyarázhattam. Majd következett egy finom matek doga, amiről fogalmam sem volt, így örülök, ha összehoztam egy kettest. Az tény, hogy ma nem voltam toppon. Magyaron nem volt tanárunk, s itt kezdődött minden. A fejemben visszhangoztak a gondolatok és csak azon kattogtak, hogy, hogyan tudhatnék a legjobb barátommal kapcsolatot teremteni. Egyre jobban csak az a kis besúgó mocskos hangját hallottam és szerintem nem vette észre, hogy mögötte ülök, mert azt magyarázta Patrick-nak, hogy mennyit kap apámtól. Na itt szakadt el a cérna. A kelleténél kicsit nagyobb erővel lendültem fel, s így a székem is felborult, és ezzel az akcióval magamra vontam a figyelmet, de ekkor már nem foglalkoztam vele. A ruháját megragadtam Alan-nek és odavágtam a falhoz, hogy szinte beleremegett az épület. Az igazság az, hogy én magam sem tudtam, hogy sikerült ilyen erősen, de a fejemben egész máshogy terveztem el ezt a helyzetet.
-Mennyit fizet apám?!-üvöltöttem, de nem válaszolt.-Nekem mond.
-Tu-tu-tudod mit.-dadogta és a zsebében kotorászott-Itt van mind, csak, hagyj békén. Nem avatkozok bele többet.-dobta a földre a pénzt, s kibújt a kezeim közül és egészen az osztály másik végébe futott. Már azon voltam, hogy utána iramodok és jól megverem, mikor egy meleg kéz szorította meg a csuklóm, és óvatosan húzott visszafele.
-Nyugi!- majd kicsit megnyugodva fordultam meg, és Luke-l találtam szembe magam.- Ez...ez...Amit az előbb csináltál, Dani, jól vagy?!-csak a fejemet ingattam és hátrálni próbáltam, hátrálni próbáltam, mikor ott volt a lehetőség, hogy vele lehessek. "Most egy fenevadnak képzel" morajlott belül.- Ne csináld ezt! Gyere ide!-mosolygott aranyosan, de én még mindig tartottam a távolságot. Egyáltalán nem tudom mi ütött belém, vagyis, de tudom: MEGŐRÜLTEM. Ez az egyetlen magyarázat rá. Nem akartam, hogy rám szegeződjön az összes szem, és azt sem, hogy rólam pusmogjanak a hátam mögött, de ezt nem kerülhettem el. Ha ennek híre megy a suliban mehetek a gyogyóba. Jaj istenem csak oda ne. Hogy még távolabb legyek a világtól. Tudom mostanság nem vagyok jó formába, de ilyen még soha nem történt velem. A szemem leszegeztem és kifutottam a teremből, és az sem érdekelt, hogy nagyban folyt a tanítás. Egészen a szekrényemig sprinteltem, majd ott előtte letelepedtem. Összehúztam magam és átfontam a lábaim, s elkezdtem sírni. Életemben nem sírtam ennyit, mint most az utóbbi hetekben. Magam alatt voltam és nem nagyon tudtam miért. Néhány perc múlva lépteket hallottam meg, amelyek egyre jobban élesedtek, majd végül megszűntek. Megszűntek, mert valaki megállt mellettem. Nem néztem fel, csak még jobban elrejtettem az arcom. A hajam is az arcomba húztam. Egy forró simítást éreztem a hátamon, majd az a valaki leült mellém. Persze nem kellett nekem felnéznem ahhoz, hogy tudjam, hogy Luke az.

-Hagyj egyedül, menj el!-szipogtam

-Hogy mondtad?- szorított magához.

-Hogy menj el!-ismételtem.

-Nem fogok!-dacolt az akaratom ellen.

-De menj el!

-Jó, ha te ezt akarod.-és már állt volna fel.

-Ne, ne.-fogtam meg hirtelen a kezét és magam mellé rántottam.

-De változékony a kedve ma a kisasszonynak.-törölte le az arcomon pihenő könnycseppeket.

-Ne hívj így!-hajtottam a fejem a vállára

-Majd azt én eldöntöm.-mosolygott pimaszul és az ölébe rántott. Olyan jó volt újra vele lenni és piszkálódni. 

