2010. augusztus 29. Ma sikerült legyőznöm a félelmem, mivel megtanultam deszkázni. Talán ez enyhe túlzás rá, de megmaradok a gördeszkán.
-Halkabban nem tudtál volna kopogni.-célzott Luke arra, hogy mért nem tudtam volna dörömbölni.
-Nem akartalak, megijeszteni.-reagáltam fázis késésben.
-Na tudod kinek mondj ilyet. Pillanat, hozom a deszkám. Neked van?
-Mint látod.-feleltem flegmán.
-Akkor hozok neked is. Ezek szerint nem is tudsz.-kotorászott a szekrényben.
-Hát, nem nagyon.-mormogtam magam elé
-Akkor megtanítalak.-és nem lehetett a vigyort letörölni az arcáról.
Két deszkával felszerelkezve, mind ketten szakadt farmerben nyomultunk az utcán, miközben egy lélek sem járt kinn.-Amúgy azt tudod, hol ez a pálya?-vont kérdőre.
-Mintha nem itt laknék lassan 15 éve. Jó, hogy tudom.-löktem oldalba. Mire ő csak egy "csak kérdeztem" fejet vágott.-Itt is vagyunk! -tártam szét a karom, de talán nem kellett volna, mert sok rossz akaró szem szegeződött rám.
-Mindjárt jövök.-veregette meg a vállam és már el is tűnt mellőlem. Csak kapkodtam a fejem hol jobbra, hol balra. Szinte repült azon a deszkán. Volt, hogy átvette a feje felett, miközben ő a levegőben volt. Eszméletlenül csinálta. Ámuldozva néztem és észre se vettem, hogy körém gyűltek a HVCS-k. (helyi vagány csávók, akik kicsit sem menők) Annyira megrémültem. Mind jóval idősebb nálam és termetük sem kicsi, én pedig ott állok kis tízen éves egyedül. Megszólítottak, de az ijedségtől reagálni, sem tudtam. Végül megjelent Luke. "Hála az égnek" lélegeztem fel.
-Menjetek innen! Hagyjátok béken.-küldte el őket Luke, nem mintha sokat jelentett volna.
-Mi van'? Bekeményít az új srác?'-heccelték
-Nem hallottátok?
-Jól van' kis mitugrász. -és otthagytak minket.
-Menjünk innen.-rángattam Luke pólóját.
-Nehogy már beijedj.-forgatta meg a szemét.-Azt mondtam, hogy megtanítalak deszkázni, és meg is foglak.-kacsintott.-Állj szépen rá. Most megtollak.
-Hogy mit csinálsz?!-ugrottam le a deszkáról.
-Megtollak. Mért mit értettél.
-Jól hallottam.
-Ja... megint félreértetted.- pirosodott az arca és a földet fürkészte.
-Jó, bocsi. Folytasd.-kezdtem gurulni, nekem már ez is nagy élménynek számított, de Luke nem adta fel és tanított tovább.
-Kezdesz belejönni.-mosolygott.
-Igen, igen.............................au!!!-igen az volt az, hogy eltaknyoltam.
-Jól vagy?-rohant kétségbe esve hozzám. Válaszul, csak annyit adtam, hogy leporoltam a gatyám és felpattantam a deszkára. Most már saját magam hajtottam, egyre gyorsítottam. Már a szél simogatta az arcom, mikor feketeség. Ezúton nem estem el. Csak valaki teljes erőből nekem jött. Sötétség után, magamhoz tértem csak, kicsit zúgott a fejem. Felültem és szemben megpillantottam Luke-t. Rémülten ugyanakkor mérgesen tekintett rám. Felsegített, és lazán odaszólt a rajtam röhögő fiú csoportnak. Hiába húztam vissza a karját, hogy nem kéne, ő rám se hederített. "Hisz ő LUKE, ő megoldja." Csak most két fejjel nagyobbakkal van dolga nem holmi "taknyosokkal."
-Ez mégis mire volt jó.-lökte meg a fekete hajú srácot, aki nem számított rá és kicsit előre billent.
-Mi'?-tetette az értetlent.-Ja, hogy azt. Bocs a barátnőd útban volt.
-Egy! Szánt szándékkal belegázoltál. Kettő! NEM a barátnőm, csak nagyon jóba vagyunk.
-Ja biztos. De akkor is útban volt.-felelte flegmán és kisöpörte a haját a szeméből.
-Nem volt útban!-és elvesztette a mértéket és akkorát sózott a fekete hajú srác orrára, hogy eleredt a vére. A fiú visszahőkölt, majd meglendítette a karját, de szerencsére időben elrántottam előle Luke-t. Futásnak eredtünk, nyomunkban az izomagyakkal. Három háztömböt rohantunk, majd Luke berántott a kertjükbe és bebújtunk a bokorba. Végig néztük, ahogy elfutnak a ház előtt, és esküdöznek, hogy itt láttak minket futni.
-Meghalok!!-terültem szét a pázsiton, s végig töröltem az arcom.
-Én is.-nevetett és közben rám szegezte a kék szemeit.-Hogy vagy?
-Most mondtam mindjárt meghalok. Mért kellett kötözködnöd?
-Hagytam volna annyiban, hogy beléd ment? Hát nem!
-Köszi.-mosolyodtam el, miközben majd szétesett a fejem.
-Majom! Azt hiszi, hogy idősebb neki mindent szabad. Elrontani az ember napját az tudja. Sok huligán. Ezekből mért van ennyi???-háborgott, úgy magában.
-Ne is foglalkozz velük.-nyugtattam, mivel mást nem nagyon tudtam tenni.
-Utánuk megyek!-hevesedett fel. "Jesszus! Magába beszél? Szerintem fel se tűnne neki, hogy elmentem. Végül is elvan." töprengtem el én is, remélhetőleg úgy, hogy nem adtam hangot.
-LUKEEE!!-ráztam meg a vállát miután kezdett ijesztővé válni a dolog.
-Mond'!-riadt fel.
-Semmi, csak gondoltam szólok, hogy magadban beszélsz.
-Bakker. Komolyan? Pedig nem is én ájultam el.
-El is ájultam??-döbbentem meg.
-Igen egy pár másodpercre.- mondta halkan.
-Szerintem, haza megyek. Fáj a fejem és szédülök.
-Már akartam mondani.-simogatott meg. Megindultam haza, de elég nehézkesen. Meginogtam, majd újból erőt vettem és visszamentem az édes otthonba. Apa pont akkor nem volt otthon. Egyedül ilyen állapotban, fantasztikus. Mikor szükség lenne rá sosincs jelen. Mindegy már megszoktam.
Kedves naplóm!
Örültem, hogy legalább ennyit tudtam ma írni. Ilyen pocsékul az elmúl évtizedben nem voltam. Este tíz és apa sehol. Mért van rossz előérzetem. Mért van az, hogy félek egyedül. Mért félek lehunyni a szemem. Annyi annyi kérdés és válasz sehol sincs. Mára ennyi lettem volna. Holnap még meglátom, hogy hogy leszek. Csak remélni tudom, hogy jobban. Jó éjt. xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése