Kedves napldm!
2010. október 24. azt hiszem ezen a napon ténylegesen beköszöntött az ősz. Reggel arra ébredtem, hogy az eső kegyetlenül veri az ablakom és áztatja a háztetőt. Még sötét volt, mikor kikászálódtam az ágyból és erőtlenül csoszogtam le a földszintre.
Az utóbbi napokban ez jellemző volt, az életkedvem mínuszba csökkent, és nem, nem csak azért, mert iskolába kellett mennem. Erről jut eszembe, most már több mint egy hete újból normálisan járok suliba, és nem valami felemelő érzés. Akkor még nem beszéltem arról, hogy még a szünetek sem olyanok mint régen. Kevesebbet nevetek, jóval kevesebbet, és nem vagyok olyan nagyon rossznak sem nevezhető. Talán az egyetlen oka, az hogy a lányok "jó hatást gyakorolnak rám". Igen szépen ellányosítanak, ha egyáltalán lehet ilyen. Ez annyira nem én vagyok, csak nincs kivel olyannak lennem mint régen. Egyedül, pedig nem buli. Ó, hogy hiányzik nekem. Lassacskán kezdek megőrülni nélküle. Jó példa erre a mai nap is. Szegény Alan már rég a sürgősségi osztályon feküdne, én pedig az elmegyógyintézetben dekkolnék, ha nincs az a valaki aki megállítja a történéseket. Már egy ideje szagot fogtam, hogy drága apukám a hátam mögött egyezkedik valamelyik osztálytársammal, hogy tényleg nem tartom-e a kapcsolatot Luke-l. Ezután már nem is volt nehéz kikövetkeztetni, hogy ki a besúgó. Ki más lenne, mint a megbízható, mégis minden lében Alan. De mi is történt pontosan?
Mint már említettem borús reggelre ébredtem, és én sem voltam valami aktív. Hűvös idő révén, pedig kénytelen voltam kabátot venni, ami önmagában szörnyű volt, s még nem is kezdődött el a tanítás. A suliban megint hallgathattam Ann-t, hogy mért nem mentem el a születésnapi partijára, és nem értette meg, hogy nem engedtek el, de neki aztán magyarázhattam. Majd következett egy finom matek doga, amiről fogalmam sem volt, így örülök, ha összehoztam egy kettest. Az tény, hogy ma nem voltam toppon. Magyaron nem volt tanárunk, s itt kezdődött minden. A fejemben visszhangoztak a gondolatok és csak azon kattogtak, hogy, hogyan tudhatnék a legjobb barátommal kapcsolatot teremteni. Egyre jobban csak az a kis besúgó mocskos hangját hallottam és szerintem nem vette észre, hogy mögötte ülök, mert azt magyarázta Patrick-nak, hogy mennyit kap apámtól. Na itt szakadt el a cérna. A kelleténél kicsit nagyobb erővel lendültem fel, s így a székem is felborult, és ezzel az akcióval magamra vontam a figyelmet, de ekkor már nem foglalkoztam vele. A ruháját megragadtam Alan-nek és odavágtam a falhoz, hogy szinte beleremegett az épület. Az igazság az, hogy én magam sem tudtam, hogy sikerült ilyen erősen, de a fejemben egész máshogy terveztem el ezt a helyzetet.
-Mennyit fizet apám?!-üvöltöttem, de nem válaszolt.-Nekem mond.
-Tu-tu-tudod mit.-dadogta és a zsebében kotorászott-Itt van mind, csak, hagyj békén. Nem avatkozok bele többet.-dobta a földre a pénzt, s kibújt a kezeim közül és egészen az osztály másik végébe futott. Már azon voltam, hogy utána iramodok és jól megverem, mikor egy meleg kéz szorította meg a csuklóm, és óvatosan húzott visszafele.
-Nyugi!- majd kicsit megnyugodva fordultam meg, és Luke-l találtam szembe magam.- Ez...ez...Amit az előbb csináltál, Dani, jól vagy?!-csak a fejemet ingattam és hátrálni próbáltam, hátrálni próbáltam, mikor ott volt a lehetőség, hogy vele lehessek. "Most egy fenevadnak képzel" morajlott belül.- Ne csináld ezt! Gyere ide!-mosolygott aranyosan, de én még mindig tartottam a távolságot. Egyáltalán nem tudom mi ütött belém, vagyis, de tudom: MEGŐRÜLTEM. Ez az egyetlen magyarázat rá. Nem akartam, hogy rám szegeződjön az összes szem, és azt sem, hogy rólam pusmogjanak a hátam mögött, de ezt nem kerülhettem el. Ha ennek híre megy a suliban mehetek a gyogyóba. Jaj istenem csak oda ne. Hogy még távolabb legyek a világtól. Tudom mostanság nem vagyok jó formába, de ilyen még soha nem történt velem. A szemem leszegeztem és kifutottam a teremből, és az sem érdekelt, hogy nagyban folyt a tanítás. Egészen a szekrényemig sprinteltem, majd ott előtte letelepedtem. Összehúztam magam és átfontam a lábaim, s elkezdtem sírni. Életemben nem sírtam ennyit, mint most az utóbbi hetekben. Magam alatt voltam és nem nagyon tudtam miért. Néhány perc múlva lépteket hallottam meg, amelyek egyre jobban élesedtek, majd végül megszűntek. Megszűntek, mert valaki megállt mellettem. Nem néztem fel, csak még jobban elrejtettem az arcom. A hajam is az arcomba húztam. Egy forró simítást éreztem a hátamon, majd az a valaki leült mellém. Persze nem kellett nekem felnéznem ahhoz, hogy tudjam, hogy Luke az.
2010. október 24. azt hiszem ezen a napon ténylegesen beköszöntött az ősz. Reggel arra ébredtem, hogy az eső kegyetlenül veri az ablakom és áztatja a háztetőt. Még sötét volt, mikor kikászálódtam az ágyból és erőtlenül csoszogtam le a földszintre.
Az utóbbi napokban ez jellemző volt, az életkedvem mínuszba csökkent, és nem, nem csak azért, mert iskolába kellett mennem. Erről jut eszembe, most már több mint egy hete újból normálisan járok suliba, és nem valami felemelő érzés. Akkor még nem beszéltem arról, hogy még a szünetek sem olyanok mint régen. Kevesebbet nevetek, jóval kevesebbet, és nem vagyok olyan nagyon rossznak sem nevezhető. Talán az egyetlen oka, az hogy a lányok "jó hatást gyakorolnak rám". Igen szépen ellányosítanak, ha egyáltalán lehet ilyen. Ez annyira nem én vagyok, csak nincs kivel olyannak lennem mint régen. Egyedül, pedig nem buli. Ó, hogy hiányzik nekem. Lassacskán kezdek megőrülni nélküle. Jó példa erre a mai nap is. Szegény Alan már rég a sürgősségi osztályon feküdne, én pedig az elmegyógyintézetben dekkolnék, ha nincs az a valaki aki megállítja a történéseket. Már egy ideje szagot fogtam, hogy drága apukám a hátam mögött egyezkedik valamelyik osztálytársammal, hogy tényleg nem tartom-e a kapcsolatot Luke-l. Ezután már nem is volt nehéz kikövetkeztetni, hogy ki a besúgó. Ki más lenne, mint a megbízható, mégis minden lében Alan. De mi is történt pontosan?
Mint már említettem borús reggelre ébredtem, és én sem voltam valami aktív. Hűvös idő révén, pedig kénytelen voltam kabátot venni, ami önmagában szörnyű volt, s még nem is kezdődött el a tanítás. A suliban megint hallgathattam Ann-t, hogy mért nem mentem el a születésnapi partijára, és nem értette meg, hogy nem engedtek el, de neki aztán magyarázhattam. Majd következett egy finom matek doga, amiről fogalmam sem volt, így örülök, ha összehoztam egy kettest. Az tény, hogy ma nem voltam toppon. Magyaron nem volt tanárunk, s itt kezdődött minden. A fejemben visszhangoztak a gondolatok és csak azon kattogtak, hogy, hogyan tudhatnék a legjobb barátommal kapcsolatot teremteni. Egyre jobban csak az a kis besúgó mocskos hangját hallottam és szerintem nem vette észre, hogy mögötte ülök, mert azt magyarázta Patrick-nak, hogy mennyit kap apámtól. Na itt szakadt el a cérna. A kelleténél kicsit nagyobb erővel lendültem fel, s így a székem is felborult, és ezzel az akcióval magamra vontam a figyelmet, de ekkor már nem foglalkoztam vele. A ruháját megragadtam Alan-nek és odavágtam a falhoz, hogy szinte beleremegett az épület. Az igazság az, hogy én magam sem tudtam, hogy sikerült ilyen erősen, de a fejemben egész máshogy terveztem el ezt a helyzetet.
-Mennyit fizet apám?!-üvöltöttem, de nem válaszolt.-Nekem mond.
-Tu-tu-tudod mit.-dadogta és a zsebében kotorászott-Itt van mind, csak, hagyj békén. Nem avatkozok bele többet.-dobta a földre a pénzt, s kibújt a kezeim közül és egészen az osztály másik végébe futott. Már azon voltam, hogy utána iramodok és jól megverem, mikor egy meleg kéz szorította meg a csuklóm, és óvatosan húzott visszafele.
-Nyugi!- majd kicsit megnyugodva fordultam meg, és Luke-l találtam szembe magam.- Ez...ez...Amit az előbb csináltál, Dani, jól vagy?!-csak a fejemet ingattam és hátrálni próbáltam, hátrálni próbáltam, mikor ott volt a lehetőség, hogy vele lehessek. "Most egy fenevadnak képzel" morajlott belül.- Ne csináld ezt! Gyere ide!-mosolygott aranyosan, de én még mindig tartottam a távolságot. Egyáltalán nem tudom mi ütött belém, vagyis, de tudom: MEGŐRÜLTEM. Ez az egyetlen magyarázat rá. Nem akartam, hogy rám szegeződjön az összes szem, és azt sem, hogy rólam pusmogjanak a hátam mögött, de ezt nem kerülhettem el. Ha ennek híre megy a suliban mehetek a gyogyóba. Jaj istenem csak oda ne. Hogy még távolabb legyek a világtól. Tudom mostanság nem vagyok jó formába, de ilyen még soha nem történt velem. A szemem leszegeztem és kifutottam a teremből, és az sem érdekelt, hogy nagyban folyt a tanítás. Egészen a szekrényemig sprinteltem, majd ott előtte letelepedtem. Összehúztam magam és átfontam a lábaim, s elkezdtem sírni. Életemben nem sírtam ennyit, mint most az utóbbi hetekben. Magam alatt voltam és nem nagyon tudtam miért. Néhány perc múlva lépteket hallottam meg, amelyek egyre jobban élesedtek, majd végül megszűntek. Megszűntek, mert valaki megállt mellettem. Nem néztem fel, csak még jobban elrejtettem az arcom. A hajam is az arcomba húztam. Egy forró simítást éreztem a hátamon, majd az a valaki leült mellém. Persze nem kellett nekem felnéznem ahhoz, hogy tudjam, hogy Luke az.
-Hagyj egyedül, menj el!-szipogtam
-Hogy mondtad?- szorított magához.
-Hogy menj el!-ismételtem.
-Nem fogok!-dacolt az akaratom ellen.
-De menj el!
-Jó, ha te ezt akarod.-és már állt volna fel.
-Ne, ne.-fogtam meg hirtelen a kezét és magam mellé rántottam.
-De változékony a kedve ma a kisasszonynak.-törölte le az arcomon pihenő könnycseppeket.
-Ne hívj így!-hajtottam a fejem a vállára
-Majd azt én eldöntöm.-mosolygott pimaszul és az ölébe rántott. Olyan jó volt újra vele lenni és piszkálódni.
-Ó, mit is szerettél volna mondani?-tápászkodtam volna fel, de ő nem engedte, így én magam hallhattam, hogy a szív verése ennél a kérdésnél milyen heves lett.-Na hagy halljam.- rángattam meg a ruháját, persze most már finoman.
-Nem tudom. Elfelejtettem.-vigyorgott, de nem tudom kit akart átverni, mert engem nem tudott az is biztos.
-Nem hiszem.-túrtam bele szöszi hajába, majd egy elvetemült tervem volt, hogy meghúzom neki, és addig nem engedem el amíg el nem mondja.-Még mindig nem emlékszel?
-Sajnálom, de nem.-vont a vállán és kicsit sem érdekelte, hogy a hajába kapaszkodtam.-Na jó, azért már elengedhetsz.-csikizte meg az oldalam, mire én hangosan felnevettem.
-Jó, de ha eszedbe jut, azonnal szólj.-adtam fel a harcot ellene.
-Feltétlen.-nevetett velem.-Gyere vissza az osztályba. Kérj elnézést Alan-től rendben.-a kérés egyik rész még teljesíthető lett volna, de a második már kivitelezhetettlen, de végülis megtettem. Megegyeztem a besúgóval, hogy hazudik apának, de viszont cserébe minden nap vinnem kellett csokit neki, de ez nagyon megérte.
Kedves naplóm!
Azt hiszem a dolgok kezdenek helyre jönni. Már újra csillognak a szemeim minden percben és hozzá kell tenni, hogy NEM a sírástól, hanem a folyamatos nevetéstől. Olyan jó visszanyerni a régi énem, azt a bohókás lányt aki eddig voltam. Elég volt egy életre ezekből a hisztis napokból. Most mennem kell. Hamarosan írok. Jó éjt! XX
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése