Kedves naplóm!
2010. szeptember 9. a második nap a suliban. A tegnapi nap után már csak rosszabb lehet. Nem akarok előre jósolni semmit, de így van és kész.
A reggel ugyan olyan volt mint a többi. Kimentem a ház elé ahol már Luke várt.
-Hali.-kiabáltam és teljesen felpörögtem.
-Mi ez nagy lelkesedés? Ennyire szeretsz suliba menni?-húzta az agyam.
-Neeeem!-fejeztem ki minden érzésem egy szóval az iskola iránt. Majd elindultunk a megszokott úton. A változatosság kedvéért háromnegyed előtt egy perccel értünk be a suliba. Most már nem volt gond a szekrény kereséssel, az élet adott egy jobb nehézséget. Teljes átlagossággal, unott fejjel lépkedtem a folyosón a 23-om felé, nem számítva arra, hogy találkozok valakivel. Ez a valaki nem más volt mint az "Anonymus,,. Ott állt a szekrényem előtt vagyis azt hittem. De nem, ő a sajátja előtt állt. ,,Istenem! A szekrénye az enyém mellett van. Köszönöm'' ámuldoztam és fel sem tűnt, hogy köszönt.
-Ha köszönnek illik visszaköszönni.-oktatott ki
-Őőő...-jöttem enyhén zavarba-Bocsi csak korán van még.-mentegetőztem.-Szia.
-Megértem. De ez még csak a második nap.-mosolyodott el én meg úgy éreztem helyben elolvadok.
-Ez van.-és hogy a zavarom leplezzem elkezdtem a szekrényem zárjával mókolni, vagyis inkább kinyitni, de nem ment. ,,Anonymus'' pedig csak vigyorogva nézte, ahogy bénáskodom. Szerintem élvezte a helyzetet.
-Segítsek?-nyögte ki végül.
-Nem kell, boldogulok.-makacskodtam miközben már a kódom is elfelejtettem. De ő csak tovább szórakozott rajtam. Megszólalt a csöngő, de ő mit se foglalkozott vele.-Feladom. Segítesz?
2010. szeptember 9. a második nap a suliban. A tegnapi nap után már csak rosszabb lehet. Nem akarok előre jósolni semmit, de így van és kész.
A reggel ugyan olyan volt mint a többi. Kimentem a ház elé ahol már Luke várt.
-Hali.-kiabáltam és teljesen felpörögtem.
-Mi ez nagy lelkesedés? Ennyire szeretsz suliba menni?-húzta az agyam.
-Neeeem!-fejeztem ki minden érzésem egy szóval az iskola iránt. Majd elindultunk a megszokott úton. A változatosság kedvéért háromnegyed előtt egy perccel értünk be a suliba. Most már nem volt gond a szekrény kereséssel, az élet adott egy jobb nehézséget. Teljes átlagossággal, unott fejjel lépkedtem a folyosón a 23-om felé, nem számítva arra, hogy találkozok valakivel. Ez a valaki nem más volt mint az "Anonymus,,. Ott állt a szekrényem előtt vagyis azt hittem. De nem, ő a sajátja előtt állt. ,,Istenem! A szekrénye az enyém mellett van. Köszönöm'' ámuldoztam és fel sem tűnt, hogy köszönt.
-Ha köszönnek illik visszaköszönni.-oktatott ki-Őőő...-jöttem enyhén zavarba-Bocsi csak korán van még.-mentegetőztem.-Szia.
-Megértem. De ez még csak a második nap.-mosolyodott el én meg úgy éreztem helyben elolvadok.
-Ez van.-és hogy a zavarom leplezzem elkezdtem a szekrényem zárjával mókolni, vagyis inkább kinyitni, de nem ment. ,,Anonymus'' pedig csak vigyorogva nézte, ahogy bénáskodom. Szerintem élvezte a helyzetet.
-Segítsek?-nyögte ki végül.
-Nem kell, boldogulok.-makacskodtam miközben már a kódom is elfelejtettem. De ő csak tovább szórakozott rajtam. Megszólalt a csöngő, de ő mit se foglalkozott vele.-Feladom. Segítesz?
-Mond a kódot.-valahogy tudtam, hogy erre megy ki játék. ,,Dani! Te nem normális mégis hogy a csodába nyissa ki neked ha nem tudja a kódot."hordtam le magam.