-Ó, mit is szerettél volna mondani?-tápászkodtam volna fel, de ő nem engedte, így én magam hallhattam, hogy a szív verése ennél a kérdésnél milyen heves lett.-Na hagy halljam.- rángattam meg a ruháját, persze most már finoman.

-Nem tudom. Elfelejtettem.-vigyorgott, de nem tudom kit akart átverni, mert engem nem tudott az is biztos.

-Nem hiszem.-túrtam bele szöszi hajába, majd egy elvetemült tervem volt, hogy meghúzom neki, és addig nem engedem el amíg el nem mondja.-Még mindig nem emlékszel?

-Sajnálom, de nem.-vont a vállán és kicsit sem érdekelte, hogy a hajába kapaszkodtam.-Na jó, azért már elengedhetsz.-csikizte meg az oldalam, mire én hangosan felnevettem. 

-Jó, de ha eszedbe jut, azonnal szólj.-adtam fel a harcot ellene.

-Feltétlen.-nevetett velem.-Gyere vissza az osztályba. Kérj elnézést Alan-től rendben.-a kérés egyik rész még teljesíthető lett volna, de a második már kivitelezhetettlen, de végülis megtettem. Megegyeztem a besúgóval, hogy hazudik apának, de viszont cserébe minden nap vinnem kellett csokit neki, de ez nagyon megérte. 

Kedves naplóm!

Azt hiszem a dolgok kezdenek helyre jönni. Már újra csillognak a szemeim minden percben és hozzá kell tenni, hogy NEM a sírástól, hanem a folyamatos nevetéstől. Olyan jó visszanyerni a régi énem, azt a bohókás lányt aki eddig voltam. Elég volt egy életre ezekből a hisztis napokból. Most mennem kell. Hamarosan írok. Jó éjt! XX

"Ez kegyetlenség!"

