"Mért adsz reményt, ha esélyt nem?"

Kedves naplóm!
2010.október 29 ez a nap különösen furán alakult. Kezdetben minden a megszokott ritmusban haladt, de aztán minden felborult.
Megérkeztünk a suliba, köszöntünk a többiekkel, majd egy kis pletyka rohamot indítottunk, mi lányok. Kicsit kitárgyaltuk a hétvégét, meg persze a kedvenceinkkel történt dolgokat, jelen esetbe a kedvenc énekesem új albuma volt a téma. Kicsivel később kimentem a szekrényemhez, és ha akarnám se tudnám letagadni, hogy miért. Persze, látni akartam és elmondani neki mekkora barom vagyok, meg, hogy nagyon sajnálom, hogy ott hagytam csak úgy. Hiába, nem volt ott. Csupán a barátait találtam a megszokott helyükön a radiátor mellett. Kicsit elkeseredve forgattam a zárat és elmélyedtem magamba. "Mennyi minden történt ez a szekrény előtt. Ha beszélni tudna." mosolyodtam el és kinyitottam az ajtaját. Egy papír szállingózott a lábam elé. Elég gyűrött állapotban volt, de mit várunk tőle azok után, hogy pár milliméteres résen torlaszolták át. A cetlin egy mondat állt :"Mért adsz reményt, ha esélyt nem?" alatta pedig egy szívecske. Névtelenül volt, de ennek ellenére tudtam, hogy Ashton-tól kaptam. Mély levegőt vettem, majd vissza siettem az osztályba, ahol a zsebembe süllyesztettem a papírt.  Egész nap ezzel gyötörtem magam, talán túlzásba vittem az ügyet, de bántott, még jobban fokozta a helyzetet, az hogy minden szünetbe egy újabb cetli fogadott. Fogalmam sem volt, hogy, hogy a csodába csempészi a szekrényembe bele észrevétlenül, de ez még nem is izgatott annyira. Infón kivételes alkalommal azt csináltunk amit akartunk. Felvettem a fülest és kicsit kikapcsoltam az agyam. Maxon hallgattam a zenét, nem foglalkozva semmi mással. A többiek a közösségin lógtak és az értelem hiányában elkezdtek üzeneteket küldeni egymásnak, miközben alig volt pár centi, vagy néha-néha méter távolság köztük. Bevallom, én sem állhattam a csábítást, én is csatlakoztam az IQ harcosokhoz. Bejelentkeztem és vagy húsz olvasatlan üzenet várt rám, meglepődtem, majd mikor megnéztem kitől jött a meglepődöttség elszállt. Ash-től jött és ugyan az a szöveg volt tizenkilencszer elküldve. A másik egy pedig kitől jött? Na mégis kitől? Természetesen Luke-tól, aki mint megszokás ott ült mellettem. Az helyett, hogy beszélgettünk volna írogattunk, az értelem magas foka. Egyszer-kétszer felnevettünk, de semmi komolyabb, érdekesebb, izgalmasabb és még sorolhatnám mi nem volt. "A suli egy szívás." állapítottam meg mikor végre kicsöngettek. Ez volt az utolsó óránk, így csak összecuccolni mentünk le a termünkbe. A padom össze volt irkálva, az ismerős szöveggel. Kitaláltam egyből, hogy ki ült a helyemen.
-Gyere már!-türelmetlenkedett a kis féltékeny
-Jó, jó. Menj, majd utánad megyek.-intettem neki, de nem tántorított mellőlem.-Akkor maradj.-vontam a vállam és szánt szántszándékkal csiga tempóba váltottam.
-Ne húzd az idegeimet.-nevetett, majd hirtelen felkapott, a másik kezébe pedig a táskámat fogta, s így indultunk haza. Mit ne mondja, kicsit sem néztem hülyének. Mi nem foglalkoztunk vele, hisz csak bohókás tinik voltunk, mit érdekelt a mások véleménye.-Köszönöm a fuvart, vagy valami?-tette csípőre a kezét.
-Nem kértelek, hogy egész hazáig hurcolj.-nevettem
-De ha nem hozlak el, akkor még mindig ott volnánk.-szállt vitába velem.
-Az is biztos.-ugrottam vissza a hátára, hogy majd lenyomhassam a földre, de természetesen ez a tervem kudarcba fulladt és ő helyette én csattan akkorát a földre, hogy az egész utca visszhangzott.
-Jól vagy?-térdelt le mellém hirtelen, ijedten. Nekem csak a vállaim rázkódtak a nevetéstől.
-Igen. Csak máskor hagyjad magad.-böktem oldalba
-Na jó, talán.-hagyta rám, majd felsegített.
-Hol koszos még?-poroltam le a nadrágom.
-Am...-pirosodott el egy kicsit.
-Mit nézel te? Nem szégyelled magad?-poroltam le a fenekem. -Jaj, nehogy már magadra vedd. Tudod, hogy csak szórakoztam.-vigyorogta, s ő ,aga is azt tette, csak kicsit zavarba jött, így ott hagyott, köszönés nélkül.-Ezt megjegyeztem!-kiabáltam utána, de ő erre csak hátra legyintett. Gyors felkaptam a táskámat a vállamra és becsörtettem a lakásba. Egy harsány köszönéssel tudattam apával, azt hogy hazaértem, és a mai napon ezzel véget ért a beszélgetésünk is. Neki kezdtem a leckének, majd öt perc után a földre söpörtem a tankönyveimet, s elkezdtem kiabálni velük, mintha ők lennének a hibásak azért, mert sok leckét kaptunk. Végül megszállt a jó kislány lélek és megcsináltam a házit, ezzel sikerült az egész napom elhúznom. Jó, persze azért belefért az időmbe egy tánc óra, de akkor is semmi mást nem tudtam csinálni. Imádok táncolni, kis másodikos korom óta űzöm ezt a sportot, az életem része, nem tudom mit csinálnék, ha nem táncolhatnék. Mikor hazaértem vettem egy jó meleg vizes fürdőt és boldogítottam a szomszédokat, ugyanis elkezdtem énekelni. Igen, ebből már jó nem sülhet ki. Bebújtam az ágyba, de aludni nem tudtam. A plafont bámultam, mikor arra lettem figyelmes, hogy kopog valami az ablakomon. Be kell valljam, először nagyon megijedtem. Sötét volt, csak én voltam ébren és az utcánkban közvilágítás sincs. Rászántam magam, s odamerészkedtem az ablakhoz. Elmosolyodtam, mivel Ashton állt az udvarunkon. "Ez, hogy kerülhetett ide?!" ez volt az első gondolatom.