-19940607.-suttogtam sejtelmesen
-Hey!!-csodálkozott el.
-Mi az?-néztem fel rá mivel egy fejjel magasabb volt nálam.
-Semmi, semmi.-ingatta meg a fejét, majd elmosolyodott és kinyílt az ajtó.
-Köszi. De mond már ha elkezdted.
-Nem fontos.-rázta a fejét, de meglátta a mérges tekintetem és gyorsan kibökte.-Ez a születésem dátuma.
-Wow. Ezt összehoztuk.-nevettünk fel egyszerre.-Bakker, órám van.-csaptam a fejemhez.
-Nekem is.-vonta meg a vállát.-Milyen órád van?
-Am...Nyelvtan.-fürkésztem az órarendem.
-Ajaj. Arra jobb ha bemész.-mondta mintha nem mentem volna be magamtól.-Elkísérlek. Melyik osztály? Tizedik??-esett nagy dilemmába.
-Nem talált. Kilenc A. Jó, hogy emlékszel arra, hogy kinek a sátrában aludtál.
-Te voltál? Akkor onnan voltál ismerős.-kapott a fejéhez.
-Ez most jól esett.-vontam fel a szemöldököm és előre siettem.-Nem kéne órára menned?
-Na. Mondom bocsi. Amúgy rajzzal kezdek szóval az várhat.-vette lazán a dolgokat.
-Értem. De itt vagyunk, ezért rossz hírem van, én most megyek.-és végig az arcát néztem.
-Rendben.-bólintott kicsit szomorúan.-Találkozunk ma még?-kérdezte gyorsan mielőtt benyitottam volna.
-Nem tudom. Lehet.-de már tényleg sürgősre vettem a figurát.
-Remélem.-mondta halkan, én pedig bementem órára. Az osztály a tanárral együtt szúrós tekintettel nézett rám. Kipirulva dadogtam összevissza, majd megtaláltam a megfelelő indokot a késésemre.
-Elnézést, egy kicsit gondom akadt az eligazodással és a szekrényemmel.
-Jól van, de ne forduljon többet elő. Ülj le a helyedre, még nem írtunk semmit, csak beszélgettünk.-kicsit megkönnyebbülve ültem Luke mellé.
-Hol voltál?-kérdezte és az arca teljesen fehér volt.
-Gond volt a zárammal.-súgtam neki halkan.
-Nekem nem kell hazudni. A legjobb barátod vagyok.
-Mért az jobban hangzik, hogy találkoztam valakivel, aki rá akart venni, hogy lógjak az óráról?-fordultam teljes testtel felé
-Nem, de az igazat mért nem tudod elmondani?-durcizott be
-Csak úgy szólok, hogy ez volt az igazság.-és belesüllyedtem a tankönyvembe.
-Ki volt az?-kérdezte
-Ne aggódj nem lesz vele gondom, elintéztem.-szépítettem a dolgot, miközben alig vártam, hogy újra láthassam. Az óra többi részében csak a névtelen fiún gondolkodtam. Nem bírtam kiverni a fejemből azt a mosolyt és azt a szemet. Olyan furcsa érzés volt. Belül csillapíthatatlanul lüktetett a szívem és egy kis hang folyamatosan ott csengett a fülembe, és egyre csak a mondatait hajtogatta, de legtöbbször a "Remélem'' mondatot hallottam. "Mit akart ezzel mondani? Vagy mért mondta? Óh, hogy a fiúk mért ilyen bonyolultak?!" elmélkedtem, és észre sem vettem, hogy vége lett az órának.
-Nem jössz?-állt fel Luke és összerakta holmiját.
-De.-estem ki a gondolat menetemből. Kimentünk a szünetre és kijött oda egyből hozzám? Kitaláljátok? A névtelen.
-Szia. Egy dolgot elfelejtettem megkérdezni.
-Na mond.-mosolyodtam el.
-Hogy hívnak?-és próbált nagyon komoly fejet vágni.
-Danierys Elwood.-nevettem el magam, de az övét nem hallottam, mert Luke akkorát rántott rajtam, hogy majd kiszakadt a kezem.
-Nem azt mondtad, hogy nem lesz vele gond?
