Kedves naplóm!
2011.január 27.
A váratlan események furcsa sorozata. Adhatnám ezt a címet a bejegyzésemnek, de nem teszem. A mai napon két helyre volt hivatalos a megjelenésem, de, hogy csak fokozzam az izgalmat, a találkozók ugyanabba az órába estek, vagyis délután háromra.
Pár nappal ezelőtt kaptam egy üzenetet Ashtől, amiben megírta, hogy mielőbb beszélni szeretne velem, kettesben. Persze, hogy nem mondtam nemet. Miért is mondtam volna? Nem utasíthatom vissza az egyik legjobb barátom, ha találkozni akar velem. Talán így túl egyszerűnek tűnik a helyzetem. S, most jön csak a bonyodalom. Az ezt követő napon, Luke hívott randira, amit megint nem utasíthattam vissza. Két okom volt erre, az egyik, hogy ezelőtt mindig nemet mondtam, mert családi okok miatt képtelen lettem volna elmenni, a másik pedig az, hogy nem bírtam ellenállni a tünemény kiskutya szemeinek. Mivel a világon nem terjedt el az emberek klónozása, így lehetetlen volt számomra, hogy egyszerre két helyen legyek, anélkül, hogy sokszorosítanám magam.
Kiterveltem, hogy ugyan ott, mégis két különböző helyen tudjak találkozni velük. A parknak (mivel odaszerveztem a találkákat) két bejárata van, egy az északi oldalon, a másik, pedig a délin. Így történt, hogy Luke-l az északinál, Ash-l viszont a déli kapunál találkoztunk.
Most viszont, térjünk rá a mai napra, január 27.-re. Az igazság az volt, hogy nem nagyon tudtam, hogy, hogy fogom megvalósítani az ötletem, de belevágtam.
Kinyitottam a szekrényem ajtaját és tétován álltam előtte, egy bizonyos kérdéssel a fejemben: "Mit is vegyek fel?". Végül egy szakadt farmer és egy magában mintás, háromnegyed ujjas felsőre esett a választásom. Kifésültem, gubancos, vállamra hulló, vörös hajam, majd enyhén kihúztam a szemem és készen álltam a totális őrültségre. Röpdöső pillangókkal a gyomromban indultam el otthonról, s mind végig azzal gyötörtem magam, hogy rossz ötlet, az amire én készülök, hogy végre hajtom. Egy hang belül egyre csak az suttogta, hogy valljam be a fiúknak az igazat. Azt, hogy mindkettőjükkel találkozóm van. "Nem, azt nem lehet! Azt kéne még, hogy megint összevesszenek és megutálják egymást! Inkább kihagyom." Hessegettem el a gondolataim, amelyek kétségbe vonták a maradék magabiztosságom ami még volt. Megérkeztem. Ha akartam sem érkezhettem volna pontosabban. Az órám pontban hármat mutatott, de Luke, így is hamarabb ott volt, mint én. Ott állt sötétkék farmerben, egyszínű pólóban, kitaposott tornacsukájában és nem felejtette el magával hozni a tökéletes mosolyát és a mesébe illő kék szemeit.
- Szia! - köszöntem, majd lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Hali! - mosolygott rám - Hogy vagy? - ölelt jó szorosan magához, s ez miatt csak halkan suttogtam azt "Kösz, jól." mondatot. - Mi a baj? Mi történt? - kérdezte kételkedve - Nem szoktál ilyen lenni. Ùgy értem, ilyen csendes. Hol az a csacsogós lány?
