Keserű vattacukor

Kedves naplóm!
2011.január 27.

A váratlan események furcsa sorozata. Adhatnám ezt a címet a bejegyzésemnek, de nem teszem. A mai napon két helyre volt hivatalos a megjelenésem, de, hogy csak fokozzam az izgalmat, a találkozók ugyanabba az órába estek, vagyis délután háromra.
Pár nappal ezelőtt kaptam egy üzenetet Ashtől, amiben megírta, hogy mielőbb beszélni szeretne velem, kettesben. Persze, hogy nem mondtam nemet. Miért is mondtam volna? Nem utasíthatom vissza az egyik legjobb barátom, ha találkozni akar velem. Talán így túl egyszerűnek tűnik a helyzetem. S, most jön csak a bonyodalom. Az ezt követő napon, Luke hívott randira, amit megint nem utasíthattam vissza. Két okom volt erre, az egyik, hogy ezelőtt mindig nemet mondtam, mert családi okok miatt képtelen lettem volna elmenni, a másik pedig az, hogy nem bírtam ellenállni a tünemény kiskutya szemeinek. Mivel a világon nem terjedt el az emberek klónozása, így lehetetlen volt számomra, hogy egyszerre két helyen legyek, anélkül, hogy sokszorosítanám magam.
Kiterveltem, hogy ugyan ott, mégis két különböző helyen tudjak találkozni velük. A parknak (mivel odaszerveztem a találkákat) két bejárata van, egy az északi oldalon, a másik, pedig a délin. Így történt, hogy Luke-l az északinál, Ash-l viszont a déli kapunál találkoztunk.
Most viszont, térjünk rá a mai napra, január 27.-re. Az igazság az volt, hogy nem nagyon tudtam, hogy, hogy fogom megvalósítani az ötletem, de belevágtam.
Kinyitottam a szekrényem ajtaját és tétován álltam előtte, egy bizonyos kérdéssel a fejemben: "Mit is vegyek fel?". Végül egy szakadt farmer és egy magában mintás, háromnegyed ujjas felsőre esett a választásom. Kifésültem, gubancos, vállamra hulló, vörös hajam, majd enyhén kihúztam a szemem és készen álltam a totális őrültségre. Röpdöső pillangókkal a gyomromban indultam el otthonról, s mind végig azzal gyötörtem magam, hogy rossz ötlet, az amire én készülök, hogy végre hajtom. Egy hang belül egyre csak az suttogta, hogy valljam be a fiúknak az igazat. Azt, hogy mindkettőjükkel találkozóm van. "Nem, azt nem lehet! Azt kéne még, hogy megint összevesszenek és megutálják egymást! Inkább kihagyom." Hessegettem el a gondolataim, amelyek kétségbe vonták a maradék magabiztosságom ami még volt. Megérkeztem. Ha akartam sem érkezhettem volna pontosabban. Az órám pontban hármat mutatott, de Luke, így is hamarabb ott volt, mint én. Ott állt sötétkék farmerben, egyszínű pólóban, kitaposott tornacsukájában és nem felejtette el magával hozni a tökéletes mosolyát és a mesébe illő kék szemeit.
- Szia! - köszöntem, majd lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Hali! - mosolygott rám - Hogy vagy? - ölelt jó szorosan magához, s ez miatt csak halkan suttogtam azt "Kösz, jól." mondatot. - Mi a baj? Mi történt? - kérdezte kételkedve - Nem szoktál ilyen lenni. Ùgy értem, ilyen csendes. Hol az a csacsogós lány?
- Jaj, ugyan nincs semmi gond. - és próbáltam leplezni az idegességem.Ő csak rám kacsintott és rákulcsolta az ujjait az enyémre, s elindultunk a park belsejébe. Hosszú ösvényen sétáltunk, amit magas fák vettek közre. A szél finoman járkált az faágak  közt, s néha-néha rosszakaró módon élesen süvített. Csak beszélgettünk és beszélgettünk, meg persze hatalmasakat nevettünk, s az idő csak repült. Egy vattacukorárusnál álltunk meg, ahol a szöszi besorakozott a véget láthatatlan sorba, engem meg elküldött, hogy keressek egy szabad padot. Kedves, mondhatom, bár jelen esetbe kifejezetten örültem ennek a feladatnak. Viszont, az eszem ágába nem jutott, hogy ülőhelyet keresgéljek, egyenesen a déli kapuhoz siettem. Azaz siettem volna, csak egy kicsit keresztbe lettek húzva  számításaim. Ez az apró bökkenő csupán az volt, hogy Ashton szemtanúja volt a mi kis romantikus sétánknak.