Kedves naplóm! 
2010. október 15. Nem mondom, hogy olyan felemelő érzés tizenöt évesen egy idegen lakásban ébredni, úgy, hogy nem tiszta az este nagy része. Az érkezés még rémlik valamilyen szinten, de a többi, nem nagyon.
Ott feküdtem egy piros kanapén és körülöttem üres üvegek hevertek szanaszét. Azt nem mondom, hogy mind én ittam meg, de azért volt köztük az általam fogyasztottakból is jócskán, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Komolyan, hogy tehettem?! Ebből még hatalmas botrány lesz. Belese mertem gondolni. A fejem szörnyen zúgott és a lelkiismeretem folyamatosan zaklatott, nem hagyott nyugodni. Rászántam az erőm, hogy felülök, ami nagy erőfeszítéssel járt, majd beletúrtam vöröses hajamba, hogy formát öntsek neki, mintha ebben az állapotomban, az most olyan fontos lenne. Egyre hevesebben fürkésztem a szobát, ami nem adott valami nagy megnyugvást. Rajtam kívül még sokan mások hevertek a földön, vagy egy-egy puffban. Talán én még a szerencsések közé tartozom, hogy ilyen komfortos fekvő helyen ébredtem. Kicsit zavarodottan bámultam ki a fejemből és vártam az isteni szikrákat. Hamarosan Luke csörtetett le az emeletről, és őt elnézve elég energia dús volt. Idegesen jött hozzám és hirtelen elkapta a karom, s igen erősen markolta, miközben csak egy mondatot hajtogatott:
-Tudtam, hogy nem jó ötlet, s most megjöttek a szülők, el kell tűnnünk most!-hadarta egymásután.
-Hogy itt vannak!?-eszméltem fel és fürgébben szedtem a lábaim. A hátsó ajtó fele sikeresen felbuktam a padlón heverő Ann-ben, aki egy üveget szorongatott a kezében. "Te jó ég! Pedig ő az a jó kislány típus. Ugye azért én nem voltam ilyen gáz?!" szörnyülködtem, de márt Luke tovább rántott. Már-már rohanni kezdtünk a kijárat felé, s majdnem elértük a cél, mikor az utazásból haza térő szülők beléptek a házba. Nem volt időnk tétovázni, gyors kisurrantunk a házból, ki a kertbe, s átmásztunk a kerítésen. Egy két házzal odébb jártunk már, de még így is hallottuk a kiakadt felnőtteket.
-Ezt megúsztuk.-álltunk meg végül a sarkon.
-Ezt. De még a mieink hátra vannak.-figyelmeztetett a kis szöszi, akin kezdtek megjelenni a másnaposság jelei.
-Ne rontsd el a pillanatot.-intettem le, s letelepedtem a fűre.
-Én nem csak... na jó nem vitázok.-adta fel végül, s lehuppant mellém. A földet nézegettem és élveztem a szabadság utolsó perceit, hisz tudtam, hogy ez elég durva volt ahhoz, hogy legalább tíz évig tartó büntetést kapjak. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy, hogyan keveredhettem ilyenbe egyáltalán bele. Most már kár ezen rágódni, mivel megtörtént és már nem lehet visszaforgatni az időt.
-Min gondolkodsz?-meredtem a mellettem heverésző barátomra, mivel nagyon elmélyedt a felhők tanulmányozására.
-Elég sok mindenen.-titkolódzott.
-Például?-nyaggattam tovább
-Nem hinném, hogy érdekel.-húzta fel a vállát.
-De érdekel, csak mondjad már.-löktem finoman oldalba.
-Akkor sem... Nem publikus, hogy mikre gondolok.-villantott egy perverz mosolyt, majd újra elkomorodott.
-Meg tudnálak ölni ilyenkor tudod?- nyertem vissza az energiámat és újfent kisebb birkózásba kezdtünk.
-Pont erről van szó.-tolt el magától. Nem értettem semmit, csak megszeppenve ültem vissza, és néztem végig, ahogy feláll, s elmegy. Mikor észbe kaptam már jó pár méterre járt tőlem.
-Most hová mész?-kiabáltam utána, s rohanásba kezdtem.
-Haza. Jobb minél hamarabb túlesni a fej mosáson.-mondta mogorván. Csak nagyot sóhajtottam. Már végképp nem tudtam kiigazodni rajta. Ha lány lenne akkor tudnám, hogy az a dolog miatt ilyen változékony a kedélye, de ő mégis csak fiú, szóval fogalmam sincs. Nagy léptekkel vánszorogtam utána, kicsit kelletve magam, de ő rám sem hederített.
-Rendben, akkor szia.-mondtam csendesen mikor a kapunkhoz értem. Semmi válasz. "Hát jó" gondoltam magamba és belül kicsit reszketve közelítettem meg a bejáratot. Finoman kopogtattam, és reménykedtem, hogy apa nem hallja, s hogy lesz időm összeszedni a gondolataimat a magyarázkodáshoz. Félénken álldogáltam, de az ajtó csak nem nyílt. Egyszer csak a hátam mögül egy erős szorítást éreztem a derekamon. Egyből tudtam ki az, és csak vigyorogni tudtam, elfeledve a jelenlegi felállást.-Mit csinálsz? Az előbb nem bedurciztál?-néztem kéken csillogó szemébe.
-Csak, csak szeretnék mondani valamit.-pirult el.- Amin gondolkodtam. Ha érdekel még egyáltalán.
-Ne butáskodj, még szép, hogy érdekel.-mosolyogtam rá, de ettől még nem nyugodott meg.
-Tényleg nem fogsz kinevetni, vagy megutálni? Vagy akármi hasonló?
-Nem, dehogy.
-Akkor jó. Tu...-apa nyitotta ki az ajtót, s itt kezdődött minden. Finom mondva az így is megszeppent Luke-t haza küldte, engem pedig olyan kedves szavakkal illetett, és rótt rám olyan büntetést.
-Ez kegyetlenség! A lányod vagyok! Ilyet nem tehetsz. Nem elég az egy hónap szobafogság és házi munka, még tőle is eltiltasz? Nem taszíthatsz el a legjobb barátomtól.-körülbelül ez volt a reakcióm mikor azt mondta, hogy soha többet nem találkozhatok Luke-l, mert rossz hatással van rám.- De apaaa!!- sipítottam, de ő már rég nem volt a szobámban. Duzzogva bújtam a takaró alá, s kegyetlen zokogásba kezdtem. Nem értettem, hogy mért nem fogta fel, hogy nagyon megbántam már azt amit csináltam.
Kedves naplóm! Tudom, hogy mit tettem és vállaltam is a következményeket, de nélüle, nem kerek a világ. Luke aznelétem egyik része, az öröm forrásom központja. Mit fogok én nélküle csinálni? Egy biztos, hogy ezt nem hagyhatom annyiba, bár mennyire is megvan kötve a kezem. Most viszont megyek. Jó éjt! XX