-Mit keresel itt?!-könyököltem a párkányra.

-Szép estét neked is.-"ahj, ezt mindig elfelejtem"-Jó idő van és senkinek sem árt az esti levegőzés.

-Hát persze. Pont erre jöttél?!-vontam fel a szemöldököm.

-Erre volt a legegyszerűbb.-"igen, csakis, egyáltalán nem is erre lakik."-Danierys, csak annyit szeretnék mondani, hogy: Csak egy nap.-nézett rám kiskutya szemekkel.

-Nem adod fel igaz?-mosolyogtam.

-Nem én.

-Akkor nyugodtan itt is éjszakázhatsz.-húztam az agyát.

-Hidd el én megteszem.-mondta teljes elhatározottsággal.-Na?

-Egy nap.-bólogattam, és le kellett volna videózni a reakcióját. Én nem láttam még így örülni senkit. Nagyon aranyos volt. 

-Köszönöm.-suttogta maga elé- Holnap?-lehunyta a szemét és mélyen elgondolkodott.-Holnap eljönnél velem moziba? Azután pedig az egyik közeli parkba sétálni?-hadarta gyorsan az egészet, s izgatottan várta a válaszom.

-Igen, elmennék.-szerintem a válaszom nyilván való volt. 

-Akkor...holnap...Most mennem kell, nem tudják, hogy eljöttem. Jó éjt.-és már el is futott, majd alig pár másodpercen belül visszarohant.-Suli után, jó?-csak bólogattam.

2010.október 31.

A suliban nem nagyon beszélgettünk, hisz mindkettőnk elég zavarban volt, de még mikor vége lett a tanításnak. (Luke-t haza küldtem, mondván, hogy családi ügyeket kell intézni és apa jön értem, s majd ő bevisz városba. Tudom, tudom, kicsit átlátszó, de csak ez jutott az eszembe.)

-Szia.

-Szia.-jól kezdődött.-Ő, bevállalsz még egy utat azzal.-mutatott a kocsijára.

-Persze.-igazgattam a hajam.

-Add csak ide.-vette ki a kezemből a táskát, majd berakta a csomagtartóba.-Foglaltam jegyet, remélem nem baj? 

-Nem.Ésss mit nézünk meg?!-kíváncsiskodtam, azt hiszem kezdtem felszabadulni.

-Hát...nem tudom, hogy tetszeni fog, de ez egy akció film. Lehet valami nyálasabb sztorit kellett...

-Tökéletes.-vigyorogtam, és nagy kő esett le a szívemről mikor megtudtam, hogy nem valami szerelmi történetet kell végig szenvednem. 

-Komoly?-lepődött meg.

-Ahha. Imádom az akció filmeket. Furán hangzik mi?-nevettem.

-Egy kicsit, mert ilyet még nem hallottam egy lánytól sem.

*két és fél órával később*

-Soha az életbe nem bízom rád a film választást.-háborogtam miközben kijöttünk a moziból.

-Ezek szerint lesz még ilyen alkalom?-húzott egy perverz mosolyt az arcára

-Ilyet nem mondtam. Ne forgasd ki a szavaimat. Nem ezt mondtam.-löktem meg finoman.-Amúgy meg megkérdezhetem, hogy hol volt benne az akció?

-Ott ahol a csaj cipőt vásárolt.-vigyorgott, én pedig fejbe csaptam magam.-Nem értem, pedig az volt kiírva...-mentegetőzött.

-Na, ennyit erről is.-forgattam a fejem.

-Haza vigyelek vagy, maradsz egy kicsit még velem?-harapott a szája szélébe, s az arca egy kicsit elpirosodott. 

-Nem azt mondtad...

-Jó, csak azt hittem eleged van már belőlem... Akkor gyere.-húzott maga után. Halkan beszélgettünk és néha-néha felnevettünk. A park mit ne mondjak gyönyörű volt, ahogy néhány falevél vörösre vagy épp sárgára festette. Szorosan egymás mellett sétáltunk, csak mi voltunk már kint. Egy óvatlan pillanatban, Ash megfogta a kezem és összekulcsolta az övéivel. Én csak elpirultam és béna mosollyal néztem fel rá. Boldog voltam, hogy vele lehettem, életem egyik legjobb napjai közé tartozott, de nem tarthatott örökké, ezt tudta ő is és én is jól.

-Köszönöm ezt a délutánt.-álltunk meg a kapunkban este fél hat körül.

-Én köszönöm, hogy eljöttél.-nézett mélyen a szemembe, s magához húzott. 

-Ash! Csak ölelj meg.-tudtam mit akart és nem engedhettem, akármennyire szerettem volna én is. Magához szorított, én pedig a vállába fúrtam az arcom.-Mennem kell. Nagyon köszönök mindent, tényleg, nagyon jól éreztem magam.-távolodtam tőle, majd végül bementem a házba. Még kinéztem az ablakon, még kint állt, a tekintetünk találkozott, de semmi több. Rádőltem az ágyra és visszagondoltam a mai délutánra.

Kedves naplóm!

Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen is fog velem történni. Itt van ő, de még sem lehet az enyém. Mért kell mindennek olyan bonyolultnak lennie?! 

Kedves olvasók!

Először is elnézést, hogy ilyen későn raktam fel az új rész.

Remélem azért tetszett, kérlek mondjatok véleményt. Hozhatok új részt??