- Te meg mit keresel itt? - förmedtem rá, amint szemtől szembe álltunk. - Nem úgy volt, hogy a bejáratnál vársz?
- De. Csak az nem említetted, hogy egy órával eltoltad a találkozót miatta. - bökött a fejével Luke felé, majd a telefonján mutatta az időt és a kiírás szerint négy óra volt.
- Sajnálom. Csak tudod...ahj! Hogy is magyarázzam! - túrtam idegesen a tincseim közé.
- Nem kell, azt hiszem átlátom a helyzetet. Nem akartál megbántani egyikünket sem. De, szerintem amiért én akartam veled találkozni, az sokkal fontosabb, mint az a gyerekes dolog amit ti műveltek. - mondta önző módon Ash.
- Mi van? - sokkolt az, amit az előbb mondott.
- Be kellene fejeznetek ezt a hülyeséget, minél hamarabb, mielőtt rossz vége lesz. - nézett rám teljes komolysággal.
- Nem tudom, hogy miért mondod ezt. - ráztam a fejem finoman és a földet fürkésztem a szemeimmel.
- Még mindig nem érted? - ragadta meg a kezeim, amire hirtelen felkaptam a fejem - Danierys, akármi történt, én azt hiszem, hogy mindig szerelmes vagyok beléd. Amikor azt mondtad, hogy ne folytassuk tovább, teljesen összetörtem. - itt elmosolyodott - Fura ilyet hallani egy fiútól mi? Mindent megtettem, hogy egy kicsit is a közeledbe lehessek. Hisz láttad, képes voltam békét kötni a "halálos ellenségemmel". És, ha azt hiszed, hogy véletlen volt, hogy mi is pont akkor voltunk bent a városba, mikor ti akkor tévedsz. Talán óriási baromság amit most művelek, de szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek és ez nem fog változni. - amikor ezeket a mondatokat hallgattam teljesen elvesztem a szemeiben és fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. A szívem rendületlenül kalapált, és azon tűnődtem, hogy Luke mondott-e nekem valaha hasonlót. Elgondolkodtam, hogy miért is szeretem őt ennyire, hogy miért pont őt választottam. Tehetetlen voltam, csak álltam és tűrtem, hogy Ash egyre közelebb húz magához. Nem akartam, tudtam, meg az igazság volt, hogy nem is szerettem volna ellenkezni. Lassan ajkaink egymáshoz értek, ő pedig finom, forró csókolt lehelt a számra. A szemeim lehunytam, s élveztem a röpke pillanatot. Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem, de képtelen voltam parancsolni magamnak. Mikor újra kinyitottam a szemem Ashton pár centit távolodott, de még mindig a derekamon pihentette a kezeit.
- Ezt már régebben meg kellett volna tennem. - nézett a szemembe. Éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de egy árva hang nem jött ki a torkomon.. Az idő egyre jobban sürgetett, s vissza kellett térni a valóságba, miszerint Luke és én egy párt alkotunk.
- Azt hiszem, menned kell. - suttogta a fülembe, majd kezei elhagytak a derekam. Egy pillanatra megfordultam, s mire visszanéztem már Ash sehol sem volt.
- Remélem szereted a valíliásat. - mosolygott rám Luke 3s a kezembe nyomta a vattacukrot.
- Igen...- de csak meredten néztem az édességre, de egy falatot sem bírtam volna enni belőle. Szörnyen éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Nem álltam a tekintetét, és összeszorult a szívem, mikor rágondoltam, hogy mit műveltem. - Bocsi, de valahogy nem nem kívánom. - adtam vissza neki a cukrot. Ez már nyilván való, én vagyok a világon a legszánalmasabb ember. Hisz csak én vagyok képes erre, hogy ilyen alattomos dolgot tegyek azzal, aki sokszor kiállt mellettem. Elmondani, nem mondhatom el, hiszen képtelen lenne elviselni, de ha mástól tudja meg, akkor az még rosszabb. Istenem, mit tettem?!


Kedves Olvasók!
Köszönöm, hogy benéztetek, és a kommenteket, amiket az előző részekhez írtatok. Ígérem, most teljesen komolyan, gyorsan hozom a következő részt. További szép estét vagy jó éjszakát! XX