- Jaj, ugyan nincs semmi gond. - és próbáltam leplezni az idegességem.Ő csak rám kacsintott és rákulcsolta az ujjait az enyémre, s elindultunk a park belsejébe. Hosszú ösvényen sétáltunk, amit magas fák vettek közre. A szél finoman járkált az faágak közt, s néha-néha rosszakaró módon élesen süvített. Csak beszélgettünk és beszélgettünk, meg persze hatalmasakat nevettünk, s az idő csak repült. Egy vattacukorárusnál álltunk meg, ahol a szöszi besorakozott a véget láthatatlan sorba, engem meg elküldött, hogy keressek egy szabad padot. Kedves, mondhatom, bár jelen esetbe kifejezetten örültem ennek a feladatnak. Viszont, az eszem ágába nem jutott, hogy ülőhelyet keresgéljek, egyenesen a déli kapuhoz siettem. Azaz siettem volna, csak egy kicsit keresztbe lettek húzva számításaim. Ez az apró bökkenő csupán az volt, hogy Ashton szemtanúja volt a mi kis romantikus sétánknak.
- Te meg mit keresel itt? - förmedtem rá, amint szemtől szembe álltunk. - Nem úgy volt, hogy a bejáratnál vársz?
- De. Csak az nem említetted, hogy egy órával eltoltad a találkozót miatta. - bökött a fejével Luke felé, majd a telefonján mutatta az időt és a kiírás szerint négy óra volt.
- Sajnálom. Csak tudod...ahj! Hogy is magyarázzam! - túrtam idegesen a tincseim közé.
- Nem kell, azt hiszem átlátom a helyzetet. Nem akartál megbántani egyikünket sem. De, szerintem amiért én akartam veled találkozni, az sokkal fontosabb, mint az a gyerekes dolog amit ti műveltek. - mondta önző módon Ash.
- Mi van? - sokkolt az, amit az előbb mondott.
- Be kellene fejeznetek ezt a hülyeséget, minél hamarabb, mielőtt rossz vége lesz. - nézett rám teljes komolysággal.
- Nem tudom, hogy miért mondod ezt. - ráztam a fejem finoman és a földet fürkésztem a szemeimmel.
- Még mindig nem érted? - ragadta meg a kezeim, amire hirtelen felkaptam a fejem - Danierys, akármi történt, én azt hiszem, hogy mindig szerelmes vagyok beléd. Amikor azt mondtad, hogy ne folytassuk tovább, teljesen összetörtem. - itt elmosolyodott - Fura ilyet hallani egy fiútól mi? Mindent megtettem, hogy egy kicsit is a közeledbe lehessek. Hisz láttad, képes voltam békét kötni a "halálos ellenségemmel". És, ha azt hiszed, hogy véletlen volt, hogy mi is pont akkor voltunk bent a városba, mikor ti akkor tévedsz. Talán óriási baromság amit most művelek, de szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek és ez nem fog változni. - amikor ezeket a mondatokat hallgattam teljesen elvesztem a szemeiben és fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. A szívem rendületlenül kalapált, és azon tűnődtem, hogy Luke mondott-e nekem valaha hasonlót. Elgondolkodtam, hogy miért is szeretem őt ennyire, hogy miért pont őt választottam. Tehetetlen voltam, csak álltam és tűrtem, hogy Ash egyre közelebb húz magához. Nem akartam, tudtam, meg az igazság volt, hogy nem is szerettem volna ellenkezni. Lassan ajkaink egymáshoz értek, ő pedig finom, forró csókolt lehelt a számra. A szemeim lehunytam, s élveztem a röpke pillanatot. Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem, de képtelen voltam parancsolni magamnak. Mikor újra kinyitottam a szemem Ashton pár centit távolodott, de még mindig a derekamon pihentette a kezeit.
- Ezt már régebben meg kellett volna tennem. - nézett a szemembe. Éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de egy árva hang nem jött ki a torkomon.. Az idő egyre jobban sürgetett, s vissza kellett térni a valóságba, miszerint Luke és én egy párt alkotunk.
- Azt hiszem, menned kell. - suttogta a fülembe, majd kezei elhagytak a derekam. Egy pillanatra megfordultam, s mire visszanéztem már Ash sehol sem volt.
- Remélem szereted a valíliásat. - mosolygott rám Luke 3s a kezembe nyomta a vattacukrot.
