2010.szeptember 4. Ott álltunk derékig a vízben és hol egy másra, hol pedig a partot fürkésztük. Nem tudtuk merről jöttünk, és azt sem, hogy hol voltunk. A ruháinkat valahol elhagytuk, és kicsit sem volt kellemes sötétben egy szál fürdőruhában álldogálni. Végül is rászántuk magunkat arra, hogy kimerészkedjünk a vízből. Az idegen táj egyáltalán nem volt barátságos és a sötétség még jobban torzította a helyzetünket.
-És most?!-túrt bele vizes szöszi hajába a bajtársam. Válaszul csak szomorúan megingattam a fejem.- Fázol? Tiszta lila a szád.-dörzsölte meg a vállam, hogy egy kis meleget érezzen a az átfagyott testem.
-Kicsit.-jött ki ez a kis szó a számon, hisz az ijedség és a hideg mindent belém fagyasztott.
-Gyere erre.-fogta meg az átfagyott kezem Luke és húzott maga után, ha akartam sem tudtam volna tiltakozni, mert olyan erősen szorított. Csak haladtunk előre, nem nézve hátra. Elménk olyan szörnyeket és fenevadakat teremtett mellénk, amelyek miatt a lépteinket még szaporábbra vettük. Ahogy menekültünk a "vérfarkasok" elő, lassan pirkadni kezdett, és megtudtuk, hogy csak az árnyaink elől menekültünk egész végig. Ez valamelyest megnyugvást jelentett, de legbelül féltünk. Féltünk attól, hogy mi lesz, ha a tanárnő rájön mi is történt, aminek óriási esélye van. Kis időn belül hangokat hallottunk, amelyek először érthetetlenül visszhangoztak a tó környékén, de később tisztán hallhatóvá vált, amint az osztálytársak a neveinket kiabálják.
-Ennyi, lőttek annak, hogy titokban marad az este.-ráncolta össze Luke a szemöldökét és a kezébe fektette az arcát. "Mégis mit mondjak erre? Örülök, hogy még sem vesztünk el örökre, de ugyanakkor még sem jó érzés, az, hogy így lebuktunk. De milyen közel jártunk a táborhoz! Csak egy kicsi hiányzott!" Így úgy határoztam nem mondok erre semmit és csak megsimogattam a hátát.-Jó nézzünk szembe a következményekkel.-komolyan dermedt a tábor felé, majd előre sietett és alig tudtam utolérni. -Itt vagyunk.-mondta rekedtes hangon.
-Ti?? Együtt?? Húhaa!-kerekedett el a szemük.
-Hagyjátok már.-állt ki mellettünk Hannah és rám kacsintott, hogy őket majd ő elintézi. Igazat megvallva ha csak az osztállyal kellett volna szembe nézni, de nem. Ott volt még Mrs.Becker, akitől én személy szerint nagyon tartok, főleg ezek után. Megpillantottuk. Ott állt a konyha bejáratánál, összekontyolt hajjal és összefont kézzel, és ki ne hagyjam a dühtől gőzölgő fejet. Mély levegőt vettem és odaálltunk elé, és végig a földet fürkésztem. Csak kiabált és nem hagyott szóhoz jutni.
-Mégis hogy képzeltétek?!-fejezte be a monológját. Én válasz helyett, csak beleharaptam a számszélébe.-Nem hallom!-kiabálta.
-Kérem, ne tessék Dani-t büntetni. Az én hibám. Én akartam, hogy velem jöjjön és én erősködtem, nem akartam egyedül bajba kerülni. Vállalom a következményeket, csak Dani-re ne tessék haragudni.-ferdített Luke csak azért, hogy engem mosson, mikor én is egyből belementem a játékba.
-Nem!-vágtam közbe.-Én is ugyan olyan hibás vagyok!-szólalt meg a lelki ismeretem, de tudtam, hogy ezzel nem tudok már menteni a barátomon semmit. Luke csak ingatta a fejét, hogy ne erőlködjek. Majd megfordult és ott hagyott. Szomorúan tekintettem utána, és késztetést éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot. Mikorra feleszméltem már Mrs. Becker sem állt ott. Kénytelen voltam utána futni. Ott lépkedtem mellette, és győzködtem arról, hogy ez nagyon kemény büntetés. Azzal próbáltam, meggyőzni, hogy majd a suliban közmunkát végzünk, csak ne küldje haza. Mind reménytelenül. De talán az égnek megesett rajtunk a szíve. Visszasiettem a sátrunkhoz, bebújtam és az üresség fogadott. Luke már összepakolt és ott ült törökülésben a táskája mellett.
-Sajnálom.-néztem végig az összerakott holmijain.
-Nem engedhettem, hogy téged is haza küldjenek.-mosolygott, de ez a mosoly szomorúságot rejtett.
-Ahogy én sem hagyhattam, hogy a legjobb barátom a szemem előtt haza küldjék.-ez a mondat után olyan fejjel nézett rám, amit le kellett volna fotózni.
-Meg tetted, nem sikerült. Ez van.
-Mi az, hogy nem sikerült? Kibeszéltelek, bár, két havi közmunka vár ránk a suliban.-halkultam el.
-Köszönöm.-ugrott a nyakamba és nyomott egy puszit a homlokomra.-Azt a két hónapot meg ledolgozom.-szorongatott még mindig.
-Dolgozunk.-helyesbítettem ki.
-Te is?-lepődött meg.-Hisz, te...
-Igen, persze, mintha én olyan ártatlan lennék.-nevettem el magam
-Mrs. Becker azt hiszi.-nevetett utánam.
-Köszönöm.-suttogtam neki és elkomolyodtam. Végig néztem a mosolygós arcán és elmerengtem, hogy mihez is kezdenék egy ilyen barát nélkül.
Kedves naplóm!
Ez lett volna negyedik nap, első fele. Fél nap bolyongással, magyarázkodással és kipakolással telt el. De végül is minden jól alakult, és semelyikőnknek sem kell elhagyni a tábort az utolsó nap előtt.
Köszönöm :p
VálaszTörlés