-Nem is. Figyelj!-fogtam meg erősen a karját- Azt hiszem szerelmes vagyok.-csúszott ki a számon.
-Csak azt ne mond, hogy belé!-és igen furcsa arccal nézett rám, én pedig biccentettem a fejemmel.-Rendben. Segítek átvészelni ezt az időszakot. Tudom, hogy nem te tehetsz róla.-lett elég diplomatikus.
-Köszönöm, hogy megérted.-ugrottam a nyakába, ő pedig átkarolta a derekam.-De megtudakolhatom a nevét ugye?-néztem kiskutya szemekkel Luke-ra. Ő csak bólintott és elengedett a szorításból.-Bocsi, nem értettem, hogy hívnak.-mentem vissza a göndör sráchoz.
-19940607.-suttogtam sejtelmesen
-Hey!!-csodálkozott el.
-Mi az?-néztem fel rá mivel egy fejjel magasabb volt nálam.
-Semmi, semmi.-ingatta meg a fejét, majd elmosolyodott és kinyílt az ajtó.
-Köszi. De mond már ha elkezdted.
-Nem fontos.-rázta a fejét, de meglátta a mérges tekintetem és gyorsan kibökte.-Ez a születésem dátuma.
-Wow. Ezt összehoztuk.-nevettünk fel egyszerre.-Bakker, órám van.-csaptam a fejemhez.
-Nekem is.-vonta meg a vállát.-Milyen órád van?
-Am...Nyelvtan.-fürkésztem az órarendem.
-Ajaj. Arra jobb ha bemész.-mondta mintha nem mentem volna be magamtól.-Elkísérlek. Melyik osztály? Tizedik??-esett nagy dilemmába.
-Nem talált. Kilenc A. Jó, hogy emlékszel arra, hogy kinek a sátrában aludtál.
-Te voltál? Akkor onnan voltál ismerős.-kapott a fejéhez.
-Ez most jól esett.-vontam fel a szemöldököm és előre siettem.-Nem kéne órára menned?
-Na. Mondom bocsi. Amúgy rajzzal kezdek szóval az várhat.-vette lazán a dolgokat.
-Értem. De itt vagyunk, ezért rossz hírem van, én most megyek.-és végig az arcát néztem.
-Rendben.-bólintott kicsit szomorúan.-Találkozunk ma még?-kérdezte gyorsan mielőtt benyitottam volna.
-Nem tudom. Lehet.-de már tényleg sürgősre vettem a figurát.
-Remélem.-mondta halkan, én pedig bementem órára. Az osztály a tanárral együtt szúrós tekintettel nézett rám. Kipirulva dadogtam összevissza, majd megtaláltam a megfelelő indokot a késésemre.
-Elnézést, egy kicsit gondom akadt az eligazodással és a szekrényemmel.
-Jól van, de ne forduljon többet elő. Ülj le a helyedre, még nem írtunk semmit, csak beszélgettünk.-kicsit megkönnyebbülve ültem Luke mellé.
-Hol voltál?-kérdezte és az arca teljesen fehér volt.
-Gond volt a zárammal.-súgtam neki halkan.
-Nekem nem kell hazudni. A legjobb barátod vagyok.
-Mért az jobban hangzik, hogy találkoztam valakivel, aki rá akart venni, hogy lógjak az óráról?-fordultam teljes testtel felé
-Nem, de az igazat mért nem tudod elmondani?-durcizott be
-Csak úgy szólok, hogy ez volt az igazság.-és belesüllyedtem a tankönyvembe.
-Ki volt az?-kérdezte
-Ne aggódj nem lesz vele gondom, elintéztem.-szépítettem a dolgot, miközben alig vártam, hogy újra láthassam. Az óra többi részében csak a névtelen fiún gondolkodtam. Nem bírtam kiverni a fejemből azt a mosolyt és azt a szemet. Olyan furcsa érzés volt. Belül csillapíthatatlanul lüktetett a szívem és egy kis hang folyamatosan ott csengett a fülembe, és egyre csak a mondatait hajtogatta, de legtöbbször a "Remélem'' mondatot hallottam. "Mit akart ezzel mondani? Vagy mért mondta? Óh, hogy a fiúk mért ilyen bonyolultak?!" elmélkedtem, és észre sem vettem, hogy vége lett az órának.
