Karácsonyi ünnep

Kedves naplóm!

2010.december 23. Lassan két és fél hét telt el az a bizonyos délután óta. Eddig nem volt olyan nap, hogy ne kaptuk volna meg a barátainktól azt a bizonyos mondatot: "Végre, hogy rájöttetek, egymásnak lettetek teremtve." Lehet, hogy ennek nagy része, csak kedvességből jön, és semmi valóság alapja nincs, de ezt nem is akarom firtatni.
"Hogy lehetek ennyire béna?! Saját kezemből kiejtem a tollat." hajoltam le, ezzel a morgolódással a földre. Óriási szerencsémre, a toll sikeresen begurult az asztal alá, így vagy fél órán keresztül próbáltam kipecázni.
-Mióta vagy itt?!-sápadtam el, mikor szembe találtam magam Luke-l, s kicsit zavarban voltam, mivel a nagy pecázás közben a nadrágom is lecsúszott az eredeti helyéről, s nagy dekoltázs nyílt rám, hátulról.
-Elég rég óta...hogy mindent lássak.-húzódott perverz mosoly az arcára.
-Kifelé!-kiabáltam, de a szó vége nevetésbe fulladt, egyszerűen nem bírtam komoly maradni. Ő csak állt és édesen mosolygott, talán tetszett neki, hogy ennyire zavarban voltam. Idővel viszont oldódott a feszültség. Egy egész délelőttön át beszélgettünk úgy a semmiről. Így telt el a Karácsony előtti egy napok, ami egyben a szünet első napja volt.
Az utca zsúfoltig töltve izgő-mozgó emberkékkel. Értelmesek, utolsó napra hagyják az ajándékok beszerzését, én pedig csak kihúztam magam, mivel vagy egy hete bevásároltam az ünnepekre. "Chh" bevásároltam, igen pár képes lapot, meg egy kis meglepit, és nekem itt ki is fújt minden. Nem kedveltem ezt az ünnepet. Semmi hangulata nem volt évek óta, hisz meleg van, pólóba szaladgálunk és még a hó sem esik. Négy éves lehettem mikor itt utoljára volt valami hóféleség. Persze azért karácsonyfa van meg ünnepi díszek, de ez nem olyan. Mindig irigyeltem a filmekben karácsonyozó szereplőket, mikor a friss hóban kézen fogva sétálgatnak és lehet, hogy közben majd meg fagynak, de ők legalább részesei lehetnek ennek a természeti csodának. Az ablakban ültem, mikor egy éles csengő szót hallottam meg, egyszerűen csak elmosolyodtam, hisz apa minden december 24-én este, előadja, hogy az angyalka hozta az ajándékokat. Levágtattam az előszobába, s egyszer csak könnybe lábadt a szemem, mert velem szemben ott állt az egész családom. Már nem is emlékszem mikor láttam mindenkit így együtt. A nagyszülők és a család legújabb tagjai mind együtt. A legszebb ajándék. Akkor eljött a közös vacsora idő, nyugodt szívvel, boldogan foglaltam helyet Calum és Michael között, akik az idő múlásával nagyon is jól összebarátkoztak, ellenben anyával és Mimivel. Kezdetben tűrték egymást, s csak szúró tekintet vetettek egymásra, mint valami rossz Western filmben. Aztán következtek a kedvesebbnél-kedvesebb megjegyzések oda s vissza. A biztosítékot pedig az csapta ki, hogy anya hisztérikusan állt fel az asztaltól, s a székét erősen belökte a helyére. Kiviharzott a szobából, én pedig szívesen elsüllyedtem volna. Ennyit arról a "Békés ünnepekről!" Ilyen ünneprontó senki sem lehet, és a legrosszabb érzés az az, hogy a saját anyám az. Csak egyszer az életbe ne tenné ezt. Mért kell mindent tönkre tenni? Annyira örültem pedig, hogy mindenki aki fontos nekem itt volt. Az incidens után mindenki csöndben elfogyasztotta a vacsoráját, aztán pedig szétszéledtek. Egyedül leültem a nappaliban a sarokban lévő babzsákra, a félhomály pedig tisztán tükrözte a hangulatom. A legnagyobb meglepetésemre Mimi ült le mellém, s halkan odasúgta: "Sajnálom." majd kedvesen megcirógatta az arcom. Azt javasolta, hogy feküdjek le hamar aludni, és másnapra minden jobb lesz. Megfogadtam a tanácsot, s be is vált. Reggel frissen ébredtem és az előző este is homályba merült. Csak a ma élt bennem, hisz , ezen a napon hivatalos voltam egy pizsi bulira.("na jó, ha így hívom elég gázul hangzik" ) Gázul, mivel a vendég látó ezúton Luke volt, s mindössze három főt várt. Vagyis kettőt, de tudom, hogy a harmadik potya vendégnek is nagyon örülne. Az egész este olyan jól kezdődött. Anya nem akart elengedni, mert a Karácsony estét a családdal kell tölteni, nem a barátokkal, de már nem érdekelt a véleménye mentem és kész. Kicsit remegő kézzel kopogtattam a szomszédba, s vigyorogva vártam az ajtó nyitást. Szőke házigazdánk szívélyesen fogadott minket, majd felinvitált a szobájába. Már minden el volt készítve. Párnák, popcornos tálak, üdítők és rengeteg DVD. Belekezdtünk az első filmbe, de valami szörnyű volt, minden egyes jelent az öldöklésről szólt, de a lényeg, hogy a fiúk élvezték, bár én sem panaszkodhattam Luke ölében, miközben a kezem az övéire kulcsoltam.
-Ti?! Most komoly? Nem kell nekem erről szólni?-akadt ki Michael, mikor egy fél pillantást vetetett felém, s szembesült a ténnyel, hogy mi együtt vagyunk. Csak elpirultam, majd hevesen bólogattam.

