2010. november 6. A hosszú hétvége után frissen ébredtem és különleges módon volt hangulatom a sulihoz, bár inkább csak a társaság hiányzott, de nem baj, a lényeg a lényeg, hogy nem undorodtam ezen a reggelen az iskolától. "Bár minden reggel ilyen jól indulna!" tűnődtem miközben az ablakomon át bámultam a lágy őszi napsugarakat. Tíz perces merengés után rákényszerítettem magam az öltözésre és az egyéb reggeli dolgokra. Negyed nyolc körül járhatott az idő mikor kiértem a ház elé. Egy ideig vártam Luke-ra hogy megérkezzen, de mindhiába, így úgy döntöttem nélküle indulok el. Azt hiszem jól tettem, hogy egyedül indultam el az iskolába és nem vártam feleslegesen rá. Hogy mért nem? Csupán azért, mert mikor beléptem az osztályba őt pillantottam meg legelőször. "Hát ezt nem hiszem el!! Mért nem tudott szólni?!" háborogtam azonnal magamba. Azon voltam, hogy jól kiosztom, de szerencséjére belépett a föcitanár. A futástól zilált hajam próbáltam rendbe hozni, miközben a helyemre csoszogtam. Ledobtam a táskám a földre és lezuhantam a kicsit sem kényelmes székre.
-Mért nem mondtad, hogy hamarabb jössz?-szuszogtam mélyeket és szikrát szóró szemekkel néztem rá padtársamra.
-Á, biztos én is elfelejtettem-vette, kicsit bunkóra a formát.
-Most meg mi bajod?-rökönyödtem meg a szokatlan kijelentése után, s kérdően futtattam végig a tekintetem az arcán.
-Csak gondolkodj.-zárta le a beszélgetés. "Mégis mit ártottam neki?!" merengtem el. Néha egyáltalán nem lehet eligazodni rajta. Már lassan agybajt kapok a folyamatos hangulatváltozásai miatt. Szörnyen éreztem magam, de nem tudtam mitől. Nem tudtam mért haragudott meg rám. Erre egészen csak a harmadik óra végén jöttem rá. "Elfelejtettem felhívni!" Most már minden világos. Meg kell békítenem, de valami extra gyors tempóban. Egész nap a megfelelő alkalmat kerestem, hogy megbeszéljem a dolgokat, de akárhányszor megközelítettem, mindig hátrált, vagy levegőnek nézett. Nem tagadom, nagyon rosszul esett ez az egész dolog. Mikor megszólítottam, nem reagált és mikor a társasága közül szólt neki valaki, hogy ott vagyok csak a vállát vonta. A harag és a bánat egyaránt keveredett bennem. Szívesen leütöttem volna valamivel, de ugyanakkor magamhoz öleltem volna. Végül nem tehettem mást, a lányokhoz fordultam tanácsért, hisz róluk tudtam, hogy ebben a témában mindig ott vannak. Ann és Hannah elmondták az álláspontjukat, ami kicsit kegyetlen volt, de mit várhattam tőlük, mikor mindketten szívből utálják Luke-t. A lényég, hogy szerencsére nem hallgattam rájuk, jelen esetben köszönöm kedves önfejűség. Azért mégis, hogy gondolták, hogy hagyjam itt és küldjek rá egy foci csapatot, hogy verjék meg. Ne haragudjatok, de ez durva. Suli után megvártam, hogy végezzen, de hiába, megint csak elment mellettem. Komolyan mintha egy utolsó senki lennék. Hirtelen gyors ötlet: elmegyek hozzájuk! Otthon ledobtam a táskám és gázoltam át hozzájuk. Az anyukája nyitotta ki az ajtót. "Milyen meglepő?!"
-Csókolom!-próbáltam valami kedves mosolyt csalni az arcomra- Luke itthon van?
-Szia, persze, persze. A szobájában, menj csak fel.-invitált be. Felmentem a lépcsőn majd balra fordultam. Ismertem már jól a járást, hisz majdnem minden másnap itt csöveltünk, kellemes kis elfoglaltság volt, az biztos. Kicsit tétovázva kopogtam be a folyosó vegén lévő szobába. Semmi reagálás, így csak simán benyitottam. Ahogy bementem Luke felkapta a fejét, s megajándékozott egy lenéző pillantással, majd visszmeredt a telefonjának a kijelzőjére.
-Anyud engedett be.-törtem meg a kínos csendet.
-De jó.-válaszolt flegmán.-Pedig megkértem, hogy ne nyisson neked ajtót-auch, ez fájt, nagyon is.
-Hála az égnek nem hallgatott rád. Figyelj én csak elnézést szeretnék kérni. Tudom,...-megcsuklott a hangom és nem találtam a megfelelő szavakat.
-Mit tudsz? Hallgatlak.-nézett fel a telefonjából.
-Azt, hogy mért haragszól rám. Fel kellett volna hívnom...De, elfelejtettem. Annyira el voltam havazva. Teljesen kiment a fejemből. Sajnálom.-hadartam gyorsan a mentegetőzésem.
