Vörös lángok

Kedves naplóm!
2010. szeptember 18. a felfüggesztés utáni első nap. Nem tudtam írni, ebben a pár napban, mert ellettem havazva teljesen. Büntetésképpen ki kellett takarítanom az egész lakást, és még Luke-l sem tarthattam a kapcsolatot. Ellettem zárva a külvilágtól. Azt hiszem még az őskorban is civilizáltabbak voltak az emberek, mint én ebben a pár napban. Annak ellenére, hogy az utóbbi pár napban tízig aludtam, nehezen keltem fel. Meleg, puha, kényelmes ágyból kinek van kedve kikelni? Nekem nem az biztos. A szokásos módon mentünk újfent iskolába. Luke kinn várt a kapuba és Calum-l beszélgetett. Mind kettőt rég láttam, így örömmel töltött el a puszta mosolygásuk.
-Hali!-törtem bele a trécselésbe.
-Szia.-köszöntek egyszerre.-Elviszed egy körre?-szegezte a kérdést ezúton Calum Luke-hoz.
-Megengeded.-hitetlenkedett.
-Meg.-bólintott és átadta a sisakot. Felbúgott a motor és egy füst csíkot húzva maga után a el is tűnt az utcába. Addig mi kellemesen kitárgyaltunk minden problémát. Cal mindig is kitűnő hallgatóság volt, mert ő inkább figyelt és bólogatott mintsem hozzá fűzött volna valamit. Igen ő már csak ilyen.
-Itt vagyok! Hiányoztam?!-pattant le a motorról Luke.
-Igen...De nem nekem.-ezt nem hagyhattam ki.
- Haha. Na most már mennünk kell.-fogott meg a karomnál és ráncigált végig az úton, még köszönni sem bírtam. Nyelvtannal kezdtünk, ez a legnagyobb gyengeségem, egyszerűen nem tudunk jól kijönni egymással. Van ez így hogy nem pendülünk egy húron, ezt el kell fogadni. Majd egy kicsit testhez állóbb óra következett. Tesi. Szeretek tesizni. Az olyan kevés lányok egyike vagyok aki szereti ezt az órát, de nem tehetek róla, hogyha ennyire közel áll hozzám a mozgás, legyen az futás, kötélmászás, vagy gerenda. Egyedül az erősítést nem szeretem, de nagyon nem. A mai óra különösen furcsa volt. Minden azzal kezdődött, hogy fogócskával melegítettünk be. Majd kiütőztünk és közkívánatra fociztunk. Szélütés érhette a tanárt, vagy én nem tudom, de az eddigi órákon még egyszer sem játszottunk. A foci, pedig kitűnő választás volt, vagyis lett volna, ha nem tesianalfabétákkal lettem volna egy csapatba. A nagy futkározás közben pedig valaki leszakította a nyakamból a Luke-tól kapott nyakláncom. Annyira sajnáltam és nem a piros csíkot a nyakamon, ami az után keletkezett, hogy letépték rólam. Egy percre elhomályosult a szemem és szomorúan tekintettem a tenyeremben lévő medálkára, amin olyan szépen csillogott az az "L" betű. Majd elmélyesztettem a zsebembe és tovább folytattam a játékot. Az osztályba mikor felértünk gyorsan biztonságos helyre rejtettem a kincsem, egész pontosan a tolltartóm rekeszébe, és azon gondolkodtam, hogy otthon mire tudnám felfűzni. Az elmélkedésemből Luke riasztott fel, azzal, hogy átkarolta a vállam. Aranyosan mosolygott rám én pedig nem bírtam ki, hogy ne mondjam el mi történt. Hiába vigasztalt, hogy a medál a lényeg, meg, hogy ez nem is fontos, én nekem ez többet jelentett egy nyakéknél. Nekem a barátságot, az örökké valóságot jelentette. Lehet furán hangzik, de igaz. Már teljesen eltértünk a témától, mikor a beszélgetést egy háromszori szaggatott csengő szakította meg. Nálunk ez jelezte a tüzet. Azt hittük, hogy ez is egy próba felmérés, mint minden évben, így fegyelmezetlenül, lökdösődve mentünk le az udvarra, de ekkor láttuk meg, hogy ez  nem csak próba. Ez igazi. Vörös lángok táncoltak az egyik osztályba és szöktek át a másik terembe, miközben felfűtötték a légkört, de ezzel még nem értékbe. Ők többet akartak, az egész épületet. Perzselve futkároztak már a folyosókon, nem ismerve kegyelmet. Ami az útjukba ért az nem úszta meg ép bőrrel. Az iskolánk túl új volt ahhoz, hogy fel legyen szerelve poroltóval, így tétlenül álltuk a pusztítást. Hogy mi gerjesztette a tüzet, vagy hogy honnan ered nem tudtuk, csak ijedten menekültünk az égő épületből.
-Jól vagy?-kérdezte rekedtes hangon Luke.
-Persze. És te.-mire ő csak bólogatott, s ekkor megpillantottam a nyakába lógó medált, s eszembe jutott, hogy én azt fenn hagytam. "Nem veszthetem el. Nem hagyhatom, hogy a tűz eméssze fel, ahhoz nekem túl értékes, hisz ha az elveszik akkor a barátságunk is." Ezek a gondolatok jártak a fejembe, mikor neki indultam a hatalmas lángok ellen. A pulcsimmal takartam el az arcom és nem figyeltem a mögöttem kiabálókra. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, nem érdekelt semmi. Nem foglalkoztam a következményekkel és az sem jutott az eszembe, hogy az életemmel játszom. Egyenesen felrohantam az osztályba, és remegő kézzel kerestem a kincsem. Lehet az idegesség is közre játszott, de nem találtam, pedig le mertem volna fogadni, hogy odatettem. Az oxigén kezdett elfogyni, és fojtó levegővel telt meg minden, ami köhögésre ingerelt. De nem adtam fel. Fáradhatatlanul matattam a tolltartómba és közben azért kérleltem az eget, hogy érkezzenek meg a tűzoltók. Már az arcomba belekapott néhány eleven lángnyelvecske, s ekkor ébredtem rá, hogy mi forog kockán. Megtaláltam a medált és iszkoltam volna kifelé, de a mennyezet akkor szakadt le előttem és szikrázó füst csapott fel. Riadtan léptem hátra, de már ott sem voltam biztonságban. Már bekerítettek a vörös lángok és nem hagytak egy menekülési lehetőséget sem. Akkor úgy éreztem vége mindennek. Szédülni kezdtem és minden halványabb lett, kómásan álltam az égő épületben egyedül. Lépteket hallottam meg. Kicsit megkönnyebbültem, de ettől még mindig nem jutottam előrébb. Egy ismerős hang hallatszott végig az iskolán, ami a nevem kiáltozta. Kiabáltam volna, de nem volt elég erőm hozza, így csak csendesem suttogtam magam elé, majd a bomladozó falak között egy ismerős alakot pillantottam meg. Riadtan szelte át magát a tűzön miközben segítségért kiáltozott, ami hamarosan meg is érkezett. Kettő tűoltó közelített felém, és segített kijutnom. Amint már nem volt olyan forró a levegő elengedtek én pedig erőtlenül estem Luke karjába. Finom tartott és két karjába zárt úgy óvott. Kisöpörte az arcomból a szétzilált hajam és hideg kezével simogatta a piros kicsit égett arcomat. Gyengéden mosolygott és csillogó szemmel nézett le rám. Én pedig még mindig azt az értéktelen medált szorongattam a kezembe, s egy duzzadt könnycsepp folyt végig az arcomon. Igazából akkor dolgoztam fel a történteket. Nem akartam, hogy apa ezt megtudja, mert tudom, hogy neki meg én vagyok a legnagyobb kincse és ezek után nem engedne el sehová. Csak egyet akartam, de azt nagyon. Egy csendes helyen lenni, távol mindentől, Luke karjaiba és azt hogy megköszönjem neki azt, hogy ő itt van velem. Még mindig erősen szorított és nem engedett el, még egy másodpercre sem. Valamit hajtogatott, de nem hallottam, nem értettem semmit mégis tudtam mit mond. De én csak erőtlenül öleltem őt vissza, de érezte, hogy ez a szívemből jön. Az udvar közepén a gyereksereg között a földön feküdni, miközben az a fiú tart akiért mindent megtennél és tudod, hogy fordítva is, felbecsülhetetlen. Sziréna szót hallottam meg, azután pedig fehér ruhás emberek vettek körül, de ekkor még mindig a karjaiba voltam. Kicsivel később óvatosan felemelt és egy kocsiba fektetett, s mind végig a kezemet szorongatta. De innen nem emlékszek semmire. Csak az üresség és a pár órával ezelőtti emlékek keringtek bennem. Egy fehér szobában ébredtem, s amint kinyitottam a szemem apával és anyával találtam szembe  magam. Fura volt őket együtt látni, hisz anya már három hónapja nem küldött semmilyen életjelet magáról. Elkezdték mondani a monológjukat, de én ezt mind elengedtem a fülem mellett és csak a sarokban álló fiúra koncentráltam, aki nem más mint Luke volt. Karját összefonva állt  a sarokba miközben szolidan mosolygott. Vele szerettem volna lenni. Igazából csak annyit akartam, hogy a kezem fogja és úgy aludjak újból el, hogy aztán magammal vihessem az álom világba, ahol a dolgok úgy mennek ahogy én akarom. Majd végül a kívánságom teljesült, mert egy nővér kiküldte a kiabáló szüleimet, s így Luke hozzám férhetett.
-Mire volt ez jó?-cirógatta a piros kezem. Én pedig csak megingattam a fejem. Majd szorosan lehunytam a szemem és a világ elborult újból s a sötétség újból elnyelt.
Kedves naplóm!
Itt lép életbe az a mondás, hogy "Ne játssz a tűzzel"!