"Ez kegyetlenség!"

Kedves naplóm! 
2010. október 15. Nem mondom, hogy olyan felemelő érzés tizenöt évesen egy idegen lakásban ébredni, úgy, hogy nem tiszta az este nagy része. Az érkezés még rémlik valamilyen szinten, de a többi, nem nagyon.
Ott feküdtem egy piros kanapén és körülöttem üres üvegek hevertek szanaszét. Azt nem mondom, hogy mind én ittam meg, de azért volt köztük az általam fogyasztottakból is jócskán, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Komolyan, hogy tehettem?! Ebből még hatalmas botrány lesz. Belese mertem gondolni. A fejem szörnyen zúgott és a lelkiismeretem folyamatosan zaklatott, nem hagyott nyugodni. Rászántam az erőm, hogy felülök, ami nagy erőfeszítéssel járt, majd beletúrtam vöröses hajamba, hogy formát öntsek neki, mintha ebben az állapotomban, az most olyan fontos lenne. Egyre hevesebben fürkésztem a szobát, ami nem adott valami nagy megnyugvást. Rajtam kívül még sokan mások hevertek a földön, vagy egy-egy puffban. Talán én még a szerencsések közé tartozom, hogy ilyen komfortos fekvő helyen ébredtem. Kicsit zavarodottan bámultam ki a fejemből és vártam az isteni szikrákat. Hamarosan Luke csörtetett le az emeletről, és őt elnézve elég energia dús volt. Idegesen jött hozzám és hirtelen elkapta a karom, s igen erősen markolta, miközben csak egy mondatot hajtogatott:
-Tudtam, hogy nem jó ötlet, s most megjöttek a szülők, el kell tűnnünk most!-hadarta egymásután.
-Hogy itt vannak!?-eszméltem fel és fürgébben szedtem a lábaim. A hátsó ajtó fele sikeresen felbuktam a padlón heverő Ann-ben, aki egy üveget szorongatott a kezében. "Te jó ég! Pedig ő az a jó kislány típus. Ugye azért én nem voltam ilyen gáz?!" szörnyülködtem, de márt Luke tovább rántott. Már-már rohanni kezdtünk a kijárat felé, s majdnem elértük a cél, mikor az utazásból haza térő szülők beléptek a házba. Nem volt időnk tétovázni, gyors kisurrantunk a házból, ki a kertbe, s átmásztunk a kerítésen. Egy két házzal odébb jártunk már, de még így is hallottuk a kiakadt felnőtteket.
-Ezt megúsztuk.-álltunk meg végül a sarkon.
-Ezt. De még a mieink hátra vannak.-figyelmeztetett a kis szöszi, akin kezdtek megjelenni a másnaposság jelei.
-Ne rontsd el a pillanatot.-intettem le, s letelepedtem a fűre.
-Én nem csak... na jó nem vitázok.-adta fel végül, s lehuppant mellém. A földet nézegettem és élveztem a szabadság utolsó perceit, hisz tudtam, hogy ez elég durva volt ahhoz, hogy legalább tíz évig tartó büntetést kapjak. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy, hogyan keveredhettem ilyenbe egyáltalán bele. Most már kár ezen rágódni, mivel megtörtént és már nem lehet visszaforgatni az időt.
-Min gondolkodsz?-meredtem a mellettem heverésző barátomra, mivel nagyon elmélyedt a felhők tanulmányozására.
-Elég sok mindenen.-titkolódzott.
-Például?-nyaggattam tovább
-Nem hinném, hogy érdekel.-húzta fel a vállát.
-De érdekel, csak mondjad már.-löktem finoman oldalba.
-Akkor sem... Nem publikus, hogy mikre gondolok.-villantott egy perverz mosolyt, majd újra elkomorodott.
-Meg tudnálak ölni ilyenkor tudod?- nyertem vissza az energiámat és újfent kisebb birkózásba kezdtünk.
-Pont erről van szó.-tolt el magától. Nem értettem semmit, csak megszeppenve ültem vissza, és néztem végig, ahogy feláll, s elmegy. Mikor észbe kaptam már jó pár méterre járt tőlem.
-Most hová mész?-kiabáltam utána, s rohanásba kezdtem.
-Haza. Jobb minél hamarabb túlesni a fej mosáson.-mondta mogorván. Csak nagyot sóhajtottam. Már végképp nem tudtam kiigazodni rajta. Ha lány lenne akkor tudnám, hogy az a dolog miatt ilyen változékony a kedélye, de ő mégis csak fiú, szóval fogalmam sincs. Nagy léptekkel vánszorogtam utána, kicsit kelletve magam, de ő rám sem hederített.
-Rendben, akkor szia.-mondtam csendesen mikor a kapunkhoz értem. Semmi válasz. "Hát jó" gondoltam magamba és belül kicsit reszketve közelítettem meg a bejáratot. Finoman kopogtattam, és reménykedtem, hogy apa nem hallja, s hogy lesz időm összeszedni a gondolataimat a magyarázkodáshoz. Félénken álldogáltam, de az ajtó csak nem nyílt. Egyszer csak a hátam mögül egy erős szorítást éreztem a derekamon. Egyből tudtam ki az, és csak vigyorogni tudtam, elfeledve a jelenlegi felállást.-Mit csinálsz? Az előbb nem bedurciztál?-néztem kéken csillogó szemébe.
-Csak, csak szeretnék mondani valamit.-pirult el.- Amin gondolkodtam. Ha érdekel még egyáltalán.
-Ne butáskodj, még szép, hogy érdekel.-mosolyogtam rá, de ettől még nem nyugodott meg.
-Tényleg nem fogsz kinevetni, vagy megutálni? Vagy akármi hasonló?
-Nem, dehogy.
-Akkor jó. Tu...-apa nyitotta ki az ajtót, s itt kezdődött minden. Finom mondva az így is megszeppent Luke-t haza küldte, engem pedig olyan kedves szavakkal illetett, és rótt rám olyan büntetést.
-Ez kegyetlenség! A lányod vagyok! Ilyet nem tehetsz. Nem elég az egy hónap szobafogság és házi munka, még tőle is eltiltasz? Nem taszíthatsz el a legjobb barátomtól.-körülbelül ez volt a reakcióm mikor azt mondta, hogy soha többet nem találkozhatok Luke-l, mert rossz hatással van rám.- De apaaa!!- sipítottam, de ő már rég nem volt a szobámban. Duzzogva bújtam a takaró alá, s kegyetlen zokogásba kezdtem. Nem értettem, hogy mért nem fogta fel, hogy nagyon megbántam már azt amit csináltam.
Kedves naplóm! Tudom, hogy mit tettem és vállaltam is a következményeket, de nélüle, nem kerek a világ. Luke aznelétem egyik része, az öröm forrásom központja. Mit fogok én nélküle csinálni? Egy biztos, hogy ezt nem hagyhatom annyiba, bár mennyire is megvan kötve a kezem. Most viszont megyek. Jó éjt! XX