Az egyetlen ok

Kedves naplóm!
2010.október 26 végre péntek. Eltelt egy újabb hét, de azért a mai nap is tartogatott érdekességet a számomra. Reggel minden a megszokott rendben ment. Egész addig míg majdnem szívrohamot kaptam. Igen az úgy történt, hogy szépen pakolok be a szekrényembe, elvoltam  a magam kis világában és kizártam magam a külvilágból. Majd szépen becsukom a szekrény ajtóm és na akkor történt, nem nem semmi olyan horrorisztikus, csak Ash-l találtam szembe magam, amint a fejét neki támasztotta a szekrényének és szép barna szemei mögül pislogott rám.
-A frászt hoztad rám!-sápadtam el az ijedtségtől.
-Neked is szia! Merre voltál mostanság?-meredt rám, én pedig belekezdtem egy zavarodott monológba.
-Hát, először is voltam a fizika előadóban, a térkép szertárba, majd elmentem a mosdóba, aztán az osztályunkba irodalom órán és végül a szekrényemhez jöttem. De ha még az is érdekel, hogy mit ettem szívesen elmondom, mert nem volt valami változatos. Egyszóval nem ettem...
-Nem arra gondoltam.-tette az ujját a szám elé és váratlanul közelebb lepett. A levegőt egyre ritkábban vettem és a szívem belül kalapált. Az arcomra kiült a pirosság is, s csak csillogó szemekkel néztem a szemébe és álltam azt. Fejemben kavarogtak a gondolatok, és hol az egyik, hol a másik vészjelzőm szólalt meg legbelül. -Mért nem voltál suliban? Tudod itt annyiféle pletyka kering rólad, hogy már nem lehet tudni melyik a valós.-mosolygott és az helyett, hogy hátrált volna, még jobban felém hajolt.
-Hosszú és bonyolult, de majd elmesélem, ha érdekel.-vigyorogtam
-Már várom.- azt sem tudtam, hogy mit reagáljak erre, egyrészt sokkolt a közelsége, más részt, pedig nem akartam a magánéletemet részletezni. A homlokunk egymáshoz ért és alig volt már pár milliméter távolság köztünk. Ash a szekrényhez támasztotta a kezét én pedig megszeppenve néztem farkasszemet vele. Legvégül feladtam, és a földre szegeztem a tekintetem, s a cipőm hegyét kezdtem elemezni. Néhány pillanat leforgása után az öreg rezes hangú csöngő mentett meg enyhe túlzással.
-Mennem kell.-iszkoltam az osztályom felé, faképnél hagyva a kis göndört, aki csak nagyot nézett utánam. Nyilván nem erre, számított, de hogy őszinte legyek én sem. Ott álltam egy fiútól alig pár centire és megfutamodom, szép dolog mondhatom, s hogy fokozzam a helyzetet a tizenegyedik egyik leghelyesebb fiúja volt, akibe talán én is bele voltam zúgva. Matekon, mivel az volt a következő óránk, lélek háborút vívtam magamban, de én és én közöttem a csata döntetlennel végződött. Mégis ez segített a metek doga eredményemet megtudva való helyzetemen.
-Hányas lett.-jött Luke hozzám óra végén s dicsekedve mutogatta a hibátlan dolgozatát, amit már szinte kezdtem megszokni. Minden egyes tesztje ötös, hogy a csodába csinálja.
- Rossz hír. A vártnál rosszabb.-görbült le a szám mikor végig tekintettem a nagyrészt pirossal átfirkált lapra.- Utálom ezt a matekot. Az életbe nem fogok függvényekkel foglalkozni, minek megtanulni? Azt se tudom, hogy fogom kijavítani ezt a karót, szóval feladom.-háborogtam és összegyűrtem a papírt, majd egy jól irányzott dobással a kukába dobtam.
-Segítsek?-vigyorgott Luke, amivel sikerült elfeledtetnie velem a gondjaimat.
-Mégis miben?-vágtam egy igen érdekes fejet.
-Korrepetálhatnálak.-de akkor meg nem tudta mire is vállalkozik igazából.
-Korrepetálj, ha tudsz.-feleltem kicsit flegmán és bevágtam a táskámba a tankönyveket. Majd ő egy olyan "kihívás elfogadva" tekintetet vetett rám, majd gyors elhagytuk az osztályt, de azért nem szabadultunk meg az iskola fogságából. A folyosóról minél hamarabb elakartam tűnni, feltűnés nélkül. Próbáltam őt elkerülni, kisebb-nagyobb sikerrel.
-Danierys! Tudunk egy kicsit beszélni?- szólt a hátam mögül egy hang, és ez csakis csak egy valaki lehetett, mert az iskolában a tanárokon kívül csak Ashton szólít így. Csak erősen belekapaszkodtam a mellettem sétáló Luke karjába, jelezve neki, hogy bármi történik maradjon velem. Egy mély levegő, majd megfordultam.
-Mondjad nyugodtan.-vettem fel vele a szemkontaktust.
-Őő...izé...kettesben, tudod...úgy négy szem közt.-habogott összevissza. "Azt hittem ilyet csak én szoktam." tűnődtem magamban.
-Ash, akkor azt majd később, most nem igazán alkalmas.-próbáltam finoman, úgy mond "lerázni".
-Jó. -olyan rossz volt látni, ahogy kiskutya szemekkel nézett rám, én pedig puszta hidegséggel taszítottam el magamtól. Bántott a dolog, de nem tehettem ellene semmit. "Suli után elmondja." nyugtattam magam, de belül tomboltam, hogy így elküldtem. Némán sétáltunk az ebédlőbe át, ahol ezen a napon a délután nagy részét töltöttük, s a félreértés elkerülése végett, nem azért tanyáztunk le ott mert olyan mennyei lett volna az ebéd, az egyszerű magyarázat a hely volt. Mivel csak itt volt nyugodt környezet a délutáni órákban. Elővettem újból a könyveket,majd helyet foglaltam a "tanárommal" szembe.
-Akkor eltudod mondani, mit csináltunk most?-kérdezte diplomatikusan, miután elmagyarázott egy feladatot. Hevesen bólogattam és próbaltam elmondani.
-Rajzoltunk egy plusz jelet. Adtunk nekik nevet.
-Milyen nevet?-ráncolta össze a homlokát.
-X-t meg Y-t, azért, mert nem voltál elég találékony, hogy elnevezd őket Sam-nek és Bobby-nak. Aztán csináltunk bele pontokat és összekötöttük majd így kaptunk egy limonádé függvényt.-vigyorogtam, mint aki jól végezte a dolgát.
-Istenem, mért büntetsz?-borult az asztalra, e keserves kérdés közepette.- Először az egy kordináta rendszer, másodszor nem azért nem adtam más nevet nekik, mert nem jutott az eszembe, hanem csak azért, mert nálam okosabbak ezt így találták ki. Harmadszor pedig NINCS OLYAN, HOGY LIMONÁDÉ FÜGGVÉNY!!-próbálta elmondani a hibáimat, de az egész nevetésbe fulladt.-Szörnyű vagy!-nevetett, de már az arca teljesen lángba borult.
-Én mondtam...-vontam meg a vállam majd folytattam a röhögést.
-Azt nem gondoltam, hogy ennyire.-hitetlenkedett. Azt hiszem sikerült annyira kiakasztanom, hogy elment a kedve a tanárkodástól egy életre. Két órát töltöttem plusz matekkal és láss csodát semmi eredmény. Fáradtan indultunk haza felé, miközben folyamatosan nevetgéltünk. Már elhagytuk a sulit mikor a trappolás felerősödött a hátunk mögött. Egyszerre fordultunk hátra és egy barna hajú sráccal találtuk szemben magunkat.
-Elfelejtetted.-mondta rekedtes hangon.
-Jaj, bocsi, de most már szabad vagyok mondhatod.-kacsintottam rá, s intettem Luke-nak hogy induljon haza felé, majd beérem valahogy.-Mi az ilyen fontos?-hecceltem. Ő csak komoran nézett rám és behúzott egy fa alá, ami sikeresen eltakart minket a nezelődők elől. Háttal támasztottam a fát, hogy ki ne dőljön, na jó csak azért mert kényelmes volt. Velem szemben pedig Ash állt, kicsit zavartan.-Hallgatom.-vigyorogtam rá, de semmi változás, ő még mindig ugyan olyan komoran állt.
-Ehhez meg kell várni a megfelelő alkalmat.-suttogta sejtelmesen. Erre a kijelentésére enyhén fejbe vágtam. "Akkor mégis mért vagyunk, itt ha ehhez megfelelő alkalom kell?!" forgattam a szemem. -Most kicsit komolyan kérlek. Először is, most tudom, hogy oltári hülyeséget csinálok, amivel tönkre tehetek mindent, de ha ezt nem mondom meg egy életen át bánhatom.-nézett mélyen a szemembe, és félénken megfogta a kezem.-Danierys, azt hiszem szerelmes vagyok.-pirult el, és próbál mosolyogni, ami az idegességtől nem nagyon sikerült neki.
-Ó, és ki az? Elmondtad már neki?-érdeklődtem kicsit letörve, mert megijedtem, hogy más lányért dobog a szíve.
-Igazából igen.-túrt bele a hajába.
-És mit szólt hozzá?-és itt végleg elfogyott a reményem, mert senki nem mondana nemet neki.
-Megkérdezte, hogy ki az.-mosolygott és még jobban közelített.
-Ash!! Ez én vagyok???-dermedtem meg.
-Nem...Danierys, mégis ki más?-nevetett, de még mindig a válaszomtól félt, és az ő helyében én is így tettem volna. "Te úristen!" hunytam le a szemem és egy szúró érzés támadt legbelül. Nem szóltam semmit, nem mert nem tudtam megszólalni. Szerettem Ash-t jobban mint egy barátot és az igazság, hogy teljesen bele habarodtam. Annyira szerettem volna, szerettem volna az övé lenni, még ha csak egy kis időre is, szerettem volna a karjai közt lenni, érezni, ahogy átkarolja a derekam, s azt, hogy puszit adjon nap mint nap. Egy szóval szerettem volna, hogy a barátom legyen, de ez csak egy árny volt, amelyet nem lehet megvalósítani.-Amn...sajnálom.-szólalt meg a nagy csend után.-Most összezavartam mindent ugye?!-s leszegezte a szemét.
-Ashton.-csak eddig tudtam mondani, mire erre reménykedve felemelte a fejét.-Tudod, ajj...hogy is mondjam.
-Csak ne kímélj, mond nyugodtan.
-Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.-csusszant ki a számon, de azonnal meg is bántam.
-Nem viccelsz?-meredt rám gyerekesen.
-Nem...De akár mennyire szeretném, nem lehet.
-Köszönöm.-ölelt át, én pedig nem nagyon elleneztem. Ahogy a derekamon összekulcsolta a kezeit, s ahogy a vállára hajtottam a fejem, mire ő hozzám bújt. Jó érzés volt, de nem tarthatott sokáig.-Akkor most?-kérdezte zavartan, de nem nagyon tudtam válaszolni.
-Hidd el majdnem annyira szeretném mint te, de attól félek nem lehet.
-Ilyen válasz nincs.-ragadta meg a karom és azokkal a gyönyörű szemeivel meredt rám, aminek senki nem tud nemet mondani.-Szeretlek és ha nem mondasz normális választ, én esküszöm...nem tudom mit csinálok. -nézett rám könyörgő arccal. Nem tudtam mit tenni, választ sem adhattam neki, mert ha a szívemre hallgatok, akkor abból soha nem sül ki jó, de mondjuk akkor már megadhattam volna a választ. Így jobbnak láttam elfutni. Persze, mert ez mindenre megoldás, elfutni a problémák elől, ez a könnyű.
Kedves naplóm!
Mit tegyek most? Szeretem őt és erről álmodoztam, de ha belemegyek ebbe a játékba, akkor mit szól hozzá Luke. Az igazat megvallva, csak miatta nem tudtam dönteni, ő volt az egyetlen oka. Most mennem kell. Jó éjt! Hamarosan írok. XX

Kedves olvasók!
Nagyon köszönöm ezt a sok oldalmegjelenítést és a feliratkozókat. Ez igazán sokat jelent nekem. Most hogy így eljutottam a 30. részhez, egy kérdést tehetek fel? Folytassam a történetet? Remélem a többség igennel válaszol, mert hogy őszinte legyek a történet elején járok. Lécci jelezzetek vissza. Előre is köszi :) Örülök, hogy benéztél, gyere vissza máskor is ;) Jó éjt! XX