-Nem jössz?-állt fel Luke és összerakta holmiját.
-De.-estem ki a gondolat menetemből. Kimentünk a szünetre és kijött oda egyből hozzám? Kitaláljátok? A névtelen.
-Szia. Egy dolgot elfelejtettem megkérdezni.
-Na mond.-mosolyodtam el.
-Hogy hívnak?-és próbált nagyon komoly fejet vágni.
-Danierys Elwood.-nevettem el magam, de az övét nem hallottam, mert Luke akkorát rántott rajtam, hogy majd kiszakadt a kezem.
-Nem azt mondtad, hogy nem lesz vele gond?
-Nem is. Figyelj!-fogtam meg erősen a karját- Azt hiszem szerelmes vagyok.-csúszott ki a számon.
-Csak azt ne mond, hogy belé!-és igen furcsa arccal nézett rám, én pedig biccentettem a fejemmel.-Rendben. Segítek átvészelni ezt az időszakot. Tudom, hogy nem te tehetsz róla.-lett elég diplomatikus.
-Köszönöm, hogy megérted.-ugrottam a nyakába, ő pedig átkarolta a derekam.-De megtudakolhatom a nevét ugye?-néztem kiskutya szemekkel Luke-ra. Ő csak bólintott és elengedett a szorításból.-Bocsi, nem értettem, hogy hívnak.-mentem vissza a göndör sráchoz.
-Mert nem is mondtam. Elrángatott az ügynököd, és feleslegesen nem mutatkoztam be, de Ashton Irwin.-és húzott egy nagy mosolyt az arcára. "Aw! Ashtoooon *.* milyen szép neve van." mélyedtem el a gondolataimban.-Hány órád van?
-Hét, de bent kell maradnom közmunkán.-hangolódtam le.
-Mért mit csináltál. Mindegy megvárlak.-erre a mondatra akkorát dobbant a szívem, hogy a föld másik végén is hallották.
-Rendben.-bólogattam, és néztem ahogy elment órára a barátjaival, majd én is visszasiettem a termünkbe. Végig szenvedtem még hat órát. Lementünk a menzára, ahol akkora sor fogadott, hogy kinn kellett az udvaron állni. Mire ott sorra kerültünk volt vagy három óra. Az ebéd után lejelentkeztünk a munkára és a kezünk be nyomtak egy-egy seprűt. Egy órán keresztül szedtük a szemetet, meg söprögettünk, nagyon élvezetes volt.Végre végeztünk. Haza fele indultunk, én pedig csak egy valakit kerestem, mindhiába. Luke látta rajtam a csalódottságot és átölelte a vállam, én pedig az övére hajtottam a fejem. Azt hiszem megkaptam az első csalódást az élettől.
-Gyere.-vont a vállamon Luke és elindultunk haza. Elköszöntünk egymástól és mentem volna be az ajtón mikor a nevemet hallottam, hogy kiabálta valaki. Megfordultam és Ashton-t láttam meg. Szívesen rácsaptam volna az ajtót, de én hülye mindig a szívemre hallgatok.
-Bocsi, nem vettem észre, hogy végeztél. Meg nem is akartalak zavarni, mert azzal a szöszkével voltál.
-Luke! Luke-nak hívják!-mondtam emelkedett hangon.
-Jó, jó. Csak elnézést akartam kérni, hogy nem tudtunk beszélni.-mire én olyan értelmetlen fejet vágtam, mert nem volt teljesen értelmes az amit mondott.
-Oké.
-Beszélhetünk?!-kérdezte halkan.
-Valamikor igen, de most mennem kell.-és becsuktam magam mögött az ajtót. Neki támaszkodva rogytam le a földre és bámultam ki a fejemből. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni a velem történteket. Felmentem a szobámba, hozzá kezdtem a tanulásnak, de nem bírtam koncentrálni, így hagytam mindent úgy ahogy volt. Bedőltem az ágyba és belenyomtam a fejem a párnába, s így el is aludtam.
Kedves naplóm!
Végre megtudtam a nevét, ami nagyszerű dolog volt, de mégis nem vagyok most a toppon. Nem értem a fiúkat ennyi és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogom. Most megyek! Holnap írok. (:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése