Most mért szól bele?!

Kedves naplóm! 
2010. szeptember 19. ugyanabba a fehér szobában ébredtem, csak ezúton egyedül voltam. Olyan volt, mintha mindent álmodtam volna, de aztán megláttam az égett kezem és már nem volt a dolgoknak álom jellege, ez a puszta valóság volt. Az orvosom szerencsésnek, a szüleim felelőtlennek, a barátaim elvetemültnek tartanak, a tanárokat pedig inkább hagyjuk. Egy kedves nővér tévedt a szobába és kedvesen mosolygott. Gondolom leellenőrzött, hogy minden rendben van-e. Vagy én nem tudom.
- Jöttek hozzád. Bejöhetnek?-kérdezte kedvesen.
-Persze.-mondtam egyből, mert nem birok ki sok időt egyedül és egyébként is nagyon hiányzott a társaság. Néhány perc után, vidám gyerek hangok töltötték tele az üres szobát. Az osztálytársaim voltak. Mindenki ott volt, ami meglepő.
- Képzeld!!!-ült az ágyam szélére Ann- Megengedte a tanárnő, hogy bejöjjünk, hozzád suli helyett.-mire én értelmetlen fejet vágtam, mert mégis hova mennének iskolába.- Ja, igen. A magán suliba lesznek az óráink amíg újjá nem lesz építve az iskola.- magyarázta. Vagy fél órát tanyáztak benn nálam, majd elmentek, egyedül Luke maradt velem, aminek kifejezetten örültem. Próbált szóval tartani, aminek a vége az lett, hogy szétuntam a fejem.
-Na jó. Most már elég.- vetettem véget a monológjának, ami a... nem is tudom miről szólt.- Beszélhetnénk másról?- érdeklődtem és felültem.
-Miről akar a hercegnő beszélni.- szegezte rám a tekintetét.
-Egy nem vagyok az, kettő valami értelmesebbről.
-Rendben. Amn... van egy meglepetésem. Hoztam neked valamit, vagyis valakit.- ez már rosszul kezdődött, és az ajtón Ash lépett be. Egy olyan "mit keres ez itt" fejjel néztem Luke-ra aki megvonta a vállát. Nem akartam, hogy így lásson, igazából nagyon azt se, hogy bárki, de nem lehetett ellenvetésem.
-Jól nézel ki.-és kicsit nagyon meglepett a kijelentésével. Érdekes ezt máskor nem tudta volna mondani?!
-Persze, gondolom.-takartam el az arcom a kezemmel. Mit értett most ez a alatt? Mért mondta? Nem értem?
-Ne csináld ezt. Jobban vagy már?-érdeklődött, amire nem kapott választ. Elegem volt ezekből a kérdésekből. Jó lehet, hogy ezen a napon az átlagnál hisztisebb voltam, de akkor is elegem volt. Még egy kicsit beszélgettünk, majd mennie kellett és búcsúzóul kaptam egy puszit, ami után nem lehetett  a vigyort letörölni az arcomról.
-Ha annyira akarod tőlem is kaphatsz.-duzzogott be megint Luke, és erre a kijelentésre mindketten nevetésben törtünk ki. Megfeledkeztünk  a hol létünkről és ugyan úgy hülyültünk mint máskor. Talán a mellettünk lévő összes szobában minket szidtak, de ez annyira nem érdekelt. A délután már haza mehettem és a legjobb barátomnak köszönhetően ez az idő nagyon gyorsan eltelt, de bár ne történt volna. Otthon jött a fejmosás. Leültettek a fotelba és hallgathattam, ahogy a szüleim egymás mondatába vágva üvöltöznek velem.
-Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Hogy jut ilyen az eszedbe? Gondolkodsz egyáltalán?! Amint megtudtam, azonnal szálltam a repülőre és jöttem hozzád. Te is tudod, hogy Wellington és Sydney között mekkora távolság van! Ez rossz vicc, hogy szegény anyádat így megrémiszted.-kaptam ezeket a mondatokat a fejemhez, és a lényege inkább az volt, hogy anyát sajnáljam, mert elköltözött Új-Zélendra, csak azért, mert egy pasit felszedett és minket itt hagyott. Igazat megvallva egyáltalán nem sajnáltam.- Belegondoltál, hogy a mi lett volna, ha a dolgok nem így történnek, és a tűzoltók nem érnek ki időben?-válaszoltam volna, de anya nem hagyta.- Jobb bele se gondolni. De úgy döntöttem, hogy magammal viszlek. Jobb hatással lenne rád Wellington és nem lennél ennyire felelőtlen. Ott meg lenne a fegyelem amit itt nem kapsz meg, mert apád egyáltalán nem foglalkozik veled. Hallottam arról az igazgatóiról is! Azt is még meg kell beszélnünk.-hála az égnek, akkor még nem tud a felfüggesztésről.-Holnap haza utazok, és vasárnap te is jössz. Nem kérek ellenkezést. Nincs választásod!-fejezte be a kiabálást anya, de a kedvem a mínuszba csökkent.
-Nem megyek! És ne kérd, hogy ne reklamáljak! Mert nem megyek innen sehová, akármit mondasz. Eltelt három hónap, ez idő alatt egyszer sem hívtál fel vagy írtál SMS-t. Most meg elvárod, hogy egyből veled megyek? Hát nem! És tudod mért nem? Mert egyáltalán nem vagy kíváncsi rád, sem arra pasasra, aki miatt elmentél. A másik meg, az, hogy most kezdtem el egy iskolát, nem fogom otthagyni a te kedvedért. Van egy nagyszerű osztályom és rengetek barátom, akiket nem akarok itt hagyni. Itt van például Luke, na őt meg végképp nem! Szóval jobb, ha hozzá szoksz ehhez a felálláshoz, mert ez így lesz!-fejeztem be és megindultam a szobám felé.
-Danierys Elwood! Azonnal visszajössz. Nem beszélhetsz így velem!-hallottam, de nem mentem vissza, mért mentem volna?! - Ez a te hibád! Ellenem nevelted a lányunkat!-élesen lehetett hallani még az emeletről is. Visszatértek az emlékezetembe a régi idők, mikor még mind a hárman együtt éltünk, körülbelül akkor is ugyanúgy veszekedtek, mint most. Háttal dőltem az ajtómnak és támasztottam, nehogy valaki, még véletlen sem, bejöjjön. Sürgősen beszélnem kellett valakivel, de ha ezt elmondom valakinek akkor már a fél világ megtudja, hogy mi történik velem, én pedig feltűnésre nem vágyom. Így úgy döntöttem magamnak megtartom a problémáim. Nehéz dolog, de viszont biztonságos.
Kedves naplóm!
A kis életemben már megint minden felborult. Nem elég ez a sulis dolog, még menjek el Sydney-ből. Hát nem. Nem leszek szófogadó kislány már csak azért sem! Mégis, hogy gondolnak ilyet? Ami rosszul esett az pedig az, hogy apa egy szót sem szólt ellene. Nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire szívtelen?! Hogy meg akar fosztani a szülővárosomtól! Na jó most mennem kell, lehűtöm magam és megpróbálom higgadt fejjel látni látni a dolgokat. Hamarosan írok. XX