- Igen...- de csak meredten néztem az édességre, de egy falatot sem bírtam volna enni belőle. Szörnyen éreztem magam, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Nem álltam a tekintetét, és összeszorult a szívem, mikor rágondoltam, hogy mit műveltem. - Bocsi, de valahogy nem nem kívánom. - adtam vissza neki a cukrot. Ez már nyilván való, én vagyok a világon a legszánalmasabb ember. Hisz csak én vagyok képes erre, hogy ilyen alattomos dolgot tegyek azzal, aki sokszor kiállt mellettem. Elmondani, nem mondhatom el, hiszen képtelen lenne elviselni, de ha mástól tudja meg, akkor az még rosszabb. Istenem, mit tettem?!
Kedves Olvasók!
Köszönöm, hogy benéztetek, és a kommenteket, amiket az előző részekhez írtatok. Ígérem, most teljesen komolyan, gyorsan hozom a következő részt. További szép estét vagy jó éjszakát! XX
2014. augusztus 27., szerda
2014. augusztus 15., péntek
10 lány és tíz fiú
Kedves naplóm!
2011. január 20.
Talán most már minden egyenesbe jött. A barátságok rendezôdtek, elcsitultak az ellenségeskedések és megszünt mindenféle rivalizáció. Itt volt az ideje ennek. Csak egyetlen egy valami nem stimmelt. A jegyeim. Súlyosan romlott az átlagom és a félévi bizonyítványom sem lett valami fényes. Már nem tanultam annyit, mint az elôtt, így örültem, hogy kihúztam kettesekkel. Mindekitôl hallgattam a maga kis mondókáját, így jobbnak láttam, ha nem vagyok otthon vagy felnôttek közelében. Elegem volt abból, hogy mindenki jobban tudott mindent, mint én, lenéztek és valahogy nem akartak megérteni. Nem értem mi van a felnôttekkel, úgy tesznek, mintha ôk soha nem lettek volna ennyi idôsek. Mindenért engem okoltak, s nem telt el olyan nap, hogy ne piszkáltak volna az iskolai teljesítményem miatt. Mint mondtam, gyakran eljártam otthonról és a mai nap sem volt kivétel. Szinte az összes lány összegyûlt az osztályból. Úgy terveztük, hogy felújítjuk a ruhatárunkat és minden divatos göncöt felvásárolunk, de elôtte beülünk kávézni valahová, mint azt illik. Egy elegáns kávézóban telepedtünk le, ahol kényelmesen megbeszélhettük, kinek mire van szüksége, milyen ruhadarabokat, kiegészítôket nézzünk. Az árak pedig nem okoztak akadájt, mert mindannyiunk begyûjtötte ünnepekkor a pénzt, ezzel kifosztva rokonait. Sorban és egyenletesen akartunk boltról-boltra haladni, ezért a kedvenc boltunkkal kezdtünk. Éhes hiénákként rontottunk be az üzletbe és keselyûk módjára csaptunk le a csinos kis ruhákra. "Nekem ez kell!" vagy éppen "Szerinted, hogy állna nekem." és a harmadik variáció "Miért nincs ilyen a méretemben?!" hallottam a lányok hangját mindenfelôl, de én csak némán kutattam a fekete csônaci után, amit még hetekkel ezelôtt kinéztem. Hiába kerestem, a helyzetem reménytelen volt. "Biztos elkapkodták az összeset. Akkor azonnal meg kellett volna vennem." szaladtak át a gondolatok az agyamon. Végig néztem az összes sort, míg végül a férfi osztályon találtam magam, ahok kellemes meglepetés fogdott. Egy csapat fiú, sok irmert arccal az osztályból, az évfolyamról. Viszont voltak köztünk olyanok akikrôl azt sem tudtam, hogy kik azok, bár lehet, hogy felsô évesek, azért ismeretlenek. Megbújtam egy polc mögött és figyeltem, hogy szerencsétlenkednek. Látszott rajtuk, hogy nem az erôsségük a vásárlás. Olyan jól szórakoztam rajtuk, hogy szólnom kellett a lányoknak, hogy ôk is lássanak ilyen csodát. Kellett is velük megosztani, majd szétpukkadtak a nevetéstôl.
- És hogy minket cikiznek, hogy vásárolgatunk. - háborgott egyikôjük a hátam mögül, és ezzel mindannyian egyetértettünk és ezzel együtt magunkra vontuk a figyelmet. Lebuktunk. Az összes fiú ránk szegezte a tekintetét, majd olyan fancsari képet vágtak, hogy az leírhatatlan. Mikor hozzá szoktak a ahhoz, hogy tudjuk, hogy ôk is járnak "shoppingolni" rohamosan közeledtek felénk.
- Tudjátok, hogy a szoknyák a másik irányba vannak. - szólalt meg Ann elôször, és az igazság, hogy nem is vártam mást tôle.
- Akkor mért nem vagytok ott? - kapta a választ, amint szemtôl, szemben álltunk velük. - Amúgy nektek is szia. - köszönt egy magas, fekete hajú srác hátulról, aki számunkra totálisan ismeretlen volt, viszont szívesen megöltem volna, mivel fekete csônadrágot és "Just do it"-os pólót és akkor még nem is említettem az eredeti converse tornacsukáját. Felháborítóan menô cuccai voltak, de valamiért nagyon nem volt szimpatikus.
- Hali - köszöntünk kórusba, abba a tipikus lányos zavarban.
- Nincs kedvetek velünk tartani? Azt beszéltük, hogy megnézzük kint az a nagy ugrálóvárat és a többi játékot. - csalogatott az évfolyamtársunkaz ôrültségbe, de mi csak tétován néztünk egymásra.
- Gyertek már, akkor buli, ha sokan vagyunk. - kérlelt minket Luke is, aki miatt képes lettem volna egyedül is velük menni. A többiek több gyôzködésre, de belementek a srácok játékába. Ezzel óriási program változás történt. Hagytuk a ruhákat és az összes boltot, csak egy cél lebegett a szemünk elôtt, és az egy felfújható vár volt.Rohantunk ki a plázából egyenes a játékokhoz mint a kis gyerekek. Csillogott a szemünk a kaldvágytól és újra öt évesnek éreztük magunkat.
- Meghívok mindenkit. - mondta nagylelkûen Ashton, ami mindenkit meglepett, mert húsz emberre nem kevés pénz kell, hogy be legyen fizetve egy hülyeségre. Kicsit vonakodva, de elfogadtuk az ajánlalát. - De remélem ez vissza is jön. - mosolygott, majd körbenézett rajtunk és megelégedve vette elô zsebébôl a tárcát, mert mindenki hevesen bólogatott. Utoljára még megszámolt minket és odafordultna kasszáshoz, aki megrökönyödve hallotta azt a bizonyos "20 fô"-t. Egész nap nem volt ennyi bevétele mint most, arra mérget veszek. Pillanatokonbelül negyven cipô sorakozott a hatalmas kastély elôtt. Sikoltozva, ôrjöngve támadtunk és másztunk az egyik torony tetejére, ahonnan csúszda vezett le. A szerencséseknek sikerült idôben és kényelmesen lejutni, én viszont hátrább maradtam és részese lehettem, annak hogy lelöktek a toronyból. A puha matrac viszont felfogta az esést, így amolyan "szívás van srácok" fejjel néztem fel a rajtam röhögô fiúkra. Pár percen belül újre felértem a tetejére, s ezúton én löktem le néhány normálatlant. Viszont egy kisámíthatatlan pillanatban, az egyikôjük megragadta a bokám és magával rántott. Halk sikítás, s már lent is voltam. Alattam pedig a "pasi hegy" , mert sikerült rájuk érkeznem. Jelenleg is én jöttem ki jobban, s a nevetéstôl megszólalni sem bírtam. A nevetéseket egy udvariartlan hang zavarta meg. Egy idôsebb, kopaszodó, kövér férfi zavarta meg, aki szólt, hogy letelt a játékidô. Gyors tanácskozást tartottunk utána és szinte száz százalékos szavazat i arányban a dodzsem nyert. Kettesével ültünk a versenyautókat immitáról jármûvekbe. Izgatottan ragadtam meg a kormányt, s hesen dobogó szívvel vártam a csengôt, ami életre keltette a kék villámokkal díszített kocsinkat. Megkezdôdött. Már a legelején sikerült frontálisan ütköznöm az évfolyamtársaink piros autójával. A hajam az arcomba zuhant a csattanás hatására, a szám pedig sikeresen elharaptam. A meleg vért éreztem a számban, s a vérzés nem akart megszûnni. Kénytelen voltam átadni a kormányt a barátnômnek, aki ijedten nézett rám. Szorosan az ajkamhoz szorítottam egy zsebkendôt és reménykedtem, hogy minél hamabb abba marad.
- Csak kerüld az ütközést. - suttogtam a javaslatom, amit be is tartott. Még három perc maradt a dodzsembôl, amit alig vártam, hogy leteljen. Acsengô érces hangja újra megszólalt, majd leállt a kocsi is. Hirtelen kipattantam, majd egy biztonságos helyet kerestem.
- Úristen! Jól vagy? - sereglettek körém ahányan csak voltak. Csupán bólogattam, de engem is kirázott a hideg mikor megláttam a csurom vér zsepit.
- Haza vigyelek?! - kérdezte egy ismeretlen hang
- Az kéne még. - vágtam rá azonnal, akárki kérdezte. Lassanként már csak a vér édes ízét éreztem meg egy sebet szám szélén. Öt perc elteltével újra rendbe jöttem. A többiek megbíztak, hogy válasszam ki a következô játékot, amire felülhetünk. Egy ideig töprengtem, de végül meghoztam a döntésem. Egy úgy nevezett "Varázs szônyeg"-re esett a választásom, ami fellengett a magasba, majd hirtelen vissza. Akárcsak egy óriás hinta, csak nagyobb korlárokkal. Felpéseltük magunkat, majd megkezdôdött a varázslat. Véletlen vagy nem, Luke mellé kerültem, aki megfogta a kezem, amint mozgásnak indult a szônyeg. Elôször csak jobbra és balra mozgott gyengéden, de egy hirtelen váltás, s 360°-os fordulatot tett. Éles sikolyok hagyták el a torkom ami nevetéssel keveredett. Többször megfordult, de egyszer csak fent megállt. Nem estem kétségbe, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehunytam a szemem, s élveztem ahogy a szél játszott a hajammal, s szétkuszálta a gondosan kifésült tincseim, élveztem Luke forró tapintását a kezem és a hideg vas foggantyú között. De az álmodozásnak hamar véget ért, ugyanis fénysebességgel indult a szônyeg lefelé. Sikolyok tömkelege és nevetések visszhangzása, addig, amíg meg nem állt a gép. Leszállás után, tele adrenalinnal ugráltunk és üvöltöttük, hogy "ez mennyire király volt". A szônyeg után, felszálltunk a hullámvasútra, az X-Jump-ra és a többi izgalmasságra. Olyan jól éreztük magunkat, hogy abban maradtunk, mindenféleképp meg kell ismételnünk. Bár nem itt, mert ez egy vándor vidámpark lehett, mert eddig ilyen még nem volt a központban.
Kedves naplóm!
Egy újabb felejthetetlen délutánt jegyeztem fel. Igaz, abszolút nem terveztük a vidámparkot, de mint mindig, a fiúk mindig megzavarják a dolgok menetét, értve ezt mindenre. A számításainktól eltérve mindenki jót mulatutott és a mai délután haladéktalanul ismétlésért kiált.
Kedves Olvasók!