-Dani, egész hétvégén vártam, hogy írj, hívj vagy valami jelet adj. Egész hétvégén!-emelte fel a hangját.
-Egyszer, egyetlen egyszer elszúrok valamit, már mindjárt meg kell enned.-szóltam vissza.
-Nem, nem csak egy alkalom volt.
-Jesszus! Luke! Azt hittem barátok vagyunk és el tudjuk ezt nézni egymásnak. Persze most én is elkezdhetném sorolni a te hibáidat, ne hidd, hogy olyan tökéketes vagy.-kezdtem kikelni magamból.
-Egyet mondj, csak egyet. Tudom, hogy nem vagyok az, hisz emberből vagyok én is hibázok, de engem érdekel a kapcsolatunk.
-Most ezzel azt akarod mondani, hogy engem nem?! Szépek vagyunk mondhatom. Eljöttem hozzátok, csak azért, hogy elnézést kérjek. Te vagy az egyetlen igaz barátom aki az összes titkom, hülye szokásom ismeri, és azt állítod engem nem érdekel.
-Nem erről van szó.
-Nem? Akkor miről?
-Azt hogy megígérted, de elfelejtettél.
-Ne legyél ennyire gyerekes. Akármi történik mindig segítek és ott vagyok melletted. Ez csak egy apróság.
-Szerintem, nem látod tisztán a dolgokat, mert jelen esetben kettőnk közöl én vagyok aki mindig kiáll melletted.
-Önző! Ez nem egy igazi barát. Szerintem hagyjuk egymást békén. Felejs el. Mert én amint kilépek innen elfoglak. Mindkettőnknek jobb lesz. Csak ezt a pár hónapot sajnálom, hogy egy olyannal töltöttem mint te.-haraptam a számba, hogy megfékezzem a könnyeimet.
-Jó. Legalább lesz időm mással foglalkozni, nem csak a te unalmas dolgaiddal vacakolni, meg hallgatni az ábrándós sopánkodásaidat egy tizenegyedikes iránt akinél egy kis esélyed nincs.-vágott vissza, és azt hiszem itt megértettem azt a bizonyos mondást, hogy a szavak jobban fájnak mint a tettek.
-Csak, hogy tudd sokkal több volt mint gondolnád.Megkért, hogy...elmenjek vele moziba, és képzeld elmentem vele, s iszonyatosan jól éreztem magam, de miattad, csakis miattad azt mondtam, hogy nem akarom folytatni. További szép délután.-szorítottam össze a fogaim, majd sarkon fofordultam, becsaptam magam mögött az ajtót és kiviharzottam a házból. A könnyeimmel küszködtem, s siettem haza mielőtt valaki meglátott volna még, de hiába, hátulról megragadta a kezem valami, vagyis valaki.
-Dani, én nem úgy gondoltam.-szorította a karom Luke még mindig.
-Ahha. Persze. Én is ezt mondanám.
-Mért te komolyan gondoltad?-nézett rám kétségbe esve, mire én megingattam a fejem.-Sajnálom. Csak rosszul esett, hogy nem hívtál. Nem tudom, hogy mondhattam olyat, hisz nekem rajtad kívül nincs olyan barátom. De gondolom, ezek után te már nem is akarsz az lenni. Elhiszem amiket a fejedhez vágtam. Egy önző majom vagyok.-biggyeztette le a száját.
-Nem, nem vagy az, csak mérges voltál.
-Akkor?-nézett rám reménykedve.
-Mi lenne?-ráncoltam össze a szemöldököm.
-Újból szent a béke?
-Azt nem mondtam egy szóval sem.-itt egy nagy hatás szünet.-Az egy heti matek leckébe fog kerülni.-erre mindkettem elnevettük magunkat, majd erősen magához ölelt, s megsimította a hátam.-Na most már minden a régi.-suttogtam halkan, de ő így is meghallhatta, mert akkora erővel szorított magához, hogy nekem a belsőszerveim közül egy ép sem maradt.
Kedves naplóm!
Azt hiszem ennek így kellett történnie. Hisz így megmutatkozott, hogy mennyire összetartozunk, s az is kiderült, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. Egyikőnk sem tud meglenni a másik nélkül. Hisz nekem ő a másik felem neki pedig én, így vagyunk egészek, egymást kiegészítve, mert egy barátság így az igazi. S néha beleférnek a viták, mert egyikőnk sem tökéletes, mindannyiunknak vannak hibái. Ennyi lett volna mára. Hamarosan írok. Jó éjt! XX
Kedves olvasók!
Köszönöm, hogy benéztetek, s hogy ezt a részt is elolvastátok. Remélem máskor is visszanéztek :) A véleményeket pedig szívesen fogadom, lehet pozitív vagy akár negatív. XX
Hát ez már nagyon hiányzott ^^
VálaszTörlésPont ma jutott eszembe a blog, hogy régen volt rész, de ez *-*
Siess a kövivel!
xx Chloe