-Bakker!-pattantam fel, ledobtam magamról a takarót és száguldottam le az emeletről, egyenesen a táskámhoz. Egyre idegesebben kotorásztam a szatyromba, míg végül megtaláltam a kis ajándékcsomagot. Magy mosolyt ragasztottam az arcomra, s boldogan mentem vissza a törzshelyre.-Ezt elfelejtettem.-vigyorogtam miközben két kézzel nyújtottam Luke felé a kék papírba csomagolt ajándékát.-Majd csak később nyisd ki.-súgtam a fülébe miközben szorosan magához ölelt.

-Mért van olyan érzésen, hogy ő nem csak képeslapot kapott.-mondta Cal, Mike-nak miközben tudtam, hogy ezt a megjegyzést nekem szánta.

-Értékeld már a szándékot.-nevettem fel, s visszahuppantam a földre, a puha párnák közé.

-Dani...-kezdett bele szöszi barátom, miközben folyamatosan a földet nézte.-A tiédet most nem láthatod még. Vagy ha nagyon akarod, ahhoz haza kellene menned. Ott van az asztalodon.-rám nézett, és halkan hozzá tette.-Elméletileg.

Nem válaszoltam semmit, de szerintem vette a lapot, hogy ráér az ajándék bontás holnap is. A vállára hajtottam a fejem, s elindult egy újabb "érdekes" mészárlós film. Hajnali fél három lehetett mire vége lett a "házimozi maratonnak". 

-A két gerlice alszik az ágyon.-jelentette ki Calum azonnal.-Két fiú nem alszik közel egymáshoz soha, főleg nem egy ágyon.-majd a szoba egyik sarkához húzta a takaróját és a párnáját. A potya vendég is a szoba másik végébe cuccolt át, így nekünk ténylegesen is az ágy maradt.

-Vagy, ha akarod, alszok a földön.-ajánlotta fel Luke, de én azonnal elleneztem. Kicsivel később arra lettem figyelmes, hogy körülöttem már mindenki álomba szenderült, csak én virrasztottam...vagyis csak azt hittem, és ugyan így gondolta a mellettem lévő is. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Luke lágyan simogatja a karom. Nem szóltam neki, hogy ébren vagyok, csak élveztem a helyzetet. Váratlanul megölelt, amit nem hagyhattam reakció nélkül, s hirtelen szembe fordultam vele.-Hát nem alszol?!-lepődött meg, én pedig csak a fejem ráztam.-Pedig kellene.-nézett a szemembe, s így sötétben is láttam a szemei gyönyörű csillogását.-Késő van.-"na ez milyen dedósan hangzik." 

-Majd reggel, vagy délután kipihenem.-feleltem lazán, miközben megvontam a vállam.-De hamár itt tartunk, te mondod?!-nevettem el maga a kelleténél kicsit hangosabban.

-Shh.-tette az ujját a szám elé. "Felesleges, már úgy is felkeltettetek."-hallottuk az egyik sarokból a beszólást, de itt nem bírta egyikünk sem, akkora nevetésbe törtünk ki, hogy még ha be akartuk volna fejezni, akkor se tudtuk volna. Végül, nagy nehezen sikerült csendet teremtenünk, de nem tartott sokáig. Luke és köztem kitört a 3. világháború. Hogy miért? A kis önző mindig lehúzta róla a takarót, s átjött az én felemre. Majdnem lelökött az ágyról. Szörnyű! Bár, engem sem kellett félteni. Akkorát löktem rajta, hogy egy ideig visszavonult, majd újult erővel folytatta a csatát. Bevetett mindent ellenem, igen csak ezzel az volt a gond, hogy már ismerte az összes gyenge pontom, így könnyű volt legyőznie. Már hajnali négy volt, mire mindketten bealudtunk. Pár óra alvással próbáltuk pótolni az energia veszteségeinket némi sikerrel. Reggel pedig minden kezdődött előről...

Kedves naplóm!

Nekem így teltek az ünnepek. Az tény, hogy nem unatkoztam, az biztos. Talán ha nem is minden úgy sült el ahogy gondoltam, az egyik legemlékezetesebb napjaim közé sorolhatom.

Kedves olvasók!

Elnézést szeretnék kérni, amiért majd két hétig nem tettem fel új részt. Ígérem, most már gyakrabban lesznek új részek. 

U.i.: Beleszeretnék kezdeni egy új blogba, ami NEM fanfic. Arra szeretnélek kérnititeket, hogy olvassátok el az előzetesét. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek. Hogy ti olvasnátok-e egy ilyen történetet. Tudom, nem ide tartozik, de komiba megírnátok kit érdekelne ez a blog? Akkor az alap sztori: 

'Make some noise.' kiabálja minden este lányok milliói előtt, miközben csendre vágyik. Magányos hiába ad telt házas koncerteket. A hangja és a tettei azt mutatják, hogy milyen jó buli, de belül szenved. Nem akarja ezt a felhajtás, nem akar a rivaldafényben lenni. Mikor belekezdett nem erről volt szó, hisz ő csak azt szerette volna csinálni amihez kedve volt. Az egyetlen menedéke, az éneklés és a gitározás vált a saját ellenségvé. A tíz éves kisfiúból húsz éves tinibálvány lett, akiért rengeteg sikoltozó rajongó él és hal. Nincs szabad perce, nincs élete, ő már csak egy báb, akit hosszú zsinórok rángatnak valahonnan fentről.

Sokan úgy gondolják most, hogy ez a történet róla szól. A jóképű, gazdag, elveszett srácról aki a boldogságot keresi, de nem. Nem, mert a főszerepet ezúton egy iker pár kapta, akik csupán külsőre hasonlítanak, belül teljesen mások. Míg Cornelia a csendes, könyveket bújó, mindent jól megfontoló lány, addig Blair az őrült, bulizós típus, aki szinte minden második fiúval kikezd. De hogy kötődnek ők egy tinibálványhoz? Blair, Chris Deforrest (itt árultam el a popsztár nevét) első számú rajongójának tartja magát. A fala az ő posztereivel van tele, s képes azért megvenni egy újságot mert egy sort írtak benne Chris-ről , ez azért már rajongás. Cornelia nem támogatja a 'fangirlködést', hisz állítása szerint "Ezek a hírességek, csak a színpadon baromkodnak, érzések kifejezésére nem képesek." Veszekedésük tárgya gyakran ez a fiú, hisz mind a két lány megfelelő érvekkel támasztja alá a véleményét. De mi történik akkor ha az Evan testvérek eljutnak egyszer egy koncertre, ha lehetőségük nyílik találkozni magával, Chris Deforrest-el?!