Elôször is nagyon sajnálom a késedelmeket, de nem tudtam írni, azután pedig elvették a kedvem tôle. Nagyon azon voltam, hogy befejezem ezt a blogot, de köszönhetôen a 35 feliratkozónak és a rengeteg oldalmegjelenítésnek folytatom. Másodszor is nagyon, nagyon hálás vagyok a feliratkozóknak. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi összejön, fôleg egy ilyenre. Mégegyszer nagyon köszönöm és azt is, hogy benéztetek. Remélem a rész sem volt olyan borzalmas, ha pedig igen, akkor nyugodtan írd meg, mert javítok az írásaimon.
2011. január 20.
Talán most már minden egyenesbe jött. A barátságok rendezôdtek, elcsitultak az ellenségeskedések és megszünt mindenféle rivalizáció. Itt volt az ideje ennek. Csak egyetlen egy valami nem stimmelt. A jegyeim. Súlyosan romlott az átlagom és a félévi bizonyítványom sem lett valami fényes. Már nem tanultam annyit, mint az elôtt, így örültem, hogy kihúztam kettesekkel. Mindekitôl hallgattam a maga kis mondókáját, így jobbnak láttam, ha nem vagyok otthon vagy felnôttek közelében. Elegem volt abból, hogy mindenki jobban tudott mindent, mint én, lenéztek és valahogy nem akartak megérteni. Nem értem mi van a felnôttekkel, úgy tesznek, mintha ôk soha nem lettek volna ennyi idôsek. Mindenért engem okoltak, s nem telt el olyan nap, hogy ne piszkáltak volna az iskolai teljesítményem miatt. Mint mondtam, gyakran eljártam otthonról és a mai nap sem volt kivétel. Szinte az összes lány összegyûlt az osztályból. Úgy terveztük, hogy felújítjuk a ruhatárunkat és minden divatos göncöt felvásárolunk, de elôtte beülünk kávézni valahová, mint azt illik. Egy elegáns kávézóban telepedtünk le, ahol kényelmesen megbeszélhettük, kinek mire van szüksége, milyen ruhadarabokat, kiegészítôket nézzünk. Az árak pedig nem okoztak akadájt, mert mindannyiunk begyûjtötte ünnepekkor a pénzt, ezzel kifosztva rokonait. Sorban és egyenletesen akartunk boltról-boltra haladni, ezért a kedvenc boltunkkal kezdtünk. Éhes hiénákként rontottunk be az üzletbe és keselyûk módjára csaptunk le a csinos kis ruhákra. "Nekem ez kell!" vagy éppen "Szerinted, hogy állna nekem." és a harmadik variáció "Miért nincs ilyen a méretemben?!" hallottam a lányok hangját mindenfelôl, de én csak némán kutattam a fekete csônaci után, amit még hetekkel ezelôtt kinéztem. Hiába kerestem, a helyzetem reménytelen volt. "Biztos elkapkodták az összeset. Akkor azonnal meg kellett volna vennem." szaladtak át a gondolatok az agyamon. Végig néztem az összes sort, míg végül a férfi osztályon találtam magam, ahok kellemes meglepetés fogdott. Egy csapat fiú, sok irmert arccal az osztályból, az évfolyamról. Viszont voltak köztünk olyanok akikrôl azt sem tudtam, hogy kik azok, bár lehet, hogy felsô évesek, azért ismeretlenek. Megbújtam egy polc mögött és figyeltem, hogy szerencsétlenkednek. Látszott rajtuk, hogy nem az erôsségük a vásárlás. Olyan jól szórakoztam rajtuk, hogy szólnom kellett a lányoknak, hogy ôk is lássanak ilyen csodát. Kellett is velük megosztani, majd szétpukkadtak a nevetéstôl.
- És hogy minket cikiznek, hogy vásárolgatunk. - háborgott egyikôjük a hátam mögül, és ezzel mindannyian egyetértettünk és ezzel együtt magunkra vontuk a figyelmet. Lebuktunk. Az összes fiú ránk szegezte a tekintetét, majd olyan fancsari képet vágtak, hogy az leírhatatlan. Mikor hozzá szoktak a ahhoz, hogy tudjuk, hogy ôk is járnak "shoppingolni" rohamosan közeledtek felénk.
- Tudjátok, hogy a szoknyák a másik irányba vannak. - szólalt meg Ann elôször, és az igazság, hogy nem is vártam mást tôle.
- Akkor mért nem vagytok ott? - kapta a választ, amint szemtôl, szemben álltunk velük. - Amúgy nektek is szia. - köszönt egy magas, fekete hajú srác hátulról, aki számunkra totálisan ismeretlen volt, viszont szívesen megöltem volna, mivel fekete csônadrágot és "Just do it"-os pólót és akkor még nem is említettem az eredeti converse tornacsukáját. Felháborítóan menô cuccai voltak, de valamiért nagyon nem volt szimpatikus.
- Hali - köszöntünk kórusba, abba a tipikus lányos zavarban.
- Nincs kedvetek velünk tartani? Azt beszéltük, hogy megnézzük kint az a nagy ugrálóvárat és a többi játékot. - csalogatott az évfolyamtársunkaz ôrültségbe, de mi csak tétován néztünk egymásra.
- Gyertek már, akkor buli, ha sokan vagyunk. - kérlelt minket Luke is, aki miatt képes lettem volna egyedül is velük menni. A többiek több gyôzködésre, de belementek a srácok játékába. Ezzel óriási program változás történt. Hagytuk a ruhákat és az összes boltot, csak egy cél lebegett a szemünk elôtt, és az egy felfújható vár volt.Rohantunk ki a plázából egyenes a játékokhoz mint a kis gyerekek. Csillogott a szemünk a kaldvágytól és újra öt évesnek éreztük magunkat.
- Meghívok mindenkit. - mondta nagylelkûen Ashton, ami mindenkit meglepett, mert húsz emberre nem kevés pénz kell, hogy be legyen fizetve egy hülyeségre. Kicsit vonakodva, de elfogadtuk az ajánlalát. - De remélem ez vissza is jön. - mosolygott, majd körbenézett rajtunk és megelégedve vette elô zsebébôl a tárcát, mert mindenki hevesen bólogatott. Utoljára még megszámolt minket és odafordultna kasszáshoz, aki megrökönyödve hallotta azt a bizonyos "20 fô"-t. Egész nap nem volt ennyi bevétele mint most, arra mérget veszek. Pillanatokonbelül negyven cipô sorakozott a hatalmas kastély elôtt. Sikoltozva, ôrjöngve támadtunk és másztunk az egyik torony tetejére, ahonnan csúszda vezett le. A szerencséseknek sikerült idôben és kényelmesen lejutni, én viszont hátrább maradtam és részese lehettem, annak hogy lelöktek a toronyból. A puha matrac viszont felfogta az esést, így amolyan "szívás van srácok" fejjel néztem fel a rajtam röhögô fiúkra. Pár percen belül újre felértem a tetejére, s ezúton én löktem le néhány normálatlant. Viszont egy kisámíthatatlan pillanatban, az egyikôjük megragadta a bokám és magával rántott. Halk sikítás, s már lent is voltam. Alattam pedig a "pasi hegy" , mert sikerült rájuk érkeznem. Jelenleg is én jöttem ki jobban, s a nevetéstôl megszólalni sem bírtam. A nevetéseket egy udvariartlan hang zavarta meg. Egy idôsebb, kopaszodó, kövér férfi zavarta meg, aki szólt, hogy letelt a játékidô. Gyors tanácskozást tartottunk utána és szinte száz százalékos szavazat i arányban a dodzsem nyert. Kettesével ültünk a versenyautókat immitáról jármûvekbe. Izgatottan ragadtam meg a kormányt, s hesen dobogó szívvel vártam a csengôt, ami életre keltette a kék villámokkal díszített kocsinkat. Megkezdôdött. Már a legelején sikerült frontálisan ütköznöm az évfolyamtársaink piros autójával. A hajam az arcomba zuhant a csattanás hatására, a szám pedig sikeresen elharaptam. A meleg vért éreztem a számban, s a vérzés nem akart megszûnni. Kénytelen voltam átadni a kormányt a barátnômnek, aki ijedten nézett rám. Szorosan az ajkamhoz szorítottam egy zsebkendôt és reménykedtem, hogy minél hamabb abba marad.
- Csak kerüld az ütközést. - suttogtam a javaslatom, amit be is tartott. Még három perc maradt a dodzsembôl, amit alig vártam, hogy leteljen. Acsengô érces hangja újra megszólalt, majd leállt a kocsi is. Hirtelen kipattantam, majd egy biztonságos helyet kerestem.
- Úristen! Jól vagy? - sereglettek körém ahányan csak voltak. Csupán bólogattam, de engem is kirázott a hideg mikor megláttam a csurom vér zsepit.
- Haza vigyelek?! - kérdezte egy ismeretlen hang
- Az kéne még. - vágtam rá azonnal, akárki kérdezte. Lassanként már csak a vér édes ízét éreztem meg egy sebet szám szélén. Öt perc elteltével újra rendbe jöttem. A többiek megbíztak, hogy válasszam ki a következô játékot, amire felülhetünk. Egy ideig töprengtem, de végül meghoztam a döntésem. Egy úgy nevezett "Varázs szônyeg"-re esett a választásom, ami fellengett a magasba, majd hirtelen vissza. Akárcsak egy óriás hinta, csak nagyobb korlárokkal. Felpéseltük magunkat, majd megkezdôdött a varázslat. Véletlen vagy nem, Luke mellé kerültem, aki megfogta a kezem, amint mozgásnak indult a szônyeg. Elôször csak jobbra és balra mozgott gyengéden, de egy hirtelen váltás, s 360°-os fordulatot tett. Éles sikolyok hagyták el a torkom ami nevetéssel keveredett. Többször megfordult, de egyszer csak fent megállt. Nem estem kétségbe, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehunytam a szemem, s élveztem ahogy a szél játszott a hajammal, s szétkuszálta a gondosan kifésült tincseim, élveztem Luke forró tapintását a kezem és a hideg vas foggantyú között. De az álmodozásnak hamar véget ért, ugyanis fénysebességgel indult a szônyeg lefelé. Sikolyok tömkelege és nevetések visszhangzása, addig, amíg meg nem állt a gép. Leszállás után, tele adrenalinnal ugráltunk és üvöltöttük, hogy "ez mennyire király volt". A szônyeg után, felszálltunk a hullámvasútra, az X-Jump-ra és a többi izgalmasságra. Olyan jól éreztük magunkat, hogy abban maradtunk, mindenféleképp meg kell ismételnünk. Bár nem itt, mert ez egy vándor vidámpark lehett, mert eddig ilyen még nem volt a központban.
Kedves naplóm!
Egy újabb felejthetetlen délutánt jegyeztem fel. Igaz, abszolút nem terveztük a vidámparkot, de mint mindig, a fiúk mindig megzavarják a dolgok menetét, értve ezt mindenre. A számításainktól eltérve mindenki jót mulatutott és a mai délután haladéktalanul ismétlésért kiált.
Kedves Olvasók!
Elôször is nagyon sajnálom a késedelmeket, de nem tudtam írni, azután pedig elvették a kedvem tôle. Nagyon azon voltam, hogy befejezem ezt a blogot, de köszönhetôen a 35 feliratkozónak és a rengeteg oldalmegjelenítésnek folytatom. Másodszor is nagyon, nagyon hálás vagyok a feliratkozóknak. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi összejön, fôleg egy ilyenre. Mégegyszer nagyon köszönöm és azt is, hogy benéztetek. Remélem a rész sem volt olyan borzalmas, ha pedig igen, akkor nyugodtan írd meg, mert javítok az írásaimon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)