-Dani!!! Ébresztőő!!-hallottam Luke hangját.
-Nem, nem nem... Csak még egy kicsit!-nyomtam a fejem a párnába.
-Akkor itt maradsz.-húzta le rólam a takarót.
-Jóóó.-kiabáltam vissza.
-Felőlem.-hagyta rám de a takaróm nem kaptam vissza, ezért kénytelen voltam felkelni. Kiment az álom a szememből, és ez miatt nem tudtam visszamenni a kis álomvilágomba. Elintéztem a reggeli dolgokat és kezdetét vette a pakolás. Luke már kész volt a csomagjaival mire én neki kezdtem.
-Segítenél?!-meredtem rá kidülledt szemekkel, mert kicsit idegesített, hogy csak engem bámul, hogy, hogy szerencsétlenkedek.
-Nem az én cuccom.-válaszolt flegmán, ami nem esett jól.
-Megint mi bajod?-vágtam le a földre az épp kezemben lévő ruhadarabot.
-Semmi. Mi lenne.-válaszolt etgyszerűen.
-Na csak ezt ne mond.-néztem rá.-Tényleg, mi van?
-Mondom, hogy semmi.
-Te akartad.-és teljes erőből rávetettem magam.-Most elmondod!-parancsoltam rá és rákönyököltem.
-Először: szállj le rólam, másodszor: SEMMI.-artikulálta, de nem hittem neki, nem szokott ilyen lenni.
-Akkor ne mond el.-folytattam a pakolást és valahogy sejtettem, hogy nem bírja ki.
-Ki az a Marco??-csúszott ki a száján.
-Szóval ez a baj?!-és elmosolyodtam magamba.-Ő igazából nem létezik. Csak messzire engedtem a fantáziámat.-ferdítettem egy kicsit- És megint beszéltem álmomban?
-Ahha.-és magyarázatra várt még.-Tényleg! Álmomban találkoztam valakivel, akit Marco-nak hívtak. Érted?
-Oké, te kis álmodozó.-lökött oldalba, és a kedve újra olyan lett mint régen.-Na, jó segítek.-szánta el magát. Gyorsan bedobáltunk mindent a táskába és pillanatok alatt kész voltunk. "Ennyit az idő húzásról." Mikor végeztünk, megcsörrent Luke telefonja, amit azonnal felvett.
-Haza viszünk.-szólt oda hozzám, mikor befejezte a beszélgetést.
-Hát, akkor köszi.-bólogattam
-De még kb. fél óra mire ideér, ahogy apát ismerem.
-Nem baj.-és kicuccoltam, majd neki láttam a sátor lebontásának, ami szintén pár perc alatt meg volt. A tábor most már kihalt volt, és üres. Elhagyta a zaj és már csak arra vár mikor költözik belé élet újra.
-Itt is van.-pattant fel mellőlem Luke, felkapta a táskáit, majd az én bőröndöm is. Beültem a kocsiba, ami irtó lassú sebességgel haladt haza fele. Végül is fő a biztonság. Ahogy haladtunk haza fele, az ablakon át néztem az ismerős házakat, míg nem meg pillantottam a miénket.
-Köszönöm a fuvart.-szálltam ki és kivettem a csomagjaimat.-Luke majd beszélünk.-szóltam vissza, de a választ már nem vártam meg. Gyorsan szaladtam haza, hogy minél hamarabb apa nyakába ugorhassak. Jól odavágtam a lábam a lépcsőhöz, hogy már messziről lehessen hallani.
-Nem mennék be.-mire én ijedten a hintaágy felé fordultam, és Calum-t láttam meg.
-Hát te?-lepődtem meg
-Itt a nevelőanyám.-forgatta a szemét.
-Nem, az édesanyád?
-Nem.-ingatta meg a szemét.-Hosszú, majd egyszer elmagyarázom.
-Rendben.-mosolyodtam el és benyitottam, de a mosoly lefagyott az arcomról.
-Na jó, mond, hogy nem azt láttam, amit láttam.-csaptam be azonnal az ajtót.
-Attól félek de. Tudod próbáltam, visszatartani, de egyre csak azt, hajtogatta, hogy "Mindenki érdemel egy új esélyt." Ne vedd magadra, de nem szeretném, hogy ő meg az apád, érted.
-Calum! Nyugi én sem!!-és elmélyedtem.-Valahogy, el kéne venni a kedvét.-dörzsöltem össze a kezem. Majd berohantam a házba, mint egy őrült.
-Apuuu!-kiabáltam és a nyakába ugrottam, istenem nézni kellett volna annak a szőkének a fejét.-Ugye minden rendben volt. Rendszeresen mentél arra a terápiára?
-Mire?-érdeklődött apa.
-Tudod, csak nem akarom hangosan mondani.-kacsintottam rá és ő még mindig nem értette.
-Na jó. Azt hiszem nem zavarok. Most megyek.-hátrált az ajtó felé Mimi. Tudom, hogy még vissza fog jönni, de addig is időt nyerek, míg kitalálok egy jó tervet, hogy miként űzöm el őt örökre.
Kedves naplóm!
Újra itthon és akadt egy kis problémám. Itt van a nemkívánatos személy. Valahogy ki kell találni, hogy űzzem őt el. Egyszerűen nincs helye itt és kész. Most megyek, kitalálok valamit, majd késöbb írok. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése