Egy elmosott dalszöveg

2010. november 10. Mondhatnám, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyunk, de nem teszem. Nem szeretnék felvágni azzal, hogy nekünk megint szünet lesz. Igen, jövőhéten őszi szünet, de ahhoz még ki kell bírni a pénteket. "A hét legnyomottabb napja, mivel az egész tanítás kínszenvedés. Végig ülni egy finom töri vagy éppen föci órát. A rajz viszont tűrhető. A legjobb óra, hisz a tanár felfogja, hogy ez csak rajz semmi több. Egész végig nevetünk és zenét hallgatunk, nem mennyei? Mindenki ilyen jó fej tanárról álmodik, lehet irigykedni.
-Mit csinálsz?-érdeklődtem a mellettem titokzatosan irkáló Luke-tól.
-Semmit.-vágta rá azonnal, és eltakarta a szöveget.
-Ugyan, nem gáz ha most írod a leckét. Én hányszor másoltam rólad.-nevettem és a vállára hajtottam a fejem.
-Jaa...igen lecke.-túrt szőke hajába, és szelíden rám mosolygott, amolyan "aw istenem meghalsz tőlem" stílusban. Hiába nálam ez már nem vált be. A papírt összegyűrte és belepréselte a zsebébe, nehogy, még véletlen se, meglássa valaki. Nem értettem ezt a nagy titkolódzást, de annyira nem is izgatott, hogy kiderítsem. Bár mondjuk az is egy jó elfoglaltság lett volna. Nagyon el volt azzal a szöveggel, figyelt arra, hogy senki ne lássa, s ha szóba is került azonnal terelte a témát.
-Mit mosolyogsz?-nézett fel az írásból-Jaj! Ugye nem láttad?
-Nem, csak annyit...-itt kicsit megijedt.-hogy aláírtad.-vigyorogtam és nagyon trollnak éreztem magam. Ő csak megrázta a fejét, s lemásolta, azt amit a füzetembe írtam, mert neki az egész óra kiesett.-Végre vége.-nyújtózkodtam mikor a tanár ki kívánkozott menni.-Góóó haza.-rángattam a pulcsiját, s már mindenem felcuccoltam. Nagy nehezen kirángattam a teremből, s az ebédlő felé igyekeztünk. A változatosság kedvéért a kaja pocsék volt, így megint éhesen mentünk haza.

-Jesszus!-kapott a fejéhez félúton Luke.-Mond hogy elraktam. Kérlek mond, hogy elraktam.-ilyenkor mégis kivel beszél?! Kipakolta az egész táskáját az út közepén. Megjegyzem, kicsit sem néztünk ki hülyén, á nem. Hisz teljesen átlagos dolog, hogy egy srác szétdobálja a tankönyveit és magában beszél.-Bent hagytam.-állapodott meg és a fejét fogva rogyott a térdére. 

-Nyugi majd meg lesz. Nem hinném, hogy kellene is valakinek az a lap.-vigasztaltam bármi is volt rajta.

-Igazad van.-nyugodott meg, majd visszagyömöszölt mindent a táskába.-Amn, Dani.-hunyorgott rám a kapunk előtt.- Szünetbe nem leszek itthon, túléled?!-vigyorgott

-Hát, nehezen, de próbálkozom.-kacsintottam rá, s ezzel megkezdődött a világ legeslegunalmasabb hete. Begubózódtam a szobámba, s mindvégig a klaviatúra gombjait nyomogattam reggeltől estig. Már alig vártam, hogy véget érjen ez a szenvedés. Hétfőn, akarom mondani november 20.-án reggel kezdődött minden. Az egész nem is így alakult volna, ha nincs az az egy valaki aki mindent felforgat. Amint beléptünk az osztályba, egyből Bella ugrott Luke nyakába, s elkezdett valamit irtózatos módon hadarni. Semmit nem értettünk az egész szituációból, csak pislogtunk hol egymásra, hol pedig a szőke csilli-villi ruhában jobbra-balra dülöngélő lányra. 

-Tehát Mary odaadta azt a szöveget amit nekem írtál.-ez volt az utolsó mondata, s így mindenre fény derült. Enyhén félre lett értve a helyzet.

-Bella!-szólította megremegő lányt, aki összeszorongatta az ujjait.-Tudod, én ezt...-belefulladt a saját dolgaiba, egyszerűen nem tudott neki fájdalmat okozni.- Nem így akartam odaadni.-ferdített és idegesen a földet elemezte. Nem gondolt akkor még a következményekre, nem tudhatta, hisz nem is így tervezte.
-Annyira örülök, hogy te is ugyan úgy érzel mint én.-ölelte meg még egyszer Bella, és én pedig a kijelentéstől majdnem hátra zuhantam. Azzal a bizonyos gondolattal, hogy "Mi van?!" Szerintem nem csak én voltam így, Luke csak előremeredve nézett éléggé sokkolt állapotban a földre.- Szia, Danierys, most van egy kis elintézni valóm az új fiúmmal.-és már rángatta is magával szegény barátomat, aki csak annyit tátogott vissza, hogy "segítség". Először elöntött a méreg, és elindult bennem egy olyan utálat ami visszafordíthatatlan, megismertem a halálos ellenségemet. Kicsit átgondolva a helyzetet, már viccesnek gondoltam, hisz ez az egész egy óriási félreértésből indult. Egész nap nem láttam a "szőke párost" csak az órákon. Már az is megfordult bennem, hogy...na jó inkább nem mondom. De én abból a lányból azt is kinézem. Egyedül töltöttem a suliban minden percet reggel óta, nem volt kivel beszélnem, ebédelnem, haza mennem. Kicsit meg is haragudtam rá, de tudtam, hogy ő nem tehet semmiről. Négy óra körül a telefonom rezgésére lettem figyelmes. Egy SMS-em érkezett, akinek a feladója, nem más mint: Luke. 

"Halii! Dani, gyorsan muszáj jönnöd. Nem birok szabadulni tőle. Segíts!"

S ezután jön az a kérdés, hogy "Hol a csodába van, hogy esetleg odamenjek?!" Ekkor jött rá a válasz: "Ja, a starbucksban vagyunk. Siesss!" Persze majd még haladjak is. Csak szép lassan ráérünk. Előszerváltam a biciklim, aminek szerencsére a kereke teljesen lapos volt, így egy kis pumpálásra szorult. Bő fél óra után el is tudtam indulni. A város fele vettem az irányt és bavallom elég nagy kerülővel közelítettem meg a kávézót. Tiszta nyugodtságba beléptem az ajtón, de amint megláttam Luke halálra unott fejét egyszerűen kitört belőlem a nevetőgörcs. Picit összeszedve magam, kértem egy turmixot, és az epres löttyömmel leültem melléjük.

-Szia kicsim.-ölelt meg nagy lelkesedéssel az aki az előbb majd meghalt az unalomtól. Az üdvözlése mit ne mondjak nagyon meglepett, mert soha az életbenem szólított "kicsim"-nek.

-Hali.-fürkésztem az ellenségem arcát.-Miről volt szó eeddig?-kérdeztem tettetett érdeklődéssel.

-Luke!-sipította és hisztérikusan felpattant.-Mért nem mondtad, hogy együtt vagytok! Mekkora egy szemétláda vagy.-és a keze akkorát csattant az arcán, hogy még én is beleremegtem. Mikor már végre kiviharzott, Luke pislogott rám sunyi mosollyal az arcán, én pedig felvont szemöldökkel, összefont karral tekintettem mélyen a kék szemébe. Már kezdte volna a magyarázatot, mikor én belevágtam.

-Ne mond. Már minden világos.-nevettem kicsit zavarban

-Akkor jó.-mosolygott szimplán.-Amúgy hol voltál ilyen sokáig?!

-Tudod mennyi Starbucks van ezen a környéken.-kerekedtem felé, miközben tudván tudtam, hogy itt vannak.

-Jó tényleg bocsi.-hódolt végül be nekem.-Mennyi volt a turmix?-könyökölt le az asztalra.

-Passz. De itt a blokk.-kotorásztam a zsebembe.-Miért?

-Kifizetem.-vágta rá puszta egyszerűséggel.

-Normális vagy.-ugrottam fel mellőle, hogy megakadályozzam, hogy bármit is rám sózzon.

-Ha iderángattalak.-biccentette oldalra a fejét, s közben jól végig mért.-Hát jó...-mélyen elgondolkodott, de a mondatot már nem fejezte be. Csak megvontam a vállam, s kis idő múlva újra a biciklin lovagoltam. Persze extra lassú tempóba, mert most mellettem egy gyalogos is jött.

-Jobb ha sietünk.-mutattam az égen gyülekező sötét felhőkre. De ha siettünk volna, ha nem, már nagy cseppekben hullott az eső. Sehol egy bolt, vagy egy ernyő, így kénytelenek voltunk tűrni az arcunkat áztató vízcseppeket. Néha-néha egymásra néztünk, s elmosolyodtunk, hisz csak mi lehettünk ekkora szerencsétlenek.

-Gyere.-rántotta meg a kormányom balról, amitől majdnem elzúgtam.-Ott egy fedett rész. Igen, még a vártnál is kisebb volt a száraz hely, de ez is megtette. Szorosan álltunk egymással szemben, hogy mind ketten védve legyünk.-Kicsit jöhetsz még bentebb.-húzott még jobban magához. Átkarolta a derekam, s én a vállába kapaszkodtam. A szabad kezével kihúzta a hajam az arcomból, majd közelebb hajolt s szenvedélyesen megcsókolt. Amint ajkaim az övéihez értek megremegtem. A testem reszketett, s ha nem tartott volna, biztos összeesek. Az idő mintha megállt volna, csak én és ő voltunk, meg egy papír amelynek a szövegét már rég elmosta az eső. Az a lap volt az amelyet Luke írt több órán át, s nem másnak, csak nekem. Majd egy csippegő hangra lettem figyelmes. Nem tudtam mi az, még csak sejtelmem sem volt. Hirtelen meleg levegő csapta meg az arcom, s felébredtem. Kábult állapotomban azt sem tudtam hol vagyok. Riadtan néztem körül, s szembesültem azzal a ténnyel miszerint a négy fal vesz körül. Az órám reggel hatot mutatott, s a telefonomon ott virított a: november 10."

Kedves naplóm!

Hogy az unalmam szüleménye, vagy csak egy érzés váltotta ki belőlem ezt az álmot, nem tudom. De a szívem ébredés után is megállás nélkül kalimpált. Kómásan a párnámba fúrtam fejem, s legszívesebben üvöltöttem volna, üvöltöttem volna, mert az érzéseimnek nem tudtam parancsolni.

Kedves olvasók!

Elnézést szeretnék kérni, hogy mostanában nem raktam fel új rész. Kicsit kicsúsztam az időből, de remélem azért, még meg van a régi lelkesedés, mint részemről, mint részetekről. Nagyon, nagyon örülnék most néhány kommentnek, legyen az pozitív vagy negatív. Ha még nem tetted iratkozz fel és máskor is nézz be. XX