10 lány és tíz fiú

Kedves naplóm!
2011. január 20.
Talán most már minden egyenesbe jött. A barátságok rendezôdtek, elcsitultak az ellenségeskedések és megszünt mindenféle rivalizáció. Itt volt az ideje ennek. Csak egyetlen egy valami nem stimmelt. A jegyeim. Súlyosan romlott az átlagom és a félévi bizonyítványom sem lett valami fényes. Már nem tanultam annyit, mint az elôtt, így örültem, hogy kihúztam kettesekkel. Mindekitôl hallgattam a maga kis mondókáját, így jobbnak láttam, ha nem vagyok otthon vagy felnôttek közelében. Elegem volt abból, hogy mindenki jobban tudott mindent, mint én, lenéztek és valahogy nem akartak megérteni. Nem értem mi van a felnôttekkel, úgy tesznek, mintha ôk soha nem lettek volna ennyi idôsek. Mindenért engem okoltak, s nem telt el olyan nap, hogy ne piszkáltak volna az iskolai teljesítményem miatt. Mint mondtam, gyakran eljártam otthonról és a mai nap sem volt kivétel. Szinte az összes lány összegyûlt az osztályból. Úgy terveztük, hogy felújítjuk a ruhatárunkat és minden divatos göncöt felvásárolunk, de elôtte beülünk kávézni valahová, mint azt illik. Egy elegáns kávézóban telepedtünk le, ahol kényelmesen megbeszélhettük, kinek mire van szüksége, milyen ruhadarabokat, kiegészítôket nézzünk. Az árak pedig nem okoztak akadájt, mert mindannyiunk begyûjtötte ünnepekkor a pénzt, ezzel kifosztva rokonait. Sorban és egyenletesen akartunk boltról-boltra haladni, ezért a kedvenc boltunkkal kezdtünk. Éhes hiénákként rontottunk be az üzletbe és keselyûk módjára csaptunk le a csinos kis ruhákra. "Nekem ez kell!" vagy éppen "Szerinted, hogy állna nekem." és a harmadik variáció "Miért nincs ilyen a méretemben?!"  hallottam a lányok hangját mindenfelôl, de én csak némán kutattam a fekete csônaci után, amit még hetekkel ezelôtt kinéztem. Hiába kerestem, a helyzetem reménytelen volt. "Biztos elkapkodták az összeset. Akkor azonnal meg kellett volna vennem." szaladtak át a gondolatok az agyamon. Végig néztem az összes sort, míg végül a férfi osztályon találtam magam, ahok kellemes meglepetés fogdott. Egy csapat fiú, sok irmert arccal az osztályból, az évfolyamról. Viszont voltak köztünk olyanok akikrôl azt sem tudtam, hogy kik azok, bár lehet, hogy felsô évesek, azért ismeretlenek. Megbújtam egy polc mögött és figyeltem, hogy szerencsétlenkednek. Látszott rajtuk, hogy nem az erôsségük a vásárlás. Olyan jól szórakoztam rajtuk, hogy szólnom kellett a lányoknak, hogy ôk is lássanak ilyen csodát. Kellett is velük megosztani, majd szétpukkadtak a nevetéstôl.
- És hogy minket cikiznek, hogy vásárolgatunk. - háborgott egyikôjük a hátam mögül, és ezzel mindannyian egyetértettünk és ezzel együtt magunkra vontuk a figyelmet. Lebuktunk. Az összes fiú ránk szegezte a tekintetét, majd olyan fancsari képet vágtak, hogy az leírhatatlan. Mikor hozzá szoktak a ahhoz, hogy tudjuk, hogy ôk is járnak "shoppingolni" rohamosan közeledtek felénk.
- Tudjátok, hogy a szoknyák a másik irányba vannak. - szólalt meg Ann elôször, és az igazság, hogy nem is vártam mást tôle.
- Akkor mért nem vagytok ott? - kapta a választ, amint szemtôl, szemben álltunk velük. - Amúgy nektek is szia. - köszönt egy magas, fekete hajú srác hátulról, aki számunkra totálisan ismeretlen volt, viszont szívesen megöltem volna, mivel fekete csônadrágot és "Just do it"-os pólót és akkor még nem is említettem az eredeti converse tornacsukáját. Felháborítóan menô cuccai voltak, de valamiért nagyon nem volt szimpatikus.
- Hali - köszöntünk kórusba, abba a tipikus lányos zavarban.
- Nincs kedvetek velünk tartani? Azt beszéltük, hogy megnézzük kint az a nagy ugrálóvárat és a többi játékot. - csalogatott az évfolyamtársunkaz ôrültségbe, de mi csak tétován néztünk egymásra.
- Gyertek már, akkor buli, ha sokan vagyunk. - kérlelt minket Luke is, aki miatt képes lettem volna egyedül is velük menni. A többiek több gyôzködésre, de belementek a srácok játékába. Ezzel óriási program változás történt. Hagytuk a ruhákat és az összes boltot, csak egy cél lebegett a szemünk elôtt, és az egy felfújható vár volt.Rohantunk ki a plázából egyenes a játékokhoz mint a kis gyerekek. Csillogott a szemünk a kaldvágytól és újra öt évesnek éreztük magunkat.
- Meghívok mindenkit. - mondta nagylelkûen Ashton, ami mindenkit meglepett, mert húsz emberre nem kevés pénz kell, hogy be legyen fizetve egy hülyeségre. Kicsit vonakodva, de elfogadtuk az ajánlalát. - De remélem ez vissza is jön. - mosolygott, majd körbenézett rajtunk és megelégedve vette elô zsebébôl a tárcát, mert mindenki hevesen bólogatott. Utoljára még megszámolt minket és odafordultna kasszáshoz, aki megrökönyödve hallotta azt a bizonyos "20 fô"-t. Egész nap nem volt ennyi bevétele mint most, arra mérget veszek. Pillanatokonbelül negyven cipô sorakozott a hatalmas kastély elôtt. Sikoltozva, ôrjöngve támadtunk és másztunk az egyik torony tetejére, ahonnan csúszda vezett le. A szerencséseknek sikerült idôben és kényelmesen lejutni, én viszont hátrább maradtam és részese lehettem, annak hogy lelöktek a toronyból. A puha matrac viszont felfogta az esést, így amolyan "szívás van srácok" fejjel néztem fel a rajtam röhögô fiúkra. Pár percen belül újre felértem a tetejére, s ezúton én löktem le néhány normálatlant. Viszont egy kisámíthatatlan pillanatban, az egyikôjük megragadta a bokám és magával rántott. Halk sikítás, s már lent is voltam. Alattam pedig a "pasi hegy" , mert sikerült rájuk érkeznem. Jelenleg is én jöttem ki jobban, s a nevetéstôl megszólalni sem bírtam.  A nevetéseket egy udvariartlan hang zavarta meg. Egy idôsebb, kopaszodó, kövér férfi zavarta meg, aki szólt, hogy letelt a játékidô.  Gyors tanácskozást tartottunk utána és szinte száz százalékos szavazat i arányban a dodzsem nyert. Kettesével ültünk a versenyautókat immitáról jármûvekbe. Izgatottan ragadtam meg a kormányt, s hesen dobogó szívvel vártam a csengôt, ami életre keltette a kék villámokkal díszített kocsinkat. Megkezdôdött. Már a legelején sikerült frontálisan ütköznöm az évfolyamtársaink piros autójával. A hajam az arcomba zuhant a csattanás hatására, a szám pedig sikeresen elharaptam. A meleg vért éreztem a számban, s a vérzés nem akart megszûnni. Kénytelen voltam átadni a kormányt a barátnômnek, aki ijedten nézett rám. Szorosan az ajkamhoz szorítottam egy zsebkendôt és reménykedtem, hogy minél hamabb abba marad.
- Csak kerüld az ütközést. - suttogtam a javaslatom, amit be is tartott. Még három perc maradt a dodzsembôl, amit alig vártam, hogy leteljen. Acsengô érces hangja újra megszólalt, majd leállt a kocsi is. Hirtelen kipattantam, majd egy biztonságos helyet kerestem.
- Úristen! Jól vagy? - sereglettek körém ahányan csak voltak. Csupán bólogattam, de engem is kirázott a hideg mikor megláttam a csurom vér zsepit.
- Haza vigyelek?! - kérdezte egy ismeretlen hang
- Az kéne még. - vágtam rá azonnal, akárki kérdezte. Lassanként már csak a vér édes ízét éreztem meg egy sebet szám szélén. Öt perc elteltével újra rendbe jöttem. A többiek megbíztak, hogy válasszam ki a következô játékot, amire felülhetünk. Egy ideig töprengtem, de végül meghoztam a döntésem. Egy úgy nevezett "Varázs szônyeg"-re esett a választásom, ami fellengett a magasba, majd hirtelen vissza. Akárcsak egy óriás hinta, csak nagyobb korlárokkal. Felpéseltük magunkat, majd megkezdôdött a varázslat. Véletlen vagy nem, Luke mellé kerültem, aki megfogta a kezem, amint mozgásnak indult a szônyeg. Elôször csak jobbra és balra mozgott gyengéden, de egy hirtelen váltás, s 360°-os fordulatot tett. Éles sikolyok hagyták el a torkom ami nevetéssel keveredett. Többször megfordult, de egyszer csak fent megállt. Nem estem kétségbe, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehunytam a szemem, s élveztem ahogy a szél játszott a hajammal, s szétkuszálta a gondosan kifésült tincseim, élveztem Luke forró tapintását a kezem és a hideg vas foggantyú között. De az álmodozásnak hamar véget ért, ugyanis fénysebességgel indult a szônyeg lefelé. Sikolyok tömkelege és nevetések visszhangzása, addig, amíg meg nem állt a gép. Leszállás után, tele adrenalinnal ugráltunk és üvöltöttük, hogy "ez mennyire király volt". A szônyeg után, felszálltunk a hullámvasútra, az X-Jump-ra és a többi izgalmasságra. Olyan jól éreztük magunkat, hogy abban maradtunk, mindenféleképp meg kell ismételnünk. Bár nem itt, mert ez egy vándor vidámpark lehett, mert eddig ilyen még nem volt a központban.
Kedves naplóm!
Egy újabb felejthetetlen délutánt jegyeztem fel. Igaz, abszolút nem terveztük a vidámparkot, de mint mindig, a fiúk mindig megzavarják a dolgok menetét, értve ezt mindenre. A számításainktól eltérve mindenki jót mulatutott és a mai délután haladéktalanul ismétlésért kiált.

Kedves Olvasók!
Elôször is nagyon sajnálom a késedelmeket, de nem tudtam írni, azután pedig elvették a kedvem tôle. Nagyon azon voltam, hogy befejezem ezt a blogot, de köszönhetôen a 35 feliratkozónak és a rengeteg oldalmegjelenítésnek folytatom. Másodszor is nagyon, nagyon hálás vagyok a feliratkozóknak. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi összejön, fôleg egy ilyenre. Mégegyszer nagyon köszönöm és azt is, hogy benéztetek. Remélem a rész sem volt olyan borzalmas, ha pedig igen, akkor nyugodtan írd meg, mert javítok az írásaimon.