Most nem álmodtam

Keves naplóm!
2010. november 28.
Mostanra már mindenkinek elege van ebből az évből, csak abban reménykedünk a 2011-es év sokkal jobb lesz. El sem lehet hinni, hogy alig van egy hónap és ezt az évet is magunk mögött hagyjuk, de persze erről felesleges is beszélni még. Mai nap bejelentette az osztályfőnökünk, hogy elmegyünk kirándulni, ugyanis "Ezt hozza a Mikulás." Pénteki 'kiruccanás' programja, pedig nagyon jól meglett szervezve. Paintball, kalandpark majd lazítás kedvéért elmegyünk majd a vadasparkba. Fárasztó lesz, bármilyen szemszögből nézzük.
-Ülsz mellém kiránduláson?-suttogta oda Luke.
-Természetes.-mosolyogtam rá.
A napokat számláltuk visszafelé, vártuk az a bizonyos pénteket. A közös hülyéskedést, a feleljthetetlen élményeket és a hangos nevetéseket. Olyan jól összeszokott az osztályunk, már ismertük egymás ügyes-bajos dolgait, minden apró kis szokásait. Mindenki elfogadott mindenkit. Megértettük egymást, s mindig ott voltunk egymásnak mikor akármelyikőnknek szüksége volt ránk. Az életem részevé váltak, nem tudom mi lesz nélkülük velem később, mikor már nem lesznek itt velem. Aggodalomra semmi gond, hisz még hosszú három és fél év vár még ránk.
Végül elérkezett a várva várt péntek, november 2. Kicsit hamarabb mentünk mint a hivatalos ünnep, de ez felett szemet hunyhatunk. Izgatottan pattantunk be a buszba. Csillogott valamennyiőnknek a szeme az izgatotságtól. Elindultunk. Az út két órás volt, de alig telt el az első fél óra, előkerült a chips, kóla meg az egyéb nasi. Hmm, reggelire nagyon egészséges, de egyszer élünk nem?! Az út további részébe énekelgettünk, előjöttek a tipikus kiránduló dalok, amelyeket mindenki kívülről fújt. Majd megérkeztünk egy erdős területre, hatalmas fák nőttek mindenhol, bár egy két helyen leszakadt ágak hevertek a nedves földön. Beljebb sétáltunk, s megpillanthattuk a kialakított paintball pályákat. Különböző bunkerek, barikádok övezték kürül a mesterségesen kialakított ösvényt, melyen egyenesen haladtunk, végül megérkeztünk egy kisházhoz, ahol röpke felvilágosítást kaptunk a játékról, a szabályokról és a fegyverek használatáról. Miután megkaptuk az utasításokat ránk adták a védő ruhákat. Két csapatra lettünk osztva, kékekre és zöldekre. Luke és én is ugyan abba az "osztagba" kerültünk szerencsére. Magunkra öltöttük a kék egyenruhát, amibe úgy néztünk ki mint az autószerelők. Maszk az arcra, fegyver a kézbe, megkezdődött a csata. Csak úgy viharzottak a golyók a fejünk felett, akár egy igazi harctéren lettem volna.
-Fedezz előre megyek.-mutatott Luke egy közeli fához, én pedig bólintottam egyet. Próbáltam teljes beleéléssel játszani, koncentráltam, de ennek ellenére meghúztam a ravaszt, a puskám elsült, s egyenesen szőke csapat társam karját találtam el.-Aaa!-kapott a karjához hirtelen, s a keze tiszta festék lett.-Dani, ugye tudod, hogy veled vagyok?!-erre csak elnevettem magam, majd én is előre nyomultam, miközben három ellenfelet iktattam ki. A játék végen csak ketten maradtunk kettő ellen, mindössze három-három golyóval. A maszkom bepárásodott, szinte semmit nem láttam, de nem adtam fel. Egyszerre kirohantunk a védelem mögül, s szétküldtünk az utolsó patronokat. Megérte, győztunk. Luke nyakába ugrottam és öröm mámorba sikongattam, teljesen megfeledkezve mindenről.
-Szép játék volt. Ügyes voltál, bár az az egy golyó, elég rosszul talált.-vette le a maszkot az arcáról és egy izzadtságcsepp gyöngyözött le az arcán. Levette a kék egyenruháját is...
-Basszus!-túrtam idegesen a hajamba, mikor megláttam a karján a hatalmas lila foltot.
-Ugyan semmiség. Tudom, hogy béna vagy.-húzott magához és erősen megdörzsölte a fejem. Visszamásztunk a buszhoz, és nem túloztam most. Hulla fáradtak voltunk, de még hátra volt a vadaspark és a kalandpark, ahol maximum négy pályát tudtunk teljesíteni a nyolcból. Ez a kirándulás leszívta az összes energiángat. A nap végen pedig elérkeztünk a "legpihentetőbb" programhoz, legalábbis ezt hittük. Szétszóródott az osztály mindenki odament ahová akart. Mi egyenesen a padokhoz siettünk, hogy kicsit lepihenhessünk az utolsó erőfeszítés előtt. Pár percnyi pihenő után nyakunkba vettük a parkot és sorról sorra megnéztük a rácsok mögött szenvedő állatokat.
-Luke!! Nézd ott vannak a testvéreid!-mutogattam a majmokra, mikor elérkeztünk a kifutójukhoz.
-De vicces valaki, hamár itt tartunk, kellene egy közös kép velük csinálsz?!-de meg se várta a válaszom, a kezembe a nyomta a gépet, s már be is állt pózolni. "Csíííz" és már kész is volt a kép.-Hadd nézzem.-és kitépte a kezemből a gépet, vagyis majdnem, csak közten egy idős bácsi úgy gondolta, hogy átfurakszik köztünk, így kamera kirepült a kezünkből egyenesen a majmokhoz.
-Te jó ég. Sajnálom.-kaptam a fejemhez
-Nem a te hibád.-adott egy nyugtató választ, s minden félelmet hátra bodva átugrott a mellig érő korláton. Ez a része rendben is ment, csak a visszafele út volt a nehézkes. Annyit vacakolt a mászással, míg egy biztonsági rajta kapta. Üvöltözve ráncigálta el, ki az igazgatóságig, én pedig követtem. Kicsivel később utánunk jött az ofőnk is, akinek ötszörösre dagadt a feje. Mint valami oroszlán (csak hogy a témánal maradjunk) úgy kiabált, olyan hangosan. Azt mondta, hogy soha többet nem visz minket sehová. (Igen, magam is belekevertem,'mert lelkiismeret furdalásom lett volna, ha nem próbálok rajta valahogy segíteni. Jelenesetben "én dobtam be a fényképezőgépet a majmokhoz") Azt hiszem fél év alatt sikerült magunkat megutáltatni az osztályfőnökkel, király. Ez van, igazából neki kell kibírni minket. Az út haza fele sokkal hoszabb volt, így jutott idő egy kis alvásra, meg jó sok hülyeségre. Ha osztálykirándulás, akkor ki nem maradhat a jó öreg "Felelsz vagy mersz" a mi verziónkban "Mersz vagy mersz" nevezetű játék. Mit ne mondjak, nagyon bevállalós vagyok és ezt tudják is rólam, jó mondjuk nem én voltam az aki képes volt végig nyalni a buszon a korlátot, de sok mindenre kapó vagyok. Így történt az, hogy a buszsofőrrel flörtölnöm kellett. Utánam Luke kapta a feladatot.
Mersz vagy mersz?-vigyorgott Bella, én pedig azt hittem leütöm.
-Merek.-válaszolt rekedtes hangon.
-Mered-e megcsókolni Danierys-t?-majd egy ördögi, kárörvendő mosoly kanyarodott az arcára. Nekem kezdett szükös lenni a helyzet, egyre szaporábban vettem a levegőt végül nem bírtam tovább.
-Ez azért durva!-vágtam közbe
-Csak nem beijedt valaki?!-cukkoltak a többiek.
-Nem, csak...csak. Nem és kész.
-Szóval nem volt még meg az első csók.-vonta le a következményt Bella.
-Ha nem volt neki, akkor sem gáz.-mentett meg Luke aki majdnem ugyan olyan vörös volt mint én.-Nekem sem volt.-suttogta maga elé, de mégis mindenki hallotta. Ez a kínos helyzet után szerencsére percek múlva hazaértünk, s abban bíztunk, hogy jövőhétre mindenki elfelejti. Mivel tíz percre laktunk a sulitól gyalog sétáltunk haza, bár a ez a játék után mindkettőnknek gázos volt a helyzet. Mégis Luke-nak több bátorsága volt.
-Komolyan nem volt még meg az...-akadt egy kicsit meg.-Vagy...csak...izé...szóval, nem akartad velem?- hátráltam, de már az ajtó kilincs a hátam nyomta.
-Nem, dehogy! Tudom elég cikis, de még nem.-és kezdtem úgy érezni, hogy a pólóm kezd egyre jobban szorítani.
-Nem vagy egyedül. Én nekem sem...Bocsi, csak ezt le kellett tisztáznom.-belül hevesen kalimpált a szívem és úgy éreztem az övé is, mert a kezem a mellkasán pihent, mivel már olyan közel állt hozzám. Feltűnés nélkül a körmöm belenyomtam az ujjamba, hogy megnézzem, hogy ébren vagyok-e, és igen, teljesen magamnál voltam. A fejem hozzátámasztottam az ajtónak, összeszorítottam a szemem, s egyre ritkábban vettem a levegőt. Éreztem, hogy Luke meleg ajkai az enyémhez érnek, karja átfonta a derekam. Megcsókolt. A fellegek felett éreztem magam, de röpke idő volt. Ijedten engedett el, s zavartan pislogott, én pedig vörösen és kétségbe esve tekintettem végig rémült arcán. Megakartam ismételni, legalább egyszer utoljára. Közelebb léptem hozzá, de ő visszatartott. Nem engedett magához, s csak annyit tátogott, hogy "sajnálom".  Megfordult, és elment. Mégcsak vissza sem nézett.
-Nem hagyhatsz ezek után itt!-kiabáltam utána, s az arcomról patakoztak a könnyek. Kihúztam vörös tincseimet az arcomból, majd összegörnyedve este a teraszra. Csak a nevét suttogtam magam